 | | | 2026. július 15. szerda, Henrik, Roland napja. Kalendárium |  
Július (Ősi magyar nevén, Áldás hava) az év hetedik hónapja a Gergely-naptárban, és 31 napos. A római naptárban kezdetben ez az ötödik hónap volt. Ennek megfelelően latinul eredetileg Quintilis („ötös”) volt a hónap neve, csak később Julius Caesarról nevezték át júliusra. A 18. századi nyelvújítók szerint a július: kalászonos. A népi kalendárium Szent Jakab havának nevezi. ...
| | George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak....
| | Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte....
| | Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk. 1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik. ... | | Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában). ... | | Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését. ...
| | Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. ... | |
"... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta... ...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." ... | | A légszebb felvétele Beethoven hegedűversenyének. Karajan felfedezettje a volt a hetvenes évek közepén a kiskamasz Mutter, kinek koraérettsége és művészi érzékenysége megragadta az idős Mester figyelmét. Mindenben támogatta a fiatal lány művészi fejlődését, s Karajan jól számított, hiszen Gedda, Janowitz vagy Freni esetében is jól tévedhetetlennek bizonyult. Ma Mutter a legnagyobb hegedűjátékos ebben a nem könnyű mezőnyben. ... | | "Mit tehet az ember, ha első látásra beleszeret egy nála több mint húsz évvel fiatalabb, viruló szépségű lányba, aki ráadásul másik férfiba szerelmes? A legtöbben lemondanának a reménytelen ügyről, Vaszary Gábor hősét, a jóképű, tapasztalt építészt azonban nem ilyen fából faragták. Az oltárig vezető út autós üldözéssel, magándetektívvel, halott papagájjal, akadékoskodó nagynénivel és egyéb problémákkal van kikövezve, ám az igazi nehézségek még csak ezután következnek. ...
| | 
A Képzet Merő szemmel, mint egy halott, két kart fűzve egymásba sejtek ollykor egy hajnallott fényt az elkábulásba. Ugyan mi az? El-elfoszlik előlle a semmi ó leple; s ha nézem, széjtoszlik ...
| | Szerb Antal testamentuma is lehetne ez a válogatás, melyben a világirodalom nagy alkotásainak eredetijét és kitűnő magyar fordításait olvashatjuk. Szerb Antal mindannak ellenére, hogy piarista neveltetésben részesült, hogy keresztapja Prohászka Ottokár püspök volt és mélyen katolikus hitű, fenyegetve érezte magát, s rendszeresen munkaszolgálaton kellett megjelennie. ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Állókép | | 
Nagyon jól emlékszem - már erősen szürkült, amikor itthonról késve, sietősen elindultunk, és leültünk egymás mellé a buszon. Ha nem jött volna pontosan a járat, akkor a ház mellett parkoló piros Astrát, jóbarátom autóját kértem volna el, és lóhalálában viszlek ki az állomásra....De szerencsénk volt: ahogy a kapun kiléptünk, a busz kék orra feltűnt a fordulóban. Szorongtunk; minden idegszálamban éreztem, hogy Te sem vagy nyugodt. Sűrűn az órádra néztél, és a jármű néha felvillanó kijelzőjére is ideges pillantásokat vetettünk. Elkésünk... A gondolat is rémülettel töltött el. Már csak 28 perc... A vonat 28 perc múlva indul. Rajta kell lenned...! Ültem melletted és éreztem széles vállad, tested melegét a kabát alatt...vagy csak képzeltem...? Olyan jó: még legalább egy fél órát együtt vagyunk. Erre a gondolatra elmosolyodtam és oldalról rád néztem. A megszokott, kedves arcél. Mennyire szeretem szépen, ezüstösen őszülő halántékodat, és a borostádat is. Bár, ha nincs...- akkor is szeretem makacs, férfias álladat. Láttam, mennyire ideges vagy, próbáltalak nyugtatni, közben éreztem, hogy kevés a meggyőződés a hangomban. Vajon észrevetted...? Hisz annyira ismersz...Mind a ketten tudtuk, hogy hamarosan el kell szakadnunk egymástól, de most úgy tettünk, mint aki erre nem is gondol. Egy megállóval hamarabb leugrasztottalak a buszról, nevetve, futva és átlósan szeltük át a zebrát. Míg a busz kifordul egy nagy kitérővel a szívbetegen, eszelősen lüktető, mégis örök forgalmi dugóval vert Moszkva térre, addigra mi a hatoson ülünk és már csak néhány megálló... Még 8 perc... A villamoson szemben ültünk, és kicsit előrehajolva néztük egymást hosszan, melegen. Vészesen közeledett az elválás, már nőtt a gombóc a torkomban. Próbáltunk fesztelenül csevegni, de mindketten tudtuk, most vért sajtolunk a körmünk alól, hogy kibírjuk, ami ránk vár. Alig állt meg a villamos, leugrottunk, és a vezető orra előtt mintegy átlódítottalak az éppen zölden villogó lámpa fényében a zebrán. Én ottmaradtam a járdaszigeten. Mi soha nem búcsúzunk. Abban állapodtunk meg, hogy semmi integetés, szívszaggató búcsú-jelenet. Ha itt az idő - Te erre, én arra, és visszanézni tilos. Így talán könnyebb... És ekkor valami furcsa dolog történt. Én ott álltam a nyüzsgő, áradó embertömeg kellős közepén, néztem utánad megkövülten, az emberek lökdöstek, súrolták a karomat - mindenki sietett vagy inkább rohant. Ekkor Te átértél, megfordultál, és valami lágy, simogató, teljességgel megnevezhetetlen, apró és tétova integetést küldtél felém...Csak egy pillanat volt. Csak egyetlen egy rövidke pillanat... De az idő ekkor megállt. Mintha egy hangfogó üveglap csúszott volna lassan közénk és a világ közé. Körötted is zúdult, hömpölygött ezen a koraesti órán a hazafelé tartó emberek sokasága, de Te ott álltál - mégis -, egyes-egyedül, fekete kabátodnak a szürkeségbe kellett volna olvadnia és eltűnnie - de nem... Csak Te álltál ott, senki más... Mintha előtted, mögötted, melletted - a kép kimerevedett volna... Meg mernék rá esküdni: még hang sem volt a Nyugati téren. Csak süket csend, pedig a járművek az orrom előtt száguldottak, amint a lámpa zöldre váltott. De hangot, zajt nem hallottam, semmit. Ott álltál egy röpke másodpercig - ezredévig...? a sűrű tömegben - és mégis egyszál magadban. Rajtad kívül senkit sem láttam. Csak azt a tétova és kedves kézmozdulatot... Majd megfordultál - és már el is nyelt a hatalmas, tátott szájú, kékes-zöld Eiffel-kapu. A kép még mindig - akár egy diafilm -, ...áll. Mint amikor a DVD-lejátszón megnyomom a pause gombot és a film egy adott pillanatban kimerevedik. Semmit sem érzékeltem. Álltam, mint egy szobor, érzelmi alárendeltségem cáfolhatatlan bizonyítékaként. Elérted a vonatot, elmentél. Mint akit kifosztottak, úgy éreztem magam - vagy amikor egy csodás dallamot hallgatok, és a legszebb résznél valaki kikapcsolja a készüléket. Automatikusan a telefonhoz nyúltam, és felhívtalak, meggyőződni arról, hogy a vonaton vagy-e...? Az utolsó pillanatban léptem a szerelvényre... - mondtad. A hangod szomorúan csengett - a nekem olyan kedves és jólismert szép mélybarna tónussal -, igyekeztél titkolni, hogy kedvetlen és bánatos vagy. De annyira ismerem minden hangszíned, az összes hajlatával együtt, mely teljes térfogatával még ma is a dobhártyámon ül, hogy pontosan tudtam, Te is épp annyira valószínűtlennek érezted azt a múlhatatlan pillanatot, amikor megállt az idő nekünk. Pár másodpercre kiestünk ebből a dallamtalan világból. A villamoson leültem, arcomat a hideg üvegnek döntöttem, és megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Micsoda giccs, micsoda elcsépelt kijelentés! Mind a mondat, mind a jelenet... Pedig tudtam, hamarosan újból jössz, újra együtt leszünk, és mégis. Rettenetesen hiányoztál már abban a percben, amikor a szerelvény éppen csak kigördült Veled a pályaudvarról. A zötyögő, kedvesen öreg sárga villamoson egy ősz hajú néni aggodalmasan és együttérzően érdeklődött: - Fáj valamije, kedveském? - csak ingattam a fejem és megpróbáltam rámosolyogni. Azt hiszem, nem sikerült. A hazáig vezető útból csak egy-egy jelenet akad fönn emlékezetem lyukas szűrőjén. Ez a kicsit csípős, november végi nap belemaródott a tudatomba. Régóta tudom, hogy csak a magány engedélyez zavartalan boldogságot vagy boldogtalanságot. Ritkán esik meg, hogy egy egyszerű búcsú ennyire erős lumineszkáló körvonalakkal kísértsen még a mai napig is. Már tél van, elmúlt a karácsony is, közeledik hamarosan a télutó, ami már a tavasz ígéretét hozza el nekem. De még hideg, dércsípte hajnalok, ónos eső, viharos szél és hűvös éjszakák lengik be Budát - és én tele vagyok hiányjelekkel, annyira várom a tavaszt. Ám ez az egykori, novemberi este és búcsúnk emléke a feledhetetlenség pontosságával él bennem és idegeimben lappang, mert akkor és ott a légüresen maradt hely szívóhatása felborította lelki háztartásomat. ...Azóta is ilyen minden egyes elválás Tőled. De ahelyett, hogy becsapnák előttem a könyvet, mindig tovább olvashatom a következő fejezetet. Mindig várlak, és Te mindig megjössz. Vérátömlesztő erő vagy.

Budapest, 2005. novembere - 2006. januárja
|
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
| |  | |
Könyvajánló | | |  | |