5

A tavasz lassan megadta magát a nyárnak, izzadtságot csalva az emberek hátára, homlokára. Ekkorra már kinyíltak a napernyők az asztalok fölött, hogy becsalogassák az enyhülést kereső járókelőket. A korzó mindkét oldalának teljes hosszában megjelentek a kávéházak, sörözők, vendéglők asztalkái, így az út teljes szélessége a felére apadt, csak középen, egy keskeny sávban lehetett sétálni. A leanderek is a helyükre kerültek, és néha bódító illat terjengett a női turisták parfümjeivel keveredve. Felpezsdült az élet. A város addig sem volt mondható kihaltnak a rengeteg diák miatt, de ekkorra már annyira megduzzadt az idelátogatóktól, hogy mindenhonnan külföldi beszéd hallatszott. Addigra már én is kezdtem úgy érezni magam, mint egy helyi lakos. "Ezektől a turistáktól moccanni sem lehet!" – mondogattam én is.
    Azokban a napokban gyakrabban fordultam meg kedvelt presszóm teraszán, néhány lépcsősor tetején, amely talán az egyik legszebb térnek volt jellegzetes szórakozóhelye.
    De milyennek is láttam mindezt? Sárgás krémszínek, a hasított mészkő színei.
    Reggeleken, amikor a személyzet fellocsolja a köveket, párával töltődik meg a tér, és a fémből készült asztalkák körül a székek a helyükre kerülnek. A déli órákra áttüzesedett kövek körül remeg a levegő. Szárazság. Az égen kisebb gomolyfelhők, de nem ígérnek esőt. Néha összeérnek, majd szétszakadnak, és az alattuk élő apró emberi lények hangya módjára keresik az enyhülést adó árnyékot. Kora délután, amikor a meleg elviselhetetlenné válik, csak a legbátrabbak merészkednek ki az ernyők alá. Az estéken, amikor a lenyugvó nap beindítja a hűvösebb áramlatokat a szűk utcákban, az enyhe szellők átmossák a tér levegőjét is. Este, ha kigyúlnak a burkolatba rejtett fényvetők, lebegő hatást keltenek, és a tér ilyenkor mintha valóban lebegne. A világító lampionok a terasz körül olyanok, mint a túlméretezett szentjánosbogarak.
    Fiatal lányok ígéretes mellei, gyerekes csacsogások. Kerek asztalaiknál óvatosan helyezkednek kiszemelt partnerük mellé, mintha csak a véletlen műve lenne minden. Felduzzasztja vágyaikat a meleg szél. Extázis reményével fűszerezett kacajok, aminek elkerülhetetlen következménye egy romantikus éjszaka, aztán a másik karjában történő hajnali felébredés.
    Nem tudom, hogy mit szerettem jobban, a délelőttöket, a délutánokat vagy az estéket, de amikor tehettem, ott kapcsolódtam ki, vagy olvastam az előző napon írt oldalakat, esetleg papírra vetettem néhány hirtelen eszembe ötlött gondolatomat. Már én is törzsvendégnek számítottam, és néhány ital társaságában órák hosszat el tudtam üldögélni.
    A szokásos asztalomnál ültem, egyfajta édes fehérbort iszogattam, gondoltam megérdemlek egy kis pihenést, így a nap vége felé. A szomszéd asztalnál ülő egyetemisták nevetgélését próbáltam kizárni figyelmemből; valójában zavartak. Ekkor agyam legmélyebb zugából előtört egy gondolat, amely napok óta ott motoszkált már bennem: "Kövesd a szerelmet!" Ekkor láttam meg a lányt. Igen, ő volt az, ahhoz nem fért kétség. Legszívesebben felpattantam volna, hogy valahogy megállítsam, de mire elképzelésem tettekké is realizálódott volna, addigra már távolabb járt, minthogy utána siethettem volna. Gyorsan fizettem, és nyomába eredtem.
    Ahogy az első este, amikor megláttam, ugyanazon az útirányon haladt. Követtem egészen a házig észrevétlenül, és amikor befordult a sötétségbe valószínűleg egy régi fogadó boltíves kocsi-behajtóján, néhány pillanat várakozás után megindultam én is. Szemem hamar megszokta a sötétséget. Miután átbotorkáltam a megvilágítatlan udvaron, lassan kezdtem kivenni magam előtt egy folyosót. Áthaladtam egy nyitott kapun, és örültem a szerencsém¬nek, hogy semmi és senki nem állta utam. Lépcsőn kellett lefele haladnom, majd elfordult a folyosó balra, s éreztem, hogy kissé még mindig lejt. A sötétségben tőlem jobbra több ajtó is kivehető volt, mind be volt csukva, de a folyosó végén is volt egy, ahonnan gyenge fény szűrődött ki. Benéztem. Fehérre meszelt falak, bár abban a gyengécske megvilágításban inkább már szürkének látszottak. A gyertyák imbolygó, puha fényei sejtelmessé tompították a bútorok kontúrjait. A szoba berendezése rendkívül puritán volt. Egy zárda cellájára emlékeztetett; olvasmányaimból emlékszem ezek leírására. Egyszerű asztalnál ült, előtte könyv. Megismertem: a biblia volt az. Felém fordította fejét, de nem lepődött meg. Ezek szerint észrevette, hogy követtem.
    - Nem kellett volna idejönnöd, idegen – hangjában remegő szemrehányást éreztem.
    - Tudom, de nagyon vágytam rá, hogy lássalak – válaszoltam. Szégyelltem magam, hogy ilyen eszközökhöz folyamodtam. Tudtam, hogy nem volt jogom ehhez, hiszen mindenki annyit mutat magából a külvilágnak, amennyit jónak lát. Cselekedetemre nem volt mentség, s titkon abban reménykedtem, hogy ezzel nem rontottam el mindent, és nem vet véget ismeretségünknek, de beszédében nem éreztem további szemrehányást.
    - Nincs mit takargatnom. Itt élek... odafent nem voltam elég jó – és szemével az ég felé intett –, idelent pedig elveszett vagyok. – Kiábrándultnak éreztem ezeket a mondatokat és tragikusnak, arcvonásán mintha fáradtság tükröződött volna. – De kérlek, most hagyj magamra, egyedüllétre van szükségem!
    Engedelmeskedtem neki, nem is tehettem mást, mert így is megszegtem már egy íratlan szabályt. Hogy könnyebben találjak vissza, meggyújtott egy gyertyát; pihegő fénye táncot járt az arcán, meg a falakon. – Most menj! – szólított fel újra.
    Visszamentem a folyosón, aztán fel a lépcsőn, majd az udvaron át, ki az utcára.
    Hazafelé menet számtalan kérdésre kellett választ találnom. De ami leginkább foglalkoztatott, az volt, hogy vajon ki lehet ez a furcsa jelenség?

***

Volt, hogy magasabb régiókba törtem fényképezőgépemmel a jobb felvétel kedvéért, teraszokra és háztetőkre, galambokat szétkergetve egyensúlyoztam a párkányokon, ahol korlátba vagy marcona ábrázatú vízköpőkbe kapaszkodtam – mintha rám vigyorogtak, vagy mintha épp leugrani készültek volna.
    A szépség és a valóság egybeesése mindig örömmel töltött el engem. Egészen egyszerű dolgokra gondolok: kellemes délutáni sétára, gesztenyefák lombjai alatt megbúvó kis étteremre, vagy gyerekkoromban, amikor hőség idején megjelentek a fagylaltárusok meg a szörpárus a piros bódéjában, hogy enyhítsék a járókelők kínjait, valamint a gyerekekre, akik szétrebbentek a járdán, amikor melléjük ért az utca porát elsöprő öntözőautó vízsugara. Esetleg, ahogy akkor láttam a dóm súlyos harangtornyait az egyik közeli párkányról; iker- és hármasablakai mint sötét szemek néztek rám. Kerestem a szépséget, néztem a forgalom ritmusát.
    Valahonnan, talán egy kapualjból zene szólt egy rádióból, egy nagyon régi sláger. Gyerekkoromból emlékeztem, hogy anyám sokszor dudorászta, miközben főzte az ebédet.
    Ahogy ott üldögéltem fent a magasban arcomat süttetve, és ahogy a dallamok felfelé törtek hozzám, arra gondoltam, hogy ebből a perspektívából mennyire mást mutat a város, mint amelyet korábban ismertem. Nem csak az épületek, a terek, a parkok és szökőkutak, hanem az emberek. Nem volt könyvelő, postáskisasszony, orvos vagy kifutófiú, hajléktalan vagy gazdag üzletember, nem volt gazdagság és szegénység.
    Eljárt az idő. Elvesztette már a nap az erejét, és mintha egy festő széles, vízszintes irányú ecsetvonalakkal kék, szürke és arany csíkokat festett volna egy képre, olyan volt a városra boruló égbolt. Mint egy kubista kép elemei.

***

Hogy kissé tovább lendítsek történetemen, meg kell, hogy említsem, hogyan találkoztam újból azzal a különös lánnyal.
    A megszokott asztalomnál ültem egy kora délutáni órában, és az előző este elkészült kéziratom oldalait olvasgattam egy ital társaságában; valahogy sehogy sem akart összeállni egy fejezet, és az átmenetekkel is problémám akadt. Árnyék vetült fölém – a lány volt az. Leült mellém. Világoszöld szemei villogtak, mint a fák levelei, amikor fonákjukat mutatják, amikor meglebbenti őket a nyári szél; szeméből fájdalmat olvastam ki. Volt benne valami szomorúság, amely örökre emléket karcol az ember szívébe. Sűrű, hosszú haja most olyan barna volt, mint az érett vadgesztenye, olyan hullámos, ahogy emlékeimben hordoztam. Fürkésző pillantás után felsóhajtott. És ebben a sóhajtásában minden benne volt: a szerelem utáni vágyakozás és a kiábrándultság.
    - Te is megleptél engem, most én is megleptelek téged. De nincs sok időnk egymásra, jobb, ha tudod. – Hirtelen hűvössé vált körülöttünk minden, s mintha némafilm szereplői lennénk, megszűnt minden zaj; nem hallottam az autók motorjának hangját, a szomszéd asztalnál ülő külföldi turisták nevetgélését, sem a szemben lévő asztalnál az új vendégek rendelését. Minden olyan volt, mintha kettőnk kivételével megállt volna a film, melynek mi vagyunk a főszereplői, mintha kiragadtak volna kettőnket a valóságból, és külön életet élnénk. – Azt is el akartam mondani neked, hogy nem lehet köztünk semmi. És jobb lenne neked, idegen, ha többet nem gondolnál rám! – Befejezésül, mintha meggondolta volna előző szavait, hozzátette: – Ámbár, ha az élet úgy akarja, úgyis összehoz minket megint. Most mennem kell! Tovább nem maradhatok.
    Számtalan kérdés kavargott a fejemben, melyekre szerettem volna választ kapni, ezért marasztaltam volna még, de mégsem tettem meg; elengedtem inkább.

***

Nem messze a dómtól kellemes sétálóutca terült el, de ez nem is utca volt, inkább egy a téglalap-struktúrája szerint elrendezett promenád, egyik oldalán kellemes, sokszögletű presszó épülete a zöldes kupolájával és az előtte lévő terasszal, másik végén egy keskeny autófeljáróval, amely egy utcácskába torkollik, ami a régi városfal egyik körbástyájához vezet. Középütt, pedig széles lépcsősor, amely a macskakövekkel kirakott tágas templomteret nyitja meg.
    A gesztenyefák hűsében üldögéltem egy padon. Ez idő tájt fiatalasszonyok levegőztették gyermekeiket, idősebb urak és hölgyek karonfogva vigyázták egymás lépteit, úgy sétáltak fel és le. Néha lepihentek egy szabad padra, ahol a fák legyezőformájú levelei között még átszűrődött a szombat délelőtti nap fénye.
    Aztán lányokat és fiúkat figyelhettem meg rajztáblákkal és rajzeszközökkel felszerelkezve; talán a közeli művészeti iskola végzős diákjai lehettek. A dóm tornyait rajzolhatták vagy a plébánia épületét az alatta lévő piciny alagúttal, esetleg egy érdekesebbnek tűnő utcarészletet.
    Kissé odébb, földbe szúrt kis zászlócskákat láttam, talán ötvenet de az is lehet, hogy százat, egy szentéletű, hajdan élt főpap szobra körül. És ahogy fújta őket az erős szél, a csattogásukra a galambok mind szétrebbentek. Ki tudja miért, de a himalájai népek imazászlói jutottak eszembe, melyeket azért állítanak, hogy kapcsolatot teremtsenek istenükkel.
    Valaki fuvolán gyönyörű dallamot játszott, mely tökéletes aláfestése volt hangulatomnak, s ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy az élet egy tünékeny álom, s már nem is tudtam, hogy az álom a valóság vagy az élet az álom. Mint a felkelő nap első sugarai, mint az ártatlan kislányok szemeinek szivárványhártyáján megtörő fények hulláma az első tavaszi reggelen, vagy mint a szerelmesek hangja az esti padokon, amikor elrepíti suttogásukat a lágy szellő, úgy keringőztek a dallamok. Gyönyörű volt, akár az élet, és oly szomorú is egyben.
    Elindultam hazafelé, de menet közben megváltoztattam elhatározásomat. Úgy döntöttem, felderítem a város árnyoldalait is, mert amit addig mutatott magából az túl szép volt a szemnek, túl kirakatba illő. Ezért más irányba fordultam, és letértem megszokott menetirányomról. Utam girbegurba utcákon vezetett tovább. Ezzel nem is volt semmi baj, hiszen az óvárost többnyire ilyenek hálózzák be, mint a polip karjai, de tudtam, hogy előbb-utóbb kiérek a fényről, és az árnyékba kerülök, egy másik valóságba. Talán egy órás gyaloglás után a város olyan negyedébe értem, ahol a kivetettek éltek, azok, aki éhbérért tengetik életüket családjaikkal, segélyekért állnak sorban naphosszat, kiknek gyerekei hamar megtanulnak túlélni az utcákon, és akiket a város nem szívesen lát a turisták forgatagában. Micsoda kontraszt és micsoda igazságtalanság! A látvány bizony nem volt képeslapra illő. Hepehupás járdák és csatornázatlan úttestek, egy kapualjból vékony csövecskén szennyvíz folyt ki az útra, és ahogy az egyik kerítésen átnéztem, egy kifeszített kötélen ócska ruhák száradtak. Lepusztult házak, mindegyik felújításért könyörög. Éreztem, hogy el kell hagynom ezt a környéket, mert az embert a szegénység ilyen mértékű jelenléte megkeseríti. Kisebb-nagyobb gyerekek játszottak a járdán. Ezek a szerencsétlenek mocskosak és büdösek voltak, mint a szüleik, a kilátástalanság nyomasztó súlya tükröződött szemükből, de azért láttam, hogy megcsillan néha a vágy a jobb életért, az életben maradásért. Ahogy rám néztek, észrevették, hogy nem vagyok közéjük való, talán külföldinek látszottam a nyakamban lógó fényképezőgép miatt vagy riporternek, mert néhányan megpróbáltak körém gyülekezni. De én megfutamodtam előlük, és mielőtt megérintették volna ruhámat, mielőtt pénzt kértek volna tőlem, gyorsan elsiettem. Hiú vállalkozás lett volna azt a lelkifurdalást, amit akkor éreztem, szavak keretei közé szorítani.
    Azon az estén újból a lányra gondoltam, és magam előtt láttam, ahogy megkönyörül a kolduson.