Ragyogó decemberi nap volt.
Hó még nem esett, de a szürke utcákba már belesüppedt az alkony, a tócsák szinte lángoltak a sűrű, vörös fényektől.
Egy nő sétált a ház előtt, ahol laktam.
Már harmadszor jött és ment el az ablakom alatt. Egyszer ideges, másszor tétova lépésekkel.
- Valakit keres? – kiáltotta le a szemközti házból a házmester.
Kopasz, céklaszínképű alak volt a tolakodó ember parancsoló hajlamaival. A nő sötét tekintettel nézett a hang irányába, majd gyors lépésekkel eltűnt az utcafordulóban.
Elhatároztam, ha még egyszer erre tart, lemegyek. De nem jött.
Sötétedett…
A lejtőnél álló villák aprókat biccentettek felém, ahogy bámészkodtam.
Egyszerre azon vettem észre magam, hogy az utcán vagyok. Lentről sokkal vigasztalanabb volt a város, ráadásul sötétebb is.
Elindultam a lefelé hanyatló utcák egyikén, s ahogy számítottam, az előbbi nő egy padon ült. Csend volt, melyet tovább nehezítettünk a magunk csendjével. Errefelé nem köszönnek az emberek. Rideg vagy közönyös képpel bámulnak a másik képébe, majd közönyösséget színlelve mennek tovább.
Meg is lepte a nőt, ahogy felé biccentettem. Már majdnem elléptem a közeléből, mikor megszólított. Enyhén mély, de mégis lágy hangja volt szép kiejtéssel.
- Miért követ engem?
Megálltam, hogy meg tudjam nézni, de az arcát elfordította, mintha nem lenne kíváncsi a válaszomra.
- Miért járkál a ház előtt?
Úgy tett, mintha nem hallaná a kérdésemet. Jól jött, hogy egy autó erős fényekkel végigdöcögött az úton. Az arca elé kapta a kezét. Részben elrejtette az arcát, részben elodázhatta a választ.
Megnéztem a kezét. Vékony csuklója, keskeny kézfeje volt, hosszú, művészi módon nagyon vékony ujjakkal. A kéz is sápadt volt, s arc fehér, hűvös és közömbösséget álcázó. Hirtelen felvette a kesztyűjét. Mintha rejtegetni akarná a lelkét.
Tudtam, hogy ostoba udvariaskodás, de mégis eldadogtam:
- Hideg van és sötét. Engedje meg, hogy hazakísérjem!
- Ha otthon akarnék lenni, most nem ülnék itt.
Rideg válasz volt, melytől a hangja is megsötétedett.
- Akkor szívesen meghívom egy kávéra. Nem messze innen…
- Tudom – válaszolta, s a hangja mintha megfényesedett volna. Gyenge és tompa fényekkel, ahogy a szeme és az arca is.
- Tudom, hogy a következő sarkon van egy kávézó. És nyitva is van.
Percről-percre lett sötétebb lett az utca. Az erkélyek, mint valami ősvilági üregek, bámultak le ránk feketén és semmitmondón.
A kávézó szinte üres volt, csak egy középkorú nő söprögetett.
A kávé viszont meglepően kellemes és simogató.
- Elhív, majd hallgat – mondta a nő felém fordulva.
Talán harmincéves lehet. A szeme öregebb, a bőre, a haja egészen kislányos.
- Kettőnk közül ön a titokzatos – válaszoltam tompán.
- Nem jobban, mint maga, akit bizonyára otthon várnak.
- Nem vár senki – feleltem könnyeden.
Szinte jókedvűen ejtettem a szavakat. Ahogy egy ismeretlen és kellemes nővel ültem kettesben, ez szabaddá tett. Egy másodpercben elfért az életfilozófiám. Sajnálni kezdtem mindazon férfiakat, akik most egy nő locsogását hallgatják otthon, s óvatosan kapargatják a nyelvükkel a szájukba maradt vacsora unott ízeit. Akiknek meg kell ölelniük egy óra múlva egy unásig ölelt nőt, aki szertartásos mozdulatokkal viszonozza az érintést, s újabb óra múlva rászól, hogy ne olvasson ilyen későn, amúgy is zavarja a lámpafény és a könyvlap harsogása.
A nő mintha kitalálta volna a gondolataimat:
- Szabadabb a hivatásos magányos, mint a kényszerű.
Most vettem észre, ahogy kutat az arcomban. Egy pillanatra elmosolyodott, aztán mintha zavarta volna ez az önkéntelen gesztus, kisimult az arcából minden érzelem. Még a gúny sem maradt benne, talán csak a gúny lehetősége.
- Szabadság nem létezik – mondtam elgondolkodva, pedig fennköltnek akartam, hogy hangozzék ez a mondat. – Csak a rabságnak vannak fokozatai.
- Tetszetős, s még jól is hangzik – felelte, s mintha elszomorodott volna. – Hiába, a kiábrándultság olyan filozofikus tud lenni.
- A titokzatosság pedig olyan üres – mondtam kíméletlenül.
Meglepték a szavaim, azt hihette korábban, hogy gyenge és lovagias vagyok. Mégsem daccal válaszolt:
- Mindenkinek van rejtegetnivalója. Magának is. Mégsem hiszem, hogy üres lenne. Inkább telhetetlen. Még a holnapokat is elmúlófélben látja. Érzem a tekintetében, hogy nem itt van, hanem törtet előre. Mindig messzebb egy lépésnyire a normálistól, a beláthatótól. Akik az esteken összefutnak, s leülnek ismeretlenül egy kávézóban inkább rémültek. És ez nem szégyenteljes. Legalábbis ahonnan én jöttem, ott több volt a megértés.
- Mitől kell félnie? – kérdeztem halvány szégyennel a hangomban.
- Amitől maga, vagy az a nő, aki alig várja, hogy fizessünk, s bezárjon. Vagy minden harmadik autós, aki itt elhajt.
- Bántotta valaki?
- Sokkal rosszabb. Én bántottam – válaszolta, s a kesztyűje után nyúlt, melyet gyors mozdulattal felhúzott.
- És mégis fél?
- Nem vagyok gonosz. Van lelkiismeretem.
- Mit tett?
- Látja, ez a törtetés? Azt kérdezi, hogy mit csináltam, holott azt kellett volna, hogy mit nem? Az sokkal veszélyesebb.
- Tehát?
- Fogja meg a kezem!
Felém nyújtotta. A kesztyűn át is éreztem, hogy hideg, s az ujjaiban ott bizsereg a rémület.
- Most már elengedheti…
- Maga mindig ad, aztán gyorsan visszaveszi.
Megremegett az ajka.
- Az első férfi, aki felismeri a nőben a ravasz állatot.
- Még mindig nem válaszolt.
- Jól van – mondta lassan, s a hangja egy pillanatra csábító lett.
Felajánlotta magát a hallgatásom ellenében. – Megöltem a férjem.
Nevetni lett volna kedvem. Nevettem volna, ha reggel van, vagy ha a dél émelyítő színekkel fakad ki az ég alján, esetleg a nap, mint egy rossz gyermek, a fák lombjához veri sűrű nagy fejét. De este volt, s a sötétség mindennek komolyságot ad. Ráadásul a csend még inkább az elfojtott zajaival.
- Ne nevessen, ez nem valami bohókás tréfa…
- Mégis hogyan? És miért?
- Ez nem fontos. Mielőtt megundorodna magától, hogy hozzám ért, nem a kezemmel tettem.
- Maga most hazudik nekem, hogy mulathasson rajtam.
- Nem hiheti, hogy ennyire felületes lennék! Miért hazudnék? Miért hazudnék egy okosnak tűnő férfinak, akit nem ismerek. Csak az ismerősöktől fogadjuk el a hazugság kényelmét. Ön is csak férfi, egyszerre kíván meg és undorodik. Mikor mindkettő elfogy, nos, az a gyilkos. Ismeri Chopin g-moll balladáját. Minden erény és bűn kiürül, s utána jön a halál. Higgyen nekem…
- Szerintem nincs férje, vagy már nincs. Maga egyszerűen bolond.
- Annak lát? – nevette el magát.
A nevetésébe zavart komolyság vegyült. Az első dolog, ami súlyt adott a szavainak.
- Az Istenért, lehetne őszinte!
Megrezzent, ahogy kiejtettem az Isten szót.
- Most olyannak tűnik, mint egy kisvárosi szatócs vagy falusi tanító. Az Istenért… Az Istenért…
Gúnyolódott és kicsúfolt, miközben eltorzított hangon ismételgette a szavaimat.
- És Isten. Az Isten már csak egy fal, melynek neki lehet támaszkodni.
Aztán kétellyel nézett rám. Vagy kiábrándultsággal. Elvesztettem előtte minden megszerzett becsületemet.
- Az őszinteség kell magának? – mondta hirtelen elkomolyodva.
Névjegykártyát nyújtott át. A neve alatt olvasom, hogy jogász, s ezalatt a házának a címe. Nem is lakik innen messze. Csupán két utcával feljebb.
A telefonhoz mentem. Tárcsáztam a számát. Közben lopva visszanéztem a nőre. Az arcába csordultak a sápadt lámpafények, s a szeme pedig eltűnt abba a baljóslatú homályban, melyet közelről is olyan intenzívnek láttam. A komorság szépsége volt az egész jelleme.
Közben a telefon kicsengett. Idegesítőn, hosszan és lármásan.. Újra tárcsáztam. Semmi…
- Tudja mit? Most elmegyek magához. Adja ide a kulcsát!
Ellenvetés nélkül engedelmeskedett.
Sietős léptekkel mentem előre, az utcához, melyben a háza állt. Még nem jártam ennyire fenn. Budai villák embertelenül közönyös világa. Régi kovácsoltvas-kerítés mögé bújó felsőbbrendűség.
A tizenkettes ház kisebb volt, de elegáns, jól megbecsült. A kerítéskapu nyitva volt, ahogy a ház ajtaja is. Halvány virágillatú előszoba, langyos folyosók. A nappaliban üres könyvespolcok, köztük ingaóra, néhány tájkép a falon. Az ablaknál íróasztal, előtte fotel. Csak egy lámpa pislogott a csillárban.
A test ott volt a fotelben leeresztett kézzel, félrebillent fejjel. A rosszul megvilágított szobában csak kusza vonalak tömegének tetszett.
Közelről megnéztem az arcot. A szenvedés melankóliája volt egyedül rajta. A sápadt szemhéjak alatt a beesett szem inkább horpadás volt, ahogy a leesett ajak feletti sötétség. Nem volt levél, s még a gyógyszeres dobozt is gondosan elzárhatta. A nagy íróasztalon a friss rend legalább annyira félelmetes volt, mint a halott látványa.
Most vettem észre, hogy a lemezjátszó karja sután ugrál fel és le, ahogy lejárt a lemez. Nézem a borítót… Chopin, alatta: Ballade No 1 in G Minor, Op. 23.
Újra az utcán vagyok. A fejem kitisztult, a lábaim elnehezültek. Közel a kávézó, halvány fénye között két női alakot látok. Az egyik fizet, a másik ügyetlen meghajlással köszöni. Majd a fiatal, a magasabb kilép az ajtón. Hirtelen észrevesz. A keze felemelkedik. Mintha intene. Aztán eltűnik az estbe.
- | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
