2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Párizsi képek 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Párizs, 1931.

Place de 'l'Odeon egy magas és sötét bérházában laktam, ahonnan mégis remek kilátás nyílt a sűrű boulevard-okra, a korán nyitó kávéházakra, s a forrongó életre, mely heves zajokkal ébred, majd szürke csendességben múlik ki hajnali egy óra körül.
Az autók hangosan dongtak, túlkiabálták az embereket, s a kóbor kutyák csapatostul fosztogatták a péküzletek környékét és az álmos kis terek vásárosait. A hajnali szemét és a reggeli szemét ilyenkor, kilenc óra tájban egyesül elhagyott újságpapírokkal, banánhéjjal, ezernyi elszórt cigarettacsikkek, melyeket a reggel diszkréten permetezett be tompa fényekkel.
Itt a kirakatok előtt nők álltak, akik megbámulták az ékszerek aranyfecsegését, de egy órával korábban még nem vették észre a hajnal aranypompáját, mely ingyen volt, s mely karcsú diadémként ragyoghatott volna a hajukban, és súlytalan medalionként csillanhatna a keblük felett.
A legtöbb nő a valóságot szereti, érezni a valóság súlyát. És alig akad egy-kettő a milliók közt, aki a képzelet súlytalanságával is tud élni. Aki az elhanyagolt, esőszagú utcákra reggelente kitárja az ablakát, meghallgatja a lombok halk csivitelését, a Szent Jakab-templom harangjának dongását, s engedi, hogy a válláról leszaladt hálóinge mögé bekukucskáljon a nap, s a mellét és a karját aranyló derengéssé fesse.
Tehát 1931 tavaszán, egészen pontosan március 27-én elindultam mit sem sejtve, hogy találkozom a nővel, az álmodozóval, aki a tökéletes francia lány modellje, s aki megőrzi azt a képességét, hogy megmaradjon fiatalnak és álmodozónak, mert ő az örök nő, akiből jó ha egy-kettő van a milliók között. És én az egyikkel összetalálkoztam a reggeli órákban.
Éppen a villamosról szálltam le, mikor észrevettem. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, hogy aztán szétrebbenjen, mert öreg koldus kapaszkodott belém, s hadarva könyörög tőlem pénzt.
Zavartan nyúlok a zsebembe, s adok neki aprót, rideg és kíméletlenül csörgő pénzdarabokat. Fogatlan szájával köszöni, szemében gyorsan múló hála villant. Már mást kezd zaklatni hangosan éneklő hangjával.
De a lány eltűnt. Kedvetlenül sétálok a Palais de l'institut felé. Eszembe sem jut, hogy előtte találkozom vele. Felszállok a villamosra. Dülöngélve haladunk, egy autó keresztbefordult, hangos csilingelés, majd dudálás. Egyszercsak mellém ül. Hirtelen közel van hozzám az arca, hajának apró rebbenése, édes illata. Érzem, hogy ő az, ezért rá sem merek újra nézni. Csak a kezét látom, ahogy a átfogja a térdét, s az ujjai egymásba fonódnak. Finom metszésű aranygyűrű van az ujjain. A lába gyönyörű, minden mozdulata elegáns. Kint tavasz volt, s hirtelen bent is az lett...
Mikor feleszmélek, már sehol sincs.
Rohanok le a villamosról. Valaki rám horkant, aztán hallom...
- Il a fait des folies complètement! – Ez teljesen megőrült!
Keresem a tömegben, de csak a lompos, színes forgatag sodor magával.
Mi ütött belém? Hiszen csak másodpercekre láttam? És annyi szép nő van itt! Mellettem szőke hajú lány igazgatja a cipőjét. Felemeli a lábát, a szoknyája felcsúszik, s megmutatja formás combját. Előttem szomorú szemű barna lány. Nyúlánk alakja szinte repíti, ahogy a szél a haját.
Nem messze az egyik újságosstandnál fekete hajú nő áll, a férfiak kimeredt tekintettel bámulják. A nő egy pillanatra megfürdik a mohó tekintetekben, majd unott képpel lép el, de vigasztalásként a retiküljét könnyedén meglengeti.
Zsong a város, zeng, énekel, rikoltoz, színes hangulatkulisszái ezernyi színben ragyognak.
- Aide, s'il vous plaît ! - Segítsen, kérem! – hallom, s megint előttem áll. - Ezeket, kérem, fogja meg egy pillanatra!
Vaskos, lexikonszerű könyveket nyom a kezembe.
Előttem áll, most a közelsége valóban egy pillanat. Szép arc, fennkölt tekintet, formás, piros ajak. Az ámulattól szóhoz sem jutok. Ő nem törődik velem, bár egy pillanatra elmosolyodik. Aztán kiveszi a könyveket a kezemből.
- Köszönöm! Nagyon kedves! – mondja halkan.
És elindul fel a lépcsőn. Nézem könnyű járását, s érzem, el fogom végleg veszíteni.
Utána rohanok! Csodálkozva néz rám!
- Valami baj van? – kérdezi, s gyanakvón kutat a tekintetemben.
- Csak... Csak nem akartam...
- Mit nem akart?
- Illetve akartam.
- Most akart vagy nem akart? – kérdezi nevetve, s most még szebb az arca.
Már nem is evilági. Még ez a márciusi ragyogás is gyarló szépség mellette, ahogy ott áll szép karjában a könyvekkel, vállára omló hajával, élénk, ámulattal teli tekintetével.
Tudtam, hogy nem engem nevet ki.
- Mindkettőt.
- Mindkettőt? – kérdez vissza, s újból elneveti magát.
A hangja is lágy, behízelgő, kislányosan élénk.
– Hogy érti, hogy mindkettőt?
- Akartam látni, s nem akartam elveszíteni.
- C'est très gentil ! - Ez nagyon kedves! – mondja, s most az érdeklődés halvány villanását látom a szemében.
- Kérem, adja ide azokat a nehéz könyveket! Majd viszem. Csak azt mondja meg, hogy hova! – kérlelem talán kissé alázatosan.
Elmosolyodik, majd átnyújtja, de csak a felét.
- Így helyes! – teszi hozzá.
És elindulunk. Hirtelen nem is tudom, hol vagyunk. Nagy, sárga épület díszes kapuval, keskeny, magas ablakokkal. Olvasom a feliratot: „Művészeti és Irodalomtörténeti Levéltár.
Ijesztően hat. Én huszonkilenc éves vagyok, és semmihez nem értek. Ő pedig nálam néhány évvel fiatalabb, s érzem, művelt, okos nő. Olyan lehetek mellette, mint egy kifutófiú. Vagy egy szállítmányozási vállalat postása.
Idős, kellemes arcú férfi jeleneik meg:
- Aurore! Mint mindig, most is pontosan!
Nyájasan magához segíti a lányt, átveszi tőle a könyveket. Majd rám néz némi megvetéssel:
- Magának is fiam, köszönöm a segítségét! – tőlem is elveszi. - Most már elmehet! – mondja fakó, szikár hangon.
A lány némi zavarodottsággal néz vissza rám, de a vaskos ajtó közénk emelkedik, mint valami szürke és otromba kísértet. A dörrenése magamhoz térít.
A párizsi élet ugyanúgy zsong és harsog, a levegő már forrósodik, egy közeli szökőkút három vízsugárral tör a magasba, mint egy szép nő, aki kitárt karral bámul a napba. A virágok illata sárgán és vörösen rikolt bele a délelőtti tülekedésbe. És ebben olyan egyedül állok hirtelen, mint magányos látogató egy visszhangos és üres képtárban.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007