2025. február 9. vasárnap,
Abigél, Alex napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Kísértés 2.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

4.

Néhány nappal később a Rue des Martyrs-on újra meglátta a fiatal Andrét. Ideges cigarettázott, s közben valakinek magyarázott.
A nő, akit már nevezhetünk Matilde-nak, az utca másik felén haladt. Nem akarta magára felhívni a figyelmet, reggeli fényektől dongó kirakatokat nézte. Itt órákkal, mellette festményekkel és könyvekkel, a keresztutcán túl női kalapokkal és kesztyűkkel voltak tele ezek a drága és fényűző üzletek.
Szeretett egyedül lenni, a társtalanság az utcákon fegyelmezetté tette. A férje oldalán csapongó lett volna, ilyenkor azonban csendes és szemlélődő.
Mikor visszafelé jött, belebotlott Andréba.
Döbbenten vette észre, hogy az a fiatalember áll André mellett, akit a parkban látott csókolózni. És akiről azt feltételezte, hogy sietve rontott neki a ház kapujában.
Menekültnek látta akkor is, most is, ahogy idegesen nyújtott kezet.
- Maurice, a barátom. Maurice Musset. Mint a költő. Jó név egy írónak – mondta André, s olyan fesztelenül viselkedett Matilde-dal, mintha régi ismerősök lennének.
Igaz, azóta kétszer találkoztak a könyvtárszobában, hiszen a fiatal ügyvédjelölt nemcsak a jogot, hanem a társaságot is tanulta, az emberek dzsungelkuszaságú törvényeit. Mégis, a másik jobban érdekelte.
- Musset... Igazán nagyon kedves költőm. Ha úgy ír, mint a névrokona, akkor szép jövő áll ön előtt.
- Igaza van, hölgyem, a jövő csinál írót azokból, akiknek csak múltjuk lehet.
Matilde zavarba jött, mert megértette a fiatalember mondatát, de a gúnyt is érezte.
De őszintének érezte a szavait.
Már nem a társalgásra figyelt, hanem ennek a fiatalembernek az önsajnáltató fiatalságára, mely nem nyűgözte le, mégis vonzónak találta. Figyelte, bámulta a szemét, az állát, érzékinek találta az ajkát, szépnek a kezét. Majd az ajkát nézte, ezt a telt, finom ajkat, melyből édesen és zengőn hullottak a szavak, önkényesen formált és elnyújtott édes francia nyelvbe belefűzött és felcicomázott érzések, sokszor a felületesség bájával, máskor a komolyság sűrű színeivel...
- Haza kísérhetem, asszonyom? – mondta váratlanul, mert André arra hivatkozott, hogy neki még be kell mennie a hivatalba, a barátja meg úgyis író, tehát munkanélküli, és egy szép nő mindig ihletet adhat valami újhoz.
Matilde nem mérlegelt, hanem ösztönösen igent mondott. Miután kimondta, egy kicsit elbizonytalanodott, de ahogy belenézett a fiatalember szürkéskék szemébe, megszűnt a bizonytalansága.
- Először azt gondoltam, ismerni vélem – mondta, mire a nő kikérte a modorosságot magának.
- Ne beszéljen így hozzám! És egyáltalán ne beszéljen így senkihez! Nevetségessé válhat.
- Ha valami segít az írásban és a józan életvitelben, akkor éppen a nevetségesség.
Matilde meglepődött. Ez a fiatalember sokkal naivabb, mint hitte. Egészen bárgyúnak tűnt előtte, egy szép és kellemes bárgyúságnak.
- Ne gondolja azt, hogy felületes vagyok. És buta sem. Ezt látom a szemében, ilyennek lát engem – mondta Maurice Musset, s ismét zavarba hozta Matilde-ot.
- Érzékeny vagyok, talán azért, mert apátlan is. De megvan a magamhoz való eszem. Ugyanakkor a csendet, tisztaságot, békét szeretem. Gyűlölöm a hangos szót. Az indulatokat. A kegyetlenséget. Még a legapróbbat is. A szó méreg, hosszabban és gonoszabbul öl. Ennek a méregnek a patikusa nem olyan, mint azok a fehér köpenyes emberek, akik öntudatlanul keverik ki a kemikáliák lusta vagy fürge mérgeit. A szóval való gyilkolás egész embert kíván. Nemcsak éles szemet, ügyes kezet, hanem ellenkezőleg, romlott szívet, számító ügyességet, jó megfigyelést.
A nő ámulatba esett ezektől a szavaktól. Úgy érezte, mintha egy százéves könyvet olvasna, de mikor rátekintett erre a gyermekien könnyed arcra, rájött, hogy ez a fiú ilyen. Álmodozó és bolondos. Olyan volt, s ezt ő is tudta, hogy a magafajta könnyen beleszeret az ilyenbe. Érezte már, hogy a huszonkilencedik évével elröppen az élete, afelett már az élet szorgos megfelelés, ráadásul kényszer is, melyben a színek elfakulnak. De aki így beszél hozzá, ilyen illékony szavakkal, az megkönnyítheti azokat a nappalait, melyek az éjszaka rémülete után jönnek, hogy már nem nő, hiszen gyermeke van, hanem asszony a szónak abban az értelmében, melyről a középkorúság jut mindenkinek az eszébe. Olyan érintetlen akart lenni, mint maga a fiatalság. Álmodozó mellel az inge alatt, átderengő erekkel a bőrén. Forróság öntötte el, a szertelenség hője, a hasából tompa de kellemetlen nyomást érzett, s érezte azt is, hogy a homlokán apró verítékcseppek szüremkednek át.
- Kérem, ne kísérjen tovább! – mondta, mert nem akarta kitenni tovább magát ezeknek az indulatoknak.
A gyermeke jutott az eszébe. Döntött.
- Ennyi elég volt. A buta önmarcangolása, a megnemértettségének szajkózása!
A fiatalember az első pillanatokban elsápadt, megdermedt, utána szégyenérzet vett erőt rajta. Mindenfelé tekintgetett, mintha menekülni akarna, s keresné az egyetlen, biztonságos útvonalat.
- Bocsásson meg, hogy untattam. Többet nem fordul elő. Isten áldja! – mondta sértődötten az asszony felé, majd elindult vissza, a keskeny hídon át.
A nő várt, aztán egy másfajta rémület vett erőt rajta.
- Várjon! – kiáltotta.
A fiatalember megállt egy pillanatra, majd újra elindult. A nő meglepődött ekkora udvariatlanság láttán.
- Kérem, álljon meg! – kiáltotta a férfi után.
- Előbb nagyon egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem kíván látni. Unalmas, öntelt mamlasznak tart. Mit akarhat eztán?
- Csak társaságot – válaszolta Matilde, s érezte, hogy ez a lelke mélyéből tör elő.
- Az én társaságom nem megfelelő önnek.
- Most mindegy. Nem akarok egyedül lenni.
- Képzelegjen! Vagy hívjon taxit!
- Nem akarok hazamenni. Itt akarok maradni, ahol nincsenek mások, de én sem vagyok egyedül.
A fiatalember valamiféle szánalmat érzett a nő iránt. Szépnek találta, a megbánás szépsége hatott hirtelen rá. Mint egy festmény, olyannak látta ezt a szép nőt, sűrű halvány barna hajával, mély és zöld tekintetével, kellemes eleganciájával. És a nap sütött, az ég a fák közé rogyott teljes pompájával, s a fények különös együttállása békét és nyugalmat teremtett köréjük.
- Maga most engem használ fel a vétkeihez. A benső vétkeihez – mondta Maurice, s ezzel a nőt még jobban elgyengítette.
- Miféle vétkekre gondol?
- Mondtam, a belső vétkeire.
- Mindenkinek vannak.
- De az öné nyilvánvalók.
- Miről beszél?
- Ön boldogtalan.
- Ahogy ön is.
- Ezért vagyunk rokonok. Könnyen kiismerjük egymást – mondta a fiatalember, s gúnyosan nézett a nőre, mint egy legyőzött, védtelen kis állatra.
- Beszéljünk a maga vétkeiről! – válaszolta Matilde erőt gyűjtve ahhoz, hogy ne legyen legyőzött.
- Súlytalanabbak, mint az öné. Huszonegy éves vagyok, maga több talán tíz-tizenkét évvel. Az évek számával nő a bűnök száma.
- De veszít az önelégültség és az ostobaság.
- Valóban. Mégis ön szenved jobban.
- Mert maga a szenvedéshez is ostoba.
A fiatalember elgondolkodott, hogy a nő milyen hamar lett kíméletlen. De a nő tovább folytatta.
- A gyilkosság vétek vagy bűn?
- Miféle kérdés ez?
- Egy egyszerű kérdés.
- Nem, nem az, asszonyom. Olyasféle irányba tereli a beszélgetésünket, mely nem méltó a magunkfajtához.
- Ön miatt mindkettőnköz méltó. Láttam magát kirohanni a Rue de Vienne 28-ból. Igen, ön volt az. Eleinte kételkedtem magamban, de most újra látom, s a tekintetéből bizonyságot szerzek magamnak. Tehát miféle méltóságról beszél?
Miután kiejtette ezeket a szavakat, megijedt. Nem is önmagától, hanem attól, hogy egyedül van. Mögötte az erdőszerű park, majd a híd, mely alatt kavicsos medrű folyócska tátogott az égre, a hídról lebámulóra. És előtte csak a fiatalember az üres úton, s körülötte a város halk zsongása.

 


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007