A Húsvéti Felkelés – A csata

A Rózsafa

Így beszélt Pearse Connollynak:
„A beszéd könnyű ám,”
„Rút szótól száradt le minden
Levél a rózsafán;
Vagy a keserű szél volt az,
A tengerről talán.”

„Nem kell más, csak a locsolás,”
James így felelt menten,
„Hogy viruljon újra a zöld
És szépen rügyezzen,
Virágot hozzon a bimbó,
S a kert dísze legyen.”

„De honnan szerezzünk vizet,”
- Szólt Pearse Connollynak -
„Mikor kiszáradt minden kút?
Világos, mint a nap:
Hogy öntözzük a rózsafánk,
Csak a vérünk maradt.” [1]

Cork, 1936, augusztus 13.

Valahogy így kell kezdeni egy visszaemlékezést, ezzel a verssel. Mennyire igaz ez a vers, mennyire érezte ezt Yeats, még akkor is, ha nem vett részt az egész felkelésben, még akkor is, ha nem értett egyet vele. Még akkor is, ha ellenezte, mert nem érezte időszerűnek. Még akkor is… vagy annál inkább.

De lám… akárhogyan is, de igaza volt. Kellett a vérünk. Kellett az a drága ír vér, a kiontott vörös cseppek, és a rózsa… az a rózsafa… magához tért végül. Ha nem is teljes szépségében, de magához tért. Él és virul. Él. Bőven megöntöztük a gyökerét.

Megjártam én a frontot is. Harcoltam a Brit birodalomért, feküdtem a lövészárokban, hasaltam a hideg sárban. Túléltem egy gáztámadást, és láttam a bajtársaimat meghalni, igen változatos módon: kit lelőttek, kivel gránát végzett, ki meg betegséget kapott és elsorvadt, mint a nem öntözött virág. De az a háború nem az én háborúm volt. Nem az én harcom. Nem éreztem a magaménak. Miért is éreztem volna annak? A Nagy Háborút – mint minden háborút – a politikusok csinálták, ám mi, a kisemberek vívtuk meg. Mi szenvedtünk ott, miránk lőttek, mi lőttünk másokra, mi éheztünk-szomjaztunk, mi lettünk tetvesek, kaptunk lövészárok-lázat, és mi nem kaptunk köszönetet, hálát…

Mindegy. Nem is ezt akarom mondani, csak muszáj ezt is megemlítenem, hiszen valahogyan össze kell hasonlítanom a két dolgot, ezt, és a másik csatát. A CSATÁT. Azt a csatát, amiben benne voltam én is, amit a magaménak éreztem, ami a hazámról szólt, ami az én népemről, az én kis elnyomott, megnyomorított népemről. A csata, ahol átestem a tűzkeresztségen. Ahol férfi lettem. Ahol harcos lettem.

Beszélnem kell erről. És a hősökről is, akik velem harcoltak. Velem, és értem. Mindannyiunkért.

Kis epizódszerepem volt nekem abban a csatában, semmi különös, nem is tudtam sok mindent tenni, de… mégis. Ez az, amire úgy emlékszem, hogy mesélni fogom még az unokáimnak is. Mert büszke vagyok arra, hogy volt bátorságom. Hogy volt merszem. Hogy volt vér a szívemben, és volt erő a karomban, hogy harcoljak. És láthattam azokat a hősöket, akiket már soha, senki nem láthat többet. Némelyikkel együtt harcoltam. Hallottam a szavukat. Pearse, Connolly, Plunkett, MacDonagh, Clarke, MacDiarmada, Ceannt…

Megpróbálom felidézni, mi történt akkor, az utolsó napokon, 1916 áprilisának végén, Húsvétkor, de nem lesz egyszerű. Csak pillanatképek ezek, mintha kis képeslapok lennének, a szavaimmal illusztrálva, mivel igazi képek nincsenek. Azaz igazából vannak ám, de a fejemből nem tudom idevarázsolni őket a fehér papírra. Ahhoz nem vagyok elég jó. Ahhoz Plunkettnek kell lenni, Pearse-nek, vagy MacDonagh-nak.

Én nem vagyok se költő, se író. Tőlem csak ennyire futja. Egy emlékezésre.

Hogy is történt…

A dublini Posta épülete a harcok után, 1916

1916, április vége, Dublin, a Főposta épülete és annak környéke

Puskaropogás. Lövések, fülsüketítő zaj, csípős puskaporszag, keveredve a félelem verejtékes, sós szagával. Szögesdrótakadály a Posta körül. Ágyúmorajlás. És elkapott kis párbeszédfoszlányok. Nem lehet visszaadni az érzést, az érzéseket. A lelkesedést, a bátorságot, a félelmet, a rettegést, a bizonytalanságot – nem, ez lehetetlen. De meg kell próbálnom. Alig tizennyolc éves voltam akkor, fiatal gyerek, aki épp a frontra készült. A Mauserembe kapaszkodva hallom, mit beszélnek mások. Sokuknak nincsen nevük… nem emlékszik rájuk senki, csak a családjuk, ha megmaradtak egyáltalán. De ők is hősök. Hazafiak. Bátrak. És örökké élnek! Bennem mindenképpen.

*****

- Kit küldtek ránk ezek az átkozott angolok?

- Lowe-ot… az a tehetetlen tökfejet. Most meg Maxwell [2] tábornokot, úgy hallottam. Gyűlölnek minket, gyűlölnek azok mindenkit. Vigyázz, a mindenségit neki!

Egy puskagolyó szaggatta fel a szürke vakolatot felettük. Szórványos lövések viszonzásul.

- A nyomorult tábornokjai… miért nem a francia fronton akarnak ezek megdögleni? Miért minket kell támadniuk? Mi nem akarjuk elfoglalni Angliát! Ennyire fontos nekik a kiszipolyozott ír gyarmat?

- A tábornokok legfeljebb aggkori végelgyengülésben halnak meg, ezt tudhatnád, Jonas fiam. Sohasem a csatamezőn. Sohasem. Ott csak az olyanok halnak meg, mint mi.

Fütyülés. De nem emberi hang az – egy gránát gonosz hangja, ahogy beleszakít az ideiglenes csendbe, majd darabokat tép ki az egyik bérház oldalából.

- Rohadékok! Rohadékok! Ott emberek laknak, családok, civilek, semmi közük ehhez!

Rázza az öklét tehetetlenül az idősebbik.

- Az már biztos, hogy a pokol angolokkal van tele, és ezt a rohadék Maxwellt maga Lucifer várja fortyogó üsttel!

*****

Tűzben állt a belváros, Dublin szép városa. Ágyúkkal lőtték a házakat, a Liffey folyóról is naszádok támadtak. Gyávák. Gyávák! Gyáva, angol kutyák! Égjetek a pokol tüzében! Eszelős gyűlölet fojtogatott akkor és a kezem akaratlanul is ökölbe szorult.

Szitokszó meg átok az van, bőven, de sajnos a lőszer csak fogy és fogy… Egy-két lövést adunk csak le, azt is hova… csak úgy találomra. Nincs kire, mire lőni. Jó fedezéket nyújt a tűz és a füst az átkozottaknak!

Még jó, hogy végül is nem hallgattak az emberek a proklamációra. Ezek a gazemberek beléjük lőttek volna, az bizonyos. Még több áldozat lenne, a nagy semmiért.

Vagy ki tudja… ha tízezrek jöttek volna, mit tudnának tenni ezek az átkozott angolok? Belelőnek a tömegbe?

Megtennék… most már tudom, megtennék! 1920, november 21… ugye sokat mond ez a nap? Ugye sokat… A Véres Vasárnap… Amikor tehetetlen dühükben az emberek közé lőttek a futballmeccsen.

Vagy a Black and Tans undorítóan kegyetlen tettei, a válogatás nélküli agyonverések, fosztogatások, mészárlások, ütlegelések és a terror… [3]

*****

A napokig tartó csata közben láttam sok érdekes embert, láttam a félelmet és az elszántságot az arcokon. Hősök mellett hasaltam a fal tövében. Hallottam, amikor Pearse megidézte Cúchulainn-t, az ír hőst és a segítségét, áldását kérte. Láttam Plunkettet, nyakán a kötéssel, ahogy járt és lelkesítette a csüggedőket. Hallottam, amikor Roddy Connolly beszélt az apjával.

- Apa, ki az a furcsa, szemüveges fickó ott a fehér sállal a nyakában? Mit keres ez itt? Ahogy elnézem, inkább ágyban kéne feküdnie…

- Az? Az fiam ott Joe Plunkett… több bátorság van a kisujjában, mint az összes vezetőnek együttvéve.

Nem sokkal ezután James Connolly-t eltalálták. Nagyon csúnya sebet kapott a lábán. Eljutott hozzám később a híre, hogy egy székhez kötözve végezték ki az angolok, mert felállni nem tudott. És eljutott hozzám az a pár szó is, amit a rabtársainak mondott:

- Ne aggódjatok. Akik aláírták a kiáltványt, azokat agyon fogják lőni. De a többieket szabadon engedik majd.

*****

Néha-néha ki tudtunk nagy óvatosan tekinteni; az angolok hordókból emeltek barikádokat, építettek maguknak fedezéket. Sokan voltak. Sokkal többen, mint mi, és egyre csak jöttek, a felszerelésük is jobb volt: tüzérség, géppuskák, elegendő lőszer. Nekünk meg csak Mauserjeink voltak, némi gránát és pisztolyok. Utánpótlás meg semmi. Beszorítottak minket.

Kezdetben még bizakodtunk, amikor kilökdöstük a hivatalnokokat a Postáról és Pearse felolvasta a kiáltványt, és kitűztük a Zöld-Fehér-Narancs lobogót.  Leadtuk rádión is a proklamációt, az volt az első rádióadás Írországban. Felemelő érzés volt! Lelkesítő. Mennyire bíztunk abban, hogy tízezrek, százezrek csatlakoznak majd.

Tévedtünk. Talán elhamarkodott volt, nem csatlakoztak sokan.

De azért… elértünk valamit. Igen, elértük, amit akartunk – hellyel-közzel.

*****

Itt jut eszembe nagyapám, Kevin Gorman. Sose találkozhattam vele, apám mesélt róla esténként. Nagyapa… nekem valóságos hős volt ő, egy óriás… mindig így élt bennem. Apám is kicsi volt még, azt hiszem tizenegy éves, amikor valami csetepatéban meghalt nagyapa. Hát, én őérte is harcoltam, én, Terry Gorman, a tizennyolc éves suhanc! Hogy ne hozzak szégyent a családomra. Hogy ne hozzak szégyent nagyapára, aki túlélte a Nagy Éhínséget, aki elveszített mindent és mindenkit – de mindennek dacára harcolt és küzdött; szenvedett és dolgozott. Folytattam a harcát, mert folytatnom kellett – a vér kötelez ugye -; bár akkor annak idején az egészet némileg kudarcnak éltem meg.

*****

Április 28-án Pearse hazaküldött minket.

- Menjetek. Mire vártok, menjetek már!

- De mi harcolni jöttünk!

- Az anyátok nem azért hozott titeket a világra, hogy értelmetlenül meghaljatok. Tűnés már haza!

- Értelmetlen…

- Igen, azt mondtam: értelmetlenül. Ha lenne egy kis remény, azt mondanám én is: maradj! Harcolj! De az angolok túlerőben vannak. Nem tudjuk feltartani őket. És csak hullanak az emberek, csak hullanak… Éppen elég a halott már így is.

- De én…

- Ne vitatkozzatok. A halott fiatalokkal nem tud mit kezdeni Írország. A halott, az csak halott. Nem ragad fegyvert, nem fog gyermeket nemzeni, nem műveli meg a földet és egyáltalán, nem tud semmilyen hasznos munkát végezni… Vagy vértanúk akartok lenni? Mint Krisztus Urunk Húsvétkor? Hát ne aggódjatok… Lesz mártír így is elég. Rátok később lesz szükség. Majd folytatjátok azt, amit mi elkezdtünk. De most… menjetek. Menjetek! Isten áldása legyen rajtatok!

Pearse itt elfordult tőlünk és újratöltötte a puskáját, majd elrohant parancsokat osztogatni.

Soha többé nem láttam.

Mi pedig szót fogadtunk és elmentünk pár társammal.

*****

Két nap múlva megadták magukat, hogy megkíméljék a civileket. Hallottam, hogy Plunkettet végighajtották halálos betegen az úton a fegyházig, aztán megengedték, hogy a börtönben elvegye a menyasszonyát. Connollyt, ahogyan már említettem, egy székhez kötözve lőtték agyon. Tizenöt embert végeztek ki. Tizenötöt.

Tartozom annyival nekik, hogy felsorolom a nevüket. Emlékeznünk kell rájuk. Mindörökre.

Május 3: Patrick Pearse, Thomas MacDonagh és Thomas Clarke.
Május 4: Joseph Plunkett, William Pearse, Edward Daly és Michael O’Hanrahan.
Május 5: John MacBride.
Május 8: Éamonn Ceannt, Michael Mallin, Seán Heuston és Con Colbert.
Május 12: James Connolly és Sean MacDiarmada.
Augusztus 3: Roger Casement.

És csaknem ötszázan haltak meg a harcokban.

Börtönbe került több, mint 1800 ember, köztük Markiewicz grófnő, de Valera és még mennyien! Sok olyan ember is, akiknek nem is volt közük a felkeléshez.

Michael Collinst viszont nem tudták elkapni.

Az angolok terrorja folytatódott, továbbra is öldösték a civileket, de a folyamatot már nem lehetett megállítani. Valami elindult… és az angolok nagyot hibáztak. A terrorral nem lehet megtörni egy olyan népet, mint a miénk!

Ha úgy vesszük… győztünk.

Írország immár szabad ország… ha megcsonkított is, ha kettészakított is, de legalább nagyobbik része: szabad.

Nagyapám is békében nyugodhat, akárcsak azok, akik meghaltak ezért a szent ügyért. Megtettük, amit meg tudtunk tenni, amit meg kellett tenni.

*****

Ahogyan verssel kezdtem az emlékezést, egy verssel is szeretném befejezni.

Caitilin ni hUllachain-nak:
A kis fekete rózsa piros lesz végül 

Mert megosztjuk bánatunk és örömünk,
És enyém minden drága gondolatod;
Kürttől és csatazajtól meg nem rettenünk,
Hisz’ tudjuk: álmaink igaz jóslatok,
S amikor szíveden elpihen szívem,
Folyamuk ár-apályként dobban vadul
Test és tudat minden kis szegletében,
- Majd a vér a végső gáton túlcsordul,
hogy azt az egyetlen forrást meglelve
belefolyjon s megmutassa hatalmát;
S mi, két szerető, egy lélek s elme,
S végül egy hús leszünk; Áldd az Ég Urát,
Mikor véremen beteljesül sorsa,
S pirosra fest téged, fekete rózsa. [4]

Az 1916-os felkelés kiáltványa