Az utca a városfal tövében álmatag, csendes. A körbástyát elhagyva néhány pillanat után a Sétatérre ér. Szeretne leülni egy padra, úgy, hogy a dóm kőtömbjeire is rálásson és a tizenöt percenként megkonduló plébánia kis harangját is jól hallja, majd elmerülni egy könyv olvasásában, mintha birtokában lenne a végtelen időnek, ahogy gimnazista korában is tette, ha vasárnap délutánonként nem volt egyéb elfoglaltsága, és egy kötelező olvasmánnyal vagy Byron kötettel a kezében helyet keresett magának valamelyik padon. Akkoriban, miközben elmerült az olvasásban, mindig kialakult valamiféle megmagyarázhatatlan intimitás a tér és közte, és körüllengte valamiféle evangéliumi áhítat. Ez volt a fák, a park, a dóm együttes metafizikája. És ezért szeretett idejárni. Persze mára kicserélődtek a padok, az elmúlt évek alatt modernebbé váltak, de szerinte megtörik a tér harmóniáját, és hosszabb ideig ülni rajtuk pont olyan kényelmetlen lehet, mint rég. Hiába nyugalmas az idő, járókelőktől, autóktól csendes, kissé hűvös van ahhoz, hogy engedjen vágyainak, mert a zöldjüket még alig-alig kibontó gesztenyefák alatt most nem nyújt olyan látványt a tér, mint amilyet néhány hét múlva fog majd. Azt szereti, amikor a napfény beleszövi magát a fák legyező-lombjai alá, és melengető érzést nyújt a bőrnek. Ahogy a templomhoz közelít, majd megérinti a hatalmas kőtömböket, a jelentéktelenség, a törékenység érzése fogja el, de az is, hogy kicsit ő is a történelem része, hiszen ahogy hozzáér, eggyé válik a kővel, az anyaggal. A tornyok kettes és hármas ablakaiból kirebbenő galambok keringése az égen mutatkozó ideges felhőkkel óvatossá teszik. Ezért inkább tovább folytatja útját. Nyolc év körüli kislány a járdára színes krétákkal pillangókat rajzol, miközben elhalad előtte, megtorpan, hogy csodálhassa a gyermek munkáját. A lányka felnéz rá, összemosolyognak, majd újból a rajz fölé hajol, az egyik pillangó szárnyát satírozza épp, amely néhány pitypang között repdes, a másik pedig rászállni készül egy tulipánra. Kicsivel odébb másik rajz tűnik fel: ház kerítéssel, mellette gömb alakúra formázott fák, és mindezek előtt apró tavacska, ennek felszínén kacsa úszik, az ég abroszán pedig felhők, miközben előtűnik az elengedhetetlen, mosolygó napocska, s a szél egy fiú arcában materializálódik elevenné: épp felfúvódik, hogy tovább hajtsa a csipkeszélű felhőket. Még mindig a kislány rajzai járnak a fejében, amikor ráköszön valaki, egy határozott férfihang: "Szervusz, Éva!" Ahogy felemeli tekintetét, megismeri, Zoli az, akivel ugyanabba az iskolába járt, sőt egy évig ugyanabban a padban is ült, szőke haja elől meggyérült ugyan, de a kaján mosoly a régi. "Szia! Nem hiszek a szememnek! Jaj, de örülök!", mondja Éva, és hasonló, valóban boldog örömmondatok hangzanak el, szeme könnyes a meglepetéstől, összeölelkeznek, közben szelíden csók cuppan az arcokon. A néhány pillanatnyi tanácstalanság után döntés születik, hogy megisznak együtt valamit, így három perc séta következik a legközelebbi presszóig, két perc, amíg elfoglalják a helyüket és rendelnek, öt perc, amíg a pincér kihozza a két ásványvizet és két feketét, negyven perc visszaemlékezés az elmúlt tizenvalahány évre. Ebből Éva tíz percben kitér arra, hogy mire jut az ember, ha vállalja önmagát, amikor sikerül kizárni a félelmet a pillanatból, és amikor az elhatározás önmagába sűrűsödik annyira, hogy képes legyen dönteni. Éva szerint ezek a legértékesebb pillanatok az életben, mert ilyenkor a lánykából nő lesz, a nőből feleség (vagy épp fordítva, ahogy Éva esetében is történt), a nőből anya lesz, a fiúból meg férj, majd családapa, a kopott-szürkezakós öregember a parkban, csontkeretes szemüvegében gyűjteni kezdi legszebb emlékeit unokáiról, s közben ábrándosan a tejfehér semmibe tekint. Aztán a fennmaradó harminc percben a többiek felidézése, emlékek felelevenítése. Éva megállapítja, hogy akkoriban valahogy minden olyan egyszerű és magától értetődő volt, de mára minden elvesztette a ragyogását, mintha átmenet nélküli ellentét feszülne. Közben Zoli Éva térdét nézi (milyen jó nő lett ez az Éva!), s azt hiszi, hogy a másik ezt nem veszi észre. Egész idő alatt nem érintik meg egymás kezét, sőt inkább mindketten félszegek, a kávéhoz járó cukros zacskóból egy kevéske melléhull, a kiskanálról a kávé az asztalra cseppen, az ásványvizes pohár hangosabban koccan a márványasztalon, mint máskor, amit Éva a bennük lévő feszültséggel magyaráz, miközben a beszélgetés alatt egész végig fogva tartja egy emlék, amikor kettesben voltak az iskolai szertár félhomályában, és keresték Afrika térképét. Zoli meg akarta csókolni, de a bátortalan mozdulatot félbeszakította a szünet végét jelző könyörtelen csengő, úgy rebbentek szét, mint a galambok, amikor közéjük vetjük a kenyérdarabot. Ez után két perc, amíg úgy döntenek, hogy idejük lejárt, és rendezik a számlát, újabb öt perc örömkönnyek és fogadkozások, hogy majd keresik egymást, hiszen mennyi, de mennyi időt vesztegettek el, illetve öltek bele más, haszontalan dolgokba, csak a barátságukba nem. Befejezésül egy percben újabb összeölelkezés, majd „Szia!”, „Szia!”, és megy mindenki az útjára, tovább. Összesen ötvennyolc perc. Ennyi jutott egymásra tizenvalahány év után. Ekkor megfordul Éva fejében: lehet, hogy Zolit soha többé nem fogja látni az életben, és sajnálja, hogy annak a szertári jelenetnek nem volt folytatása. Vajon mekkora az esélye annak, gondolja, hogy ebben a százötvenezer lélekszámú városban, ez alatt a négy nap alatt, amit itt tölt, találkozik azzal az emberrel, aki talán valaha fontos volt, vagy lehetett volna számára? A járdák, mint az öregemberek arcai, régi idők kánikuláiban megolvadt aszfalt, a ráncok most mozdulatlanná merevedtek, még nem jött el az idejük, a nyári forróságban majd újra életre kelnek; balkonokon muskátlikat locsoló lányok, asszonyok; borbélyüzlet ollócsattogása, ilyen helyekről mindig kihallatszik a hajszárító vagy a bekapcsolt rádió, a televízió hangja; cipészműhely fanyar ecetillata, odabent, mintha megállt volna az idő, öreg suszter az orra hegyére csúszott szemüvegében félretaposott cipők fölött görnyed; parkok álmosító csendjére nyíló zsalugáterek, előttük gesztenyefák, platánok. Esni kezd. A szemerkélő tavaszi eső pillanatok alatt átszerkeszti az utcák, terek képét. Mintha valahol megnyomtak volna egy gombot, s attól a pillanattól kezdve felbolydul minden, új úti célok születnek a fejekben, lerövidített távolságok. Éva felhúzza az ernyőt, megszaporázza lépteit, gondolatai immár másfelé rendeződnek, s bár ezt már nem látja, a kislány rajzai is lassan a semmivé lesznek, ahogy egyre szaporodnak az esőcseppek.