Ahogy a világlátásunk relativizálódik, ugyanúgy változik meg a történelemszemléletünk is. Ma már többféle történetírás él, formálódik és pusztít egymás mellett. De talán Magyarország az egyetlen ország, ahol a történelemtudomány a tudományosságra hivatkozva nemcsak kisebbíteni akarja a magyarság múltbéli történéseit, hanem egyszerűen üldöz, pusztít és beszennyez mindent, ami magyar.
Ha egy késről annyit mondunk el, hogy nyélből és pengéből áll, akkor nem hazudtunk, csak elhallgattunk. Természetesen a mi általunk említett kés csak egy a sok közül, és szinte megérezzük a jelentéktelenségét azáltal, hogy egy egyszerű mondattal szóltunk annak késmivoltáról.
De ha azt mondjuk, hogy a nyele csontfaragvány, a pengéje pedig kétélű, s a legkiválóbban edzett acélból készült; akkor mindez egészen mást jelent. Különösen, ha sajátunkról van szó. Így vagyunk a magyar történelemmel is.
Ha a negyvennyolcas szabadságharcról csak annyit hagyunk az utódainkra, hogy az osztrák és orosz csapatok együttes erővel leverték, akkor a becsapott utódok számára az elhazudott történelmünk csak egy kudarcos história marad.
De ha elmondjuk, hogy a szerbek, horvátok, oláhok, felvidéki tótok, erdélyi szászok hazaárulóként támadtak egy háromszáz éve kivéreztetett, tucatszor kifosztott és megalázott hazára az akkori Európa két legnagyobb monarchiájának hatalmas katonai túlerejét kiszolgálva, akkor Magyarország katonai teljesítménye bámulatra méltó.

Ez a himnuszos és szűzmáriás nagy nemzet 1956-ban nemcsak megint egy forradalmat robbantott ki, hanem szembeszállt a világ legnagyobb hadseregével. A magyar forradalom vérbefojtására akkora haderőre volt szüksége a bolseviknek, amekkorát Berlin látott utoljára 1945-ben. És azóta egyet sem.
A két forradalom közös pontjai közül a legfájóbb, hogy mindkettő hazaárulás miatt bukott el.
1849-ben a minden ütközetet elvesztő hazaárulót Görgeynek Arthurnak hívták, 1956-ban a Krezinger nevű felmenőkkel bíró, a Nagy Imre-kormányból a szovjethez átálló Kádár (Czermanik) János hazaárulása tette tönkre félszáz évre Magyarországot.
És nem szabad megfeledkeznünk az elnémetesített magyarországi arisztokrácia pártütéséről 1848-ban, ahogy a zsidó származású bolsevik terrorlegények és fegyházviselt bűnözők 56 előtti és utáni kegyetlenségeiről, az ÁVÓ többszöri tömegbelövetéseiről sem.
Az pedig már a magyarság örök sorsa, hogy az orosz segítség fejében a cár előtt letérdelő és annak kezet csókoló Ferenc József magyar király lehetett, hogy aztán Magyarországot egy olyan világháborúba vigye, melynek következményei szintén ötven évre tettek tönkre bennünket.
És örök magyar sors az is, hogy Magyarországot a kádári terrorlegények és azok leszármazottjai kordonok közt tartva koszorúzzák az apáik által legyilkoltakat, míg kint a terrorszervezetté lefokozott rendőrséggel veretik a mártírok és hősi halottak fiait és unokáit.
A himnuszos és szűzmáriás magyarság Kádár népévé romlott, és ez a nehéz örökség ki tudja, hány évre vesz el tőlünk jövőt, reményt, felemelkedést. Mert a bolsevik parazitát és Prohászka szavaival a liberális poloskainváziót csak a kálomista magyarság tüzes hite és a magyar katolicizmus egyetemessége győzheti le.

1956 filmje és regénye a mai napig nem készült el. Talán egy Szőts István, egy Móricz, egy Jókai vagy Nyirő kell a tankok nyomában reszkető emberhús megmutatásához, a Corvin közi tűzharcokhoz, az utcakövekkel elföldelt forradalmárok exhumálásához, a szétlőtt villamosbarikád fagyos őrtüzéhez.
János jelenései élednek újra Budapest utcáin a száztonnás tankok dörömbölő iszonyában, a pernyévé égő emberek pokoli haláltáncában.  Vagy Vörösmarty őrületárnyú zsoltárai és jeremiádjai ahhoz, hogy a tél, a hó, a csend és a halál borzalmát a szavak lángpallósával darabolják a jelenkor szegénységkonyhájának tizenötmillió tányérjára, s a meg nem született tízmillió szánalmából a világ legpusztítóbb terrorjának szörnyemlékművet állíthassanak. 
Ötvenhatról mégis a legigazabb képek a köztéren hagyott dobozok, melyekben adományokat gyűjtött a forradalom, és a napokig kint lévő pénzadományokból senki nem vett; mindenki hozzáadott.
Ötvenhatban gyermekek támadtak olajos tartályokkal a világ legjobb tankjaira, egyszerű civilek kiképzett orosz katonákra, s győztek ellenük. A parasztság életben tartotta a kiéheztetett fővárost, így lett a magyarság hatalmas megtartó ereje ismét „büdös paraszttá.” Egy munkás-parasztnak hazudott államban. Az ötvenhatos magyarság bűne ugyanaz volt, mint a jelenkorinak is: a végzetes hiszékenysége. Bűnös hit bűnös kiengesztelődéssel.  A forradalom nem lett lámpavas-zendüléssé, pedig a világtörténelem logikája akkor is és 1989-ben is teljes leszámolást követelt.
1990-ben az ugyanúgy lesben álló parazita aljas színpadiassággá züllesztette a magyar jövőt. Így tartotta meg a hatalmát, s létével így gyalázza meg holtukban is az akkori hősöket. Korcs kor korcs utódokat nemz. Talán nem is nemz, csak bujálkodik, hiszen a nemzés nemzetet ad. De ez a vérnász csak népet vajúdott a magyar világba.

Keresem e szó jelentését: forradalom.
Keresem az ősi bölcs jelentését, mely ősi gyökeinkből feltüzelő bölcsesség.
A latin revolvere visszafordulást jelent a régi állapothoz; s a szójelentés az európai nyelvekben kitágult, elhagyta eredetijét, filozófiai belemagyarázások áldozatává lett.
A magyarban a forr, forrongás a szó gyöke, de inkább forrást, forradást érzek benne. Hiszen a forradalom a természetes erők felforrása és egyben forrása a betegségek és a megrontó kór ellen. A forradalom végeredménye a forradás, a sebek behegedése. A mi szavunk nem átvett, mint a germán és latin nyelveké, hanem ősmúltból megszólító ige.
Forradalom volt a kuruc hazafiság, mely helyreállította a nemzeti önbecsülést, a nemzethez való tartozás érzését.
Ezernyolcszáznegyvennyolcban a hazafiság és a honleányi érzés kapott misztikus értelmezést, s ezáltal a magyar nemzet végérvényesen a világ egyik leghatalmasabb kultúrnemzetévé nőtte vissza önmagát.
Az 1919-ben történt bolsevik felforgatás nem volt forradalom; ellenkezőleg, betegség, parazitakór támadott a háborúban legyengült nemzettestre. Forradalom volt az, ami utána következett, mely megtisztította az összezsugorodó államalakulatot a végromlásba vivő parazita kór ellen.
1956-ban a nemzet ősi forrásai ismét felbuzogtak, s a kommunizmus félresöprésével az ezerszer is felszaggatott sebek behegedni látszottak. De jött az árulás, majd Kádár akasztófáinak iszonyata. Három és fél évtized súlyos csöndje alatt kitenyészett az álellenzékiség penésze s vele párhuzamosan a nemzeti szellem lázadása. Mert a láz a gyógyulás jele, a forrásba jövő test kegyelmi állapota. A penész és a parazitaság azonban képes volt becsapni a legyengült szervezetet, s a lázak nem értek össze, a forrás elmaradt és elveszett.
Három forradalmunk így lett egy pusztuló nemzet elhazudott históriája. 1956-ban a világ megmutatta, hogy nincs szükségük ránk. És megtaníthatta volna, hogy csak önmagunkra számíthatunk. A valódi forradalom forrást hoz, emelkedést, ahogy a légbuborék emelkedik a forró vízben.
Eredménye erős nemzeti hadsereg, erős nemzetgazdaság nemzeti pénzintézményrendszerrel, hatalmas nemzeti kultúrával.
1956 azonban mára megtagadtatott. Mindent elvettek tőlünk, s mi a semmi felé nyújtogatjuk a nyakunk. Ötvenhat hőseit újratemettük, de még mélyebbre ástuk. Oly mélyre, hogy már közülük sem tudjuk, hogy kik voltak a gazok, s kik az igazok. Mert az emlékezet vagy nemzeti kegyhely, vagy koszos és bűzös kripta. A mieink ez utóbbiban porladnak végérvényesen a semmivé.