|
Ha csontunk már a mélyben porlad,
ne sírjatok! Nyugodjanak csak a holtak,
hiszen nekik már úgyis mindegy,
hogy könny, vagy eső hull rájuk – egyre megy -,
egy lélekké váltak azok a csontok;
köztetek él ő, rátok vigyázva: boldog
majd akkor lesz igazán, ha látja,
hogy bennetek nyílik ki szíve virága.
*
Tudod, ha a patak csobban,
akkor odanézek mindig,
hátha Anya üzen halkan;
Tudod, ha a patak csobban,
valami fontos történik
a mi csendes világunkban.
*
Nézzétek: e fák nem holtak,
még élnek, hiszen élni kell!
Idén is virágot hoznak,
és sötétzöld levelükkel
üzennek, hogy lesz még holnap!
*
Az erdőben játszik a Fénytündér,
fáról-fára pajkosan szökellve;
meg-megrebben néha egy falevél,
s ezernyi szikrát szór a szemedre.
Hunyd be, s ha kinyitod éppen jókor,
az ágak közt észrevesz hirtelen:
nyakadba ugrik s hajadba csókol--
talán ilyen lesz majd a szerelem.
*
Szűz a rét, kacagó lányként
Fekszik hanyatt a dombon,
Hozzábújni hogyan merjek--
S mit kéne néki szólnom?
Nézd, szőke árvalányhaját
megfésüli most a szél;
- bár kócosan is gyönyörű -
akár egy álmos tündér.
*
Katsumoto Nagyúr tudta:
kevés igazabb létezik;
szemedre festi színeit
s álomba ringat illata,
szélben int és magához hív,
- ó, törékeny, kicsiny élet! -
rátalál a fáradt lélek,
vérző, avagy szerelmes szív,
ha tiszta szépséget keres,
vagy vigaszt, ha valami fáj…
Igazat szólt a szamuráj:
Minden virág tökéletes.
*
Víztiszta volt, majd ködbe bújt a múlt;
viharként tombolt, aztán elsimult.
Régi, szép emlék: kissé megfakult.
Néha szinte elszáguld a jelen;
máskor meg áll, s jelet hagy szívemen:
öröm, bánat, harag… és szerelem.
A jövő… ő még nem érkezett el.
Hogy láthassuk majd, már most óvni kell!
Ha nem tesszük… érte ki vezekel?
*
Hajnal van, és a munka már
pezseg a mezőkön.
Késő estig eltart akár,
míg a hold előjön.
Kapál és metsz, szőlőt ültet,
- dér ül ősz fejére -
s dúsan öntözi a földet
arca verejtéke.
Tudja, hogyan vetik a búzát,
s mikor aratják azt;
Gyűlölöm, hogyha azt mondják:
tanulatlan paraszt.
*
A szomszédos gesztenyefán
bolyhos gyertyák gyúlnak,
szelíd tükörképei az
égi vándoroknak.
Csillagokat szór ránk a nap
tenger levél között:
Talán a karácsony idén
májusba költözött.
*
Ma ne menjünk messze,
csak a kerti padig!
Látod, alig-alig
tettünk meg pár lépést,
de a fű illata,
és a rigók dala
majdnem olyan édes,
mint mézfényben fürdő
tündöklő mezőkön!
*
Én szeretem a sötétet,
a csillagfényes éjt;
ahogy csendjével átölel,
mint Anya, hogyha félt.
Mikor elhallgat a város,
megnyugszik a szívem;
elhagyja gondját s megfürdik
tiszta Holdezüstben.
Az éjjel a csönd-szerelmem,
puha bársony csókja;
mások félik őt… hogy miért?
Csak az Isten tudja.
*
Büszke vár magaslott itt régen,
köszöntve a reggeli Napot;
elbújva a hegyek szívében
évszázadokig várakozott.
Szél jár most arra, dalát fújja,
vele szállnak halvány emlékek,
hallgasd csak, szemedet lehunyva,
amiről a kövek mesélnek.
*
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
