Az elmúlt néhány évben jelentősen leépült az élő, szóbeli kommunikációm. Egyre inkább az írás felé fordulok, vagyis az írást helyezem előtérbe a szóban történő közlések helyett. Néha már arra sincs idő, hogy beszéljünk egymással, helyette küldünk egy e-mailt, amikor eszünkbe jut valami a munkahelyen. Észrevettem, hogy beszédben már sokkal nehezebben fejezem ki magam, pedig tanárember lennék, vagy mi a szösz! Igaz csak papíron, de akkor is, amíg az egyetemre jártam, más volt a helyzet. Ott beszéltették a hallgatót.

És fiatalabb koromban! Milyen jók voltak azok a régi asztaltársaságok! Egymással szemben a Nádor kávéház márványasztalainál, miközben élveztük, hogy mi vagyunk a világ közepe, s kiszolgál minket a Legenda, Karcsi bácsi, a mindenkivel udvarias pincér; az éttermekben, a későre nyúló vacsorák alkalmával - sokszor éjfél után keveredtünk haza; aztán az Elefántos sörözőben a záróráig elhúzódó beszélgetések; és milyen jó volt a teraszpresszók kerek asztalkáinál, miközben vágyainkat felkorbácsolta a meleg szél, oldalunkon az eljövendő extázis reményében egy-egy kiválasztott.

Eszembe jutnak vitáink az élet dolgairól, ahogy kitárgyaltuk Kierkegaard „félelmes és beleremegtető” filozófiáját, ahogy megmutatja, hol van a helyünk a világban – ezekben a dolgokban János barátom volt a karmester, mindig felvillanyozta a társaságot. Kezünkben cigaretta vagy pohár bor. Az alkohol molekulái ilyenkor jótékony hatásúak voltak - a Világ ezen dionüszoszi igenlése felettébb kellemesnek bizonyult.

Ez volt a város. A mi városunk, amiről fiatalon úgy éreztük, értünk van.

De mára felfedeztem az egyedüllét, az egyedül gondolkodás örömét, aminek egyik következménye a beszéd háttérbeszorulása. Mégis jól érzem magam ebben az állapotomban. Főleg éjjelente. A fejhallgatót feltéve kizárom a külvilágot, mint ahogy most is: Chet Baker régi slágere fodrozza idegrendszeremet, agyamban különleges impulzusok keletkeznek és száguldanak titokzatos ösvényeken, a tudomány által még felderítetlen célpontjuk felé. S miközben hallgatom a zenét, rengeteg ötletem támad a hallott és olvasott szövegekből. Éjszakára a szavak, a mondatok más összefüggésbe, más struktúrákba rendeződnek át az agyamban (igazolva látszik Derrida állítása, miszerint a gondolkodásnak nincs valódi középpontja).

Ahogy Robinson felépítette a világát, én is felépítem éjjelente a sajátomat. De ellentétben az övével, az enyém kellemes állapot, mert beavatottnak érzem magam. A misztikus éjjel az enyém, befogad. Ez az én irodalmi terem. Mint egy titkos szerződés. Alkut kötök az éjszakával mindig, amikor a nappal visszavonul. Ha nem alszom el, kapok valamit. Megszelídíthetem az éjszakát, s közben értelmessé tehetem az értelmetlen világot. Ezzel én is részt veszek a világértelmezés drámájában. Most én vagyok a varázsló, kezemben a jelképes ostor: a számítógép billentyűzete. Cipolla az emberek akaratát törte meg, én a rám telepedni akaró álmot. Persze aludni is kell. Talán Bergson mondta? - nem emlékszem -, hogy az alvás érdektelenség. Ebben a pillanatban el akarom hinni.

De nem szeretnék az önámítás hibájába sem esni, és be kell látnom, ez az állapot nem igazán emberi. Mert az embernek el kell mondania önmagát valakinek ahhoz, hogy emberi lényként létezhessen. De ez már a tollforgató magányossága, más fórumba tartozik.

Pécs, 2012.december 4.