A lustán nyújtózkodó város dohogása, monoton zaja mászott fel hozzám a hegyre, ahol álltam. A reggeli pára óvatosan követte a város tervrajzát. (Már ezerszer láttam a reggeleket, már ezerszer próbáltam valósággá szerkeszteni az embert.) Eszembe jutottak dolgok, de ezek már csak gyenge absztrakciói voltak az ember sok ezer éves múltjának. Ilyenek például:
Platón metafizikája, a halál esztétikája, mint Jézus haláltusája a kereszten;
az Édenkert mint sivár pusztaság, az élet kiszáradt fája – végjáték ez, hosszú utazás;
a Kozmosz, melyet felépített magának az ember;
ceremóniahelyek: a Pantheon és a firenzei dóm – a szent enklávék szimbólumai;
a kopernikuszi fordulat, Gauguin Barbár meséje – a csodaváró női arc;
Wagner végtelen zenéje – és ha már itt tartok: Nietzsche küzdelme Parsifállal;
Bosch démoni arcai, barbárok vagy inkább állatemberek imái egy tárgyért, pénzért, hatalomért (ennél jobban nem írhatom le őket);
a bennünk versengő Prométheusz és Apolló;
az existere: kimagasodni a semmiből, vagyis a választás szabadsága és felelőssége;
a Faust egy példánya, Leopold Bloom egyetlen napja, az idő homályából felderengő Combray;
átjárók, balkonok és kertek: megszerkesztett változatai az esztétikának;
a mediterráneum kék ege és naplemente Capriban;
a levendula illata nyári ablak alatt;
egy extatikus szerelmi délután;
az értelemmel megtöltött világ, és hogy az ember lényege nem csak botorkálás az időben.
És még mindig azt mondod: megmagyarázhatatlan az ember!

Pécs, 2011.december 29.