Küzdelmes időszak következett, annak ellenére, hogy a munkahelyemen viszonylag rendben mentek a dolgok, egyelőre… Az a kis világ, amelyet felépítettünk mi is az életünk köré, egy csapásra összeomlott Árpád távozásával, akinek a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy nyugodtabban, békésebben élhessük az életünket. Az a fajta szellemi erőtér, a hagyomány hű spirituális értékrend, elkötelezettség és hűség, hit és bizalom az Úristen különös kegyelmében, amit oly következetesen képviselt, lelki biztonságot jelentett mindkettőnk számára a Julcsival. Nem volt véletlen bensőséges, baráti kapcsolata a helyi katolikus közösség vezetőjével, József atyával, aki ugyanolyan erővel képviselte ezeket az alapvető értékeket. Szükség is volt erre a lelkierőre, hogy a helyes irányban tartsa a gyülekezetek életét, a mindig támadni kész világ sötét erőivel szemben.

Az ember fizikai ereje, képességei végesek, az idő haladtával romlanak, fogyatkoznak, de a halhatatlan lélek energiái szinte végtelenek. „ Lélek már kész, bár a test erőtlen.” A két néhai lelkipásztor belül pontosan érezte azt, hogy milyen konok, komor erők állnak már ugrásra készen a háttérben. Ezért tartottak ki az utolsó pillanatig a szolgálatban, hogy ameddig csak lehetséges, távol tartsák a közelgő sötétséget. Védbástyái voltak ennek a helynek, a hithűség szilárd oszlopaiként tartották a tetőt a fejünk felett, erősítvén mindannyiunk életét, akik szinte gyermeki naivitással, töretlen bizalommal, gyanútlanul jártunk-keltünk a világban.

Amikor különös gyorsasággal, egy éven belül mindketten elmentek, a türelmetlenül várakozó sötétség rászabadult a helyre, s az óta itt van. Hirtelen dőlni kezdett a pénz, amely eddig hézagosan csordogált, s ennek hatására elvilágiasodtak a gyülekezetek, áthelyeződtek a hangsúlyok, s a lélek csöndben eltűnt a templomokból. A szertartások tartalom nélküli, kiüresedett, formalitássá váltak, melyeket a megszokás lendítőereje vitt előre. Mammon uralja a várost, ahol megszűnt a katolikus és a református karitász, amely eddig segítette a nehézsorsú atyafiakat, élelemmel, ruhával, mikor mire volt szükség, „mert a szegények mindig veletek lesznek.”A volt plébánia helyén, fényűzően korszerű katolikus általános iskola épült, a református templomot is felújították a parókiával együtt, az eddig nyitott kapuk bezáródtak, s a vadonatúj vasrácsok mögött, kamerával megfigyelt terület árválkodik.

A mi életünkben is ez után kezdődtek a gondok, problémák. Julcsinak már korábban megszűnt a munkahelye, sokáig hasztalan próbált elhelyezkedni, életkora végett nem vették fel sehová. Az ominózus, aktív korúak ellátásából, meg az önkormányzat által adott „kegyelmi ebédből”, próbált meg életben maradni, amikor találkoztunk. A nyugdíjkorhatár még messze volt, a helyzet meg egyre reménytelenebb, de közös erővel eddig megoldottuk a gondokat. Amíg én dolgoztam, addig ő itthon otthont teremtett a házból. Rend, tisztaság, főtt étel, s télen meleg lakás várt mindig, amikor megjöttem. Soha nem kellett szólni semmiért, látott a pályán, s tette a dolgát önzetlen szeretettel. Sokat beszélgettünk, s mivel ő is szerette a jó könyveket, még többet olvastunk, mert komoly könyvtár volt már akkor is a házban.

Amikor Árpád elment 2015 februárjában, a hivatal elvette Julcsitól azt a szimbolikus összeget, amit eddig kapott, különösebb indoklás nélkül, s amit számtalan erőfeszítés ellenére sem sikerült visszaszereznünk a későbbiek folyamán. Kollégáim az egyetemen próbáltak segíteni az általuk is ismert helyzeten, ezért leszerveztek Babának egy állásinterjút, az Uzsoki utcai kórházba. Ő bement a megadott időre, de ott sem tudott elhelyezkedni az életkora miatt, hiába volt komoly egészségügyi rutinja, tapasztalata. A Péterfy, a Lipót, s a Kútvölgyi nem bizonyult megfelelő ajánlólevélnek… Ma sem érteni, hogy miért…

Küzdelmesebbé vált az életünk. A világ nagy erővel taposott végig az életünkön, egyik pofon jött a másik után, s odaütött, ahol a legjobban fájt. Néhány korábbi hibám okán, a hivatalok utolértek az egyetemen is, s egy idő múlva komoly letiltások terhelték meg a fizetésemet, amelyek itthon is éreztették a hatásukat. Anyagi gondjaink támadtak, hiába tettünk meg mindent azért, hogy úrrá legyünk rajtuk, egyre idegesebb és feszültebb lettem, s a végén már minden apróságon idegesítettem magam. Baba nagy erővel igyekezett lecsillapítani, mert tudta, hogy ezzel nem oldunk meg semmit, s tisztában volt vele, hogy ennek fiziológiai következményei is lehetnek. Nem hallgattam rá, csak mondtam a magamét, s bekövetkezett a baj…

Egy nyári péntek délután is ilyen feszült állapotban jöttem haza a munkából. Köszöntem Julcsinak, s bementem a fürdőszobába, hogy átöltözzek, amikor hirtelen rosszul lettem. Alig fordultam egyet, amikor a jobboldalamra teljesen lebénultam, s nem tudtam már beszélni. Kivonszoltam magam az udvarra, s mivel már megnémultam, Julcsi a szememből olvasta ki azt a halálfélelmet, ami akkor bennem volt. Azokat az óráknak tűnő perceket a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. Szó nélkül lenyomott egy székre, hideg vizes borogatást tett a fejemre, vállamra. hátamra, s lábamat is hideg vizes lavórba áztatta. Ezután kihívta az ügyeletet, s kiérkezésükig folyamatosan cserélte a vizeket és borogatásokat, s megmérte a pulzusomat, ami 220 volt… Egy jó félórán belül megérkezett a doktornő. Julcsi röviden elmondta neki a történteket, s addigra nekem is visszatért a beszélőképességem, s tudtam válaszolni az orvos kérdéseire. A doktornő is megvizsgált, megmérte a vérnyomásomat, gyógyszert írt fel, s közölte velem, hogy agyi infarktusom, TIA-ám volt, ami általában a fokozott stressz hatására következik be. Annyit tett még hozzá csendesen, hogyha a nejem nem ilyen szakszerűen jár el, s nem ilyen higgadtan teszi azt, amit ilyenkor tenni lehet, ha nem csillapítja, stabilizálja a borogatásokkal az állapotomat, valószínűleg nem élem túl ezt a rohamot. Miután kiderült, hogy Baba is az egészségügyben dolgozott, a doktornő mindent megértett, s vele beszélte meg a további teendőket. Megírta a jegyzőkönyvet, s azt a beutalót, amellyel, majd át kell mennem a háziorvosomhoz. Búcsúzáskor nyomatékosan közölte velem, hogy tudja, amit tud, de ennek ellenére vigyázzak jobban magamra, s hallgassak a nejemre. A két asszony a kapuban beszélgetett egy pár percig. Baba mosolyogva mondta fiatal doktornőnek, hogy ő is vigyázhatna jobban magára, hiszen már az ötödik hónapban volt. „ Ez volt a legutolsó napom, s a legutolsó esetem, most már megyünk haza”. – felelte a doktornő, s visszamosolygott Julcsira. Kísérője, szálfa termetű sofőrje is mosolyogva vette ki a táskát a kezéből, s nyitotta ki neki a kocsi ajtaját. Elindulván búcsút intettünk egymásnak, s a június délutáni nap beragyogta az udvart és kertet. Az életé lett ez a délután, amikor elcsendesedvén megöleltem a Babát. Felhívtam a főnökömet is az egyetemen, s röviden elmondtam a történteket. Jobbulást kívánt, s ő is azt mondta, hogy most csak magamra ügyeljek, ne aggódjak, minden rendben lesz. Ennek jegyében tettem le a telefont, s mentem át hétfőn a háziorvosomhoz. Hosszú betegállomány következett…

Az elkövetkező szűk egy esztendőben, vizsgálat vizsgálatot követett a Honvéd Kórházban. Tetemes mennyiségű leletanyag gyűlt össze, mire üzemorvosunk, egyeztetve a háziorvosommal, ismét szolgálatra alkalmasnak nyilvánított, 2016 májusában. Munkám során viszonylag sok időt kellett számítógép előtt töltenem, főleg leltárok utáni adategyeztetések idején. Egy ilyen alkalommal, amikor már végeztem a napi penzummal, s az interneten böngészve rátaláltam a ma is létező Aranylant c. irodalmi magazinra. Beleolvastam az írásokba, először felületesen, majd egy kissé komolyabban, mert rádöbbentem, hogy remek alkotások, versek, prózák, tanulmányok olvashatóak itt.

 Minden általam eddig megismert e-magazintól különbözött, mert rendkívül magas színvonalú, igényes, minőségi kortárs irodalmat képviselt. Világirodalmi kitekintéssel, briliáns műfordításokkal, lenyűgöző nyelvészeti tanulmányokkal, esszékkel is találkozhatott itt figyelmes olvasó. Esztétikus formai megjelenése is tükrözte ezt a belső tartalmat, könnyen el lehetett igazodni a gazdag olvasnivalók között. Lehetőséget is kínált az alkotóknak, hogy írásaikat elküldjék a szerkesztőségnek, egy rövid életrajz kíséretében. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy beküldök néhány verset, s magamról pár sort, különösebb reménykedés, vagy elvárás nélkül. Legnagyobb meglepetésemre a szerkesztőbizottság elfogadta a jelentkezésemet, s a következő heti számban már megjelent néhány versem, s az életrajzom is bekerült a lap adatbázisába. Először azt hittem, hogy ez is csak szokványos publikációs felület, mígnem egy alkalommal a főszerkesztő Paál Zsolt szelíd, de határozott levélben hívta fel a figyelmemet arra, hogy itt nem egészen erről van szó, hanem műhelymunkáról is. Ennek a lényege, hogy először a lapban megjelenő alkotótársak műveit  elolvassuk, értelmezzük, elemezzük, s a hozzászólások c rovatban közzétesszük a velük kapcsolatos gondolatainkat, meglátásainkat. Alkalmasint utána olvasunk dolgoknak, információkat, adatokat gyűjtünk művekről, alkotókról, mielőtt megfogalmaznánk a hozzászólásunkat egy-egy írás kapcsán. Számomra mindez teljesen szokatlan volt ebben a virtuális közegben. Olvasni olvastam mindig is, érzéseim, benyomásaim, élményeim azelőtt is voltak a művekkel kapcsolatban, de ezeket általában megtartottam magamnak. Amikor egy új könyv került a kezembe, mindig utánanéztem otthon a kétkötetes Világirodalmi Enciklopédiában a szerzőnek és az életművének. Sohasem kezdtem neki e nélkül az adott mű olvasásának. Ez persze még a mostani, nagy technológiai nyomorúság előtti időkben volt.

Sok tanulni valóm volt tehát ezen a téren is. Publikusan megfogalmazni gondolatainkat, egyfelől úgy, hogy érthető és világos legyen az olvasó számára, másfelől tapintatos, szeretetteljes felelősséggel alkotni véleményt alkotótársunk művéről, lehetőleg építő kritikát is gyakorolva. Szem előtt tartva azt az egyszerű tényt, hogy a másik is érző, értő ember, s véleménye esetleg különbözhet a miénktől, s mindezt illik tiszteletben tartani, amikor megfogalmazzuk a benyomásainkat az alkotásáról. Rengeteget tanultam az itt eltöltött évek alatt, s úgy érzem, hogy rám is fért. Rendhagyó találkozás volt egy olyan magas színvonallal, s azt képviselő alkotókkal, amely a mai napig alapvetően meghatározza az irodalmi ténykedésemet. Paál Zsolttal ugyan nem találkoztam személyesen, de műveinek, műfordításainak jelentős részét volt szerencsém olvasni, s bátran kijelenthetem, hogy egyike a legjelentősebb kortárs íróknak. Azok közé tartozik, akinek a véleménye a mai napig fontos a számomra. Szerkesztőtársa, Kolev András barátom szava is számít, akit viszont van szerencsém személyesen ismerni, mert többször találkozhattam vele Isaszegen, amikor meglátogatott szerény hajlékomban, s egy alkalommal elkísért Fodor Miklós kötetbemutatójára a városi könyvtárba is.

Alig kezdtem meg újra a munkát az egyetemen, amikor ismét elsötétült felettünk az ég. Baba egy ideje már folyamatos fejfájással küszködött, amit egy darabig enyhíteni tudtak a hagyományos fájdalomcsillapítók, de egy délután már annyira fájt a feje, hogy átment a háziorvosához.  Szerencsétlenségünkre aznap a doki meglehetősen rossz passzban volt, s nem igazán vette komolyan Julcsi panaszait, szinte nem is figyelt rá, írt egy beutalót és nem hívott mentőt. A stroke viharos sebességgel csapott le ránk, s másnap reggelre átrendezte az életünket. Ezt az én háziorvosomtól tudom, aki még azon a reggelen átjött, s pótlólag diagnosztizálta azt. Nem minősítette a kollégáját, de innentől kezdve átvette a beteg felügyeletét.

Az stroke utóhatása mindenkinél más és más. Babánál az első két hétben megromlott a kéz ujjainak finom mozgása, és a beszédkészség, s bajok voltak az egyensúlyérzékkel is. Teljes körű felügyeletre volt szüksége. Átvettem itthon az ügyeket, főztem, etettem, elkísértem ahová kellett, beszéltem hozzá, figyeltem, óvtam minden lépését. Telefonon szabadságot kértem és kaptam az egyetemről, mindaddig, amíg némiképp nem rendeződnek a dolgok. A harmadik héttől kezdve a Nagy Főorvos gyógyította Julcsit, s állapotában lassú, de folyamatos javulás állt be. Szájának görbülete kiegyenesedett, visszatért a beszédkészsége, ujjainak a finommozgása, már meg tudta fogni a kanalat, nem volt már szükség arra, hogy én etessem. Egyensúlyérzéke is helyreállt, tudata kitisztult, s visszatért az emlékezete is, de nem tért vissza az írás és olvasás képessége. Ez volt az a fájdalmas ár, amit fizetni kellett a visszakapott életért. 

Újra átvette tőlem a háztartás vezetését, mindent meg tudott ismét oldani, s visszamehettem dolgozni az egyetemre. Esténként felolvastam neki az Evangéliumból, Dante Isteni Színjátékából, Babits Mihály fordításában, amelyet korábban mindketten olvastunk, ő kétszer is. Szívesen hallgatta, Gárdonyi, Móra, Tömörkény, vagy Fekete István írásait is. Nem adta fel olyan könnyen a dolgot, újra tanultunk írni-olvasni. Egy füzetben őrzöm azokat a szavakat, amelyeket lassú diktálás után próbált leírni, és becses emlék a számomra Móra Ferenc Zengő ABC -je, is, amivel az olvasást kezdtük újra. Ezekben az időkben Zoli barátom is gyakori vendég volt a házban, s rengeteget segített ő is Julcsinak, hogy visszakapjon valamit elveszített képességeiből.  Közös erőfeszítésünk tovább mélyítette azt baráti, bajtársi köteléket, ami összefűzött bennünket.

Újra dolgoztam ugyan, de nem voltam egészen nyugodt, hiszen Julcsi egész nap egyedül volt, s bármi megtörténhetett. A közvetlen környezetem tudott rólunk, s igyekeztek figyelni rá, de mindig volt bennem aggodalom. Úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha itthon lehetnék vele. Beszélgettünk erről Babával, aki mondta, hogy eszembe ne jusson kilépni a munkahelyemről, mert nem lesz még egy ilyen lehetőségem, s majd megoldjuk valahogyan a dolgokat. Igaza volt, mint legtöbbször, de belém bújt az ördög, nem hallgattam rá, s 2017 júniusában eljöttem az egyetemről.

Eleinte nem voltak még komolyabb anyagi gondjaink, hisz búcsúzóul megkaptam még a teljes fizetésem, s azután pártfogásába vett a Gödöllői Munkaügyi Központ, s három hónapig kaptam a munkanélküli segélyt. Érezhető volt azonban, hogy ismét a tutajon vagyunk, s nem az anyahajón, s ezért újra alkalmi munkák után kellett néznem. A jó sorsom ismét összehozott T. Józsival, aki elvitt egy vállalkozó, mérnök barátjához, B. Péterhez, aki akkoriban repülőgéphangárokat, s raktárakat tervezett és kivitelezett szerte az országban. Ismét egy új világba csöppentem, s mondhatom, hogy kivételes szerencsém (?) volt, mert ugyan egy nehéz természetű, de talpig becsületes, szorgalmas emberrel dolgozhattam együtt, majdnem egy hónapig. Sajnos együttműködésünk viszonylag rövid ideig tartott, de ez alatt a kevés idő alatt is nagyon sokat tanultam, tapasztaltam, s anyagilag sem jártam rosszul.

Az itthon előre legyártott hangárelemeket kamion vitte le Kaposújlakra, egy ottani cég telephelyére, ahol az épület később felállításra került. Mi ötödmagunkkal, egy szerszámokkal és tartalék alkatrészekkel dugig megpakolt dobozos furgonban zötykölődtük végig az utat Újlakig. Késő este volt, amikor megérkeztünk, s elgémberedett tagokkal kikászálódtunk a kocsiból, a Kaposújlaki repülőtéren, ahol a szállásunk volt. Peti ugyanis mezőgazdasági pilóta is volt, s a vállalkozás, ahol dolgozott 5db. AN-2 –es repülőgépet üzemeltetett, amelyeknek a központi bázisa ezen a reptéren volt.

 A munka egy hétig tartott, mire elkészült a ponyvával fedett raktár. Amíg mi Újlakon dolgoztunk, a Baba nem volt egyedül, mert T. Józsi barátom napi rendszerességgel meglátogatta, vigyázott és figyelt rá. Julcsi azért sem aggódott különösebben, mert tudta, hogy jó helyen vagyok. Péterrel ugyanis már korábban találkozott, amikor az eljött hozzánk, megkedvelte, és megbízott benne. Ez után még két egymást követő héten mi külön lementünk Péterrel, hogy néhány kiegészítő és javító munkát elvégezzünk. Az utolsó utunkon végre sikerült eljutnunk Pusztakovácsiba a nagynénémhez, és az unokahúgomhoz, akiket, vagy tíz éve nem láttam. Nagy öröm volt, hogy annyi év után újra találkozhattunk egymással.

Ahogyan fentebb jeleztem ez a fajta együttműködésünk sajnos nem tartott tovább Péterrel. Megkezdődtek a légi permetezések, amelyek egész nyáron át tartottak, s lett volna számomra is munkalehetőség, de ilyen hosszú távra nem mertem magára hagyni Julcsit. Péter ismerte a helyzetünket, s mielőtt elment volna erre a munkára, elvitt egy vállalkozó ismerőséhez H. Mihályhoz, akinek lakatos kisüzeme volt itthon Isaszegen, hogy ne maradjak munka és jövedelem nélkül.

Egy családi vállalkozáshoz kerültem, amely villámvédelmi alkatrészeket gyártott. A település szélén, egy nagyobb, zárt telephelyen helyezkedett el, több épülettel, többek között egy komolyabban gépesített lakatosműhellyel is rendelkezett, ahol az alapanyag feldolgozás és a gyártás is folyt. Ismét egy újabb világba csöppentem, megint új dolgokkal, új emberekkel találkoztam, viszonylag rövid idő leforgása alatt, akikkel a körülményekhez, s a lehetőségekhez képest sikerült normális kapcsolatot kialakítanom. Az értékrendünktől ugyan messze állt ez a világ, de mindannyian magyarul beszéltünk, s ha sokszor nehezen is, de szót kellett értenünk valahogy egymással. Kényszerhelyzetben voltam, s ők a maguk módján lehetőséget, munkát adtak itt helyben, s mindig korrekt módon fizettek ki a hétvégéken. A helyzetem azonban egyre nehezebbé vált, s a munkahelyi légkör is feszültebb lett egy idő után, főleg, amikor újabb kollégák érkeztek a céghez. A helyzetem lassanként tarthatatlanná vált, de ennek ellenére október végéig kitartottam, s azután eljöttem.   

 Míg a fent említett napi körtáncokat jártam, a változatosság kedvéért ismét a Gödöllői Munkaügyi Központ ügyelte a lépteimet. Kezdetét vette újra az aktív korúak ellátása című kis magyar horror, amikor havi 22.900 Ft-ból kíséreltünk meg életben maradni ketten a Babával, akitől már korábban elvették ezt a támogatást. Azokban a hónapokban többször kíséreltük meg, hogy visszaszerezzük számára is ezt a segélyt, ami ugyan az éhenhaláshoz sok, ám a jóllakáshoz kevés, de legalább van. Mivel azonban a jogszabályok szerint, a közös háztartásban élők közül csak az egyik kaphat ilyen jellegű támogatást, minden kísérletünk eleve kudarcra volt ítélve. Hivatalban dolgozó barátaim is hiába siettek segítségünkre, a számtalan, még oly szakszerű kísérlet ellenére sem jártunk sikerrel. Év vége felé közeledett az idő, hűvös november után hideg tél közelített felénk, december elején jártunk…

 Hányódott a tutaj a hullámverésben, a kis magyar valóság viharos vizein, de sikerült a felszínen, s életben maradnunk, olyan sokszor csodával határos módon, amely nem volt más, mint az Úristen különös kegyelme. Mert most jött a neheze, az első tél, amikor elkezdtem járni az erdőt kiskocsival, fűrésszel, baltával, hetente kétszer, hogy tudjunk fűteni otthon. Loptam a fát, mert venni nem tudtunk, de hagyták, nem bántottak, mert ismerték a helyzetünket. A kiskocsira átlagban két mázsa, nagyjából másfél méteresre vágott, talpon száradt akác fért fel. Sorstársaim mutatták meg azokat a helyeket, ahová érdemes kimenni. Voltak elegen…

 Sokat köszönhetek néhai B. Kálmán barátomnak, akivel régről ismertük egymást, s dolgoztunk is együtt egy rövid ideig. Nála jobban senki sem ismerte és szerette az erdőt. Valamikor erdésznek készült, de az élete másként alakult, nem lehetett az, ami lenni vágyott, de a tudás és a természet szeretete megmaradt benne egy életen át. Ő mutatta meg azokat a területeket, ahová érdemes kimenni. Tisztásokat vágtam ki, az elkövetkező hónapokban, hóban, fagyban is sokszor. Nagy erőket kaptam fentről, hogy bírjam a munkát, nagy, szerető féltést Babámtól, aki csak akkor nyugodott meg, amikor megérkeztem a fával.

Így köszöntött ránk 2017 adventje.  Nem tudom, hogy az emlékezet mennyire őrzi meg a régi adventeket, megmarad-e valami mára az egykori várakozások havas idejéből? Egy hangulattöredék, a jóságos szeretet utáni mélységes vágyakozás, az a fajta igyekezet, amely általában csak ilyenkor vesz erőt az embereken, amikor kinyílnak a szemek s meglátják nehézsorsú felebarátjukat is? Bennünk mindenesetre így maradt meg. Semmink sem volt, de mégis került étel az ünnepi asztalra, s maradt az utána következő hétköznapokra is. Valójában nem voltunk egyedül. Kialakult körülöttünk is, mint a focicsapatok szurkolóinál, az a kemény mag, akikre minden körülmények között feltétel nélkül számíthattunk. Ez is a kegyelem része volt, amely nélkül nem élhettük volna túl azt az időszakot.