2025. július 19. szombat,
Emília napja.
Kalendárium

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

 George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak.

...
 Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte.

...
 Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk.

1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik.

...
Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.

 

Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában).

...
 Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését.
...

 Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani.

...

 "... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta...
...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." 

...

 "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről."

...
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 18.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Pipp lélekszakadva rohant végig az utcákon.
Mikor a bérházhoz közelített, lassítania kellett. Megigazította ruháját, s feltűnés nélkül lépett be a kapunk, ment végig a szűk, homályos folyosón. Kopogtatott. Enrico a megbeszélt jelre nyitott ajtót.
- Mi történt? – kérdezte meglátva Pippo felindultságát.
- Nem is tudom.
- Mit nem tudsz?
- Nem tudom, nem értem azt, hogy miért van ennyi zsandár a kikötőben. És az utcákon.
- Lebuktunk?
- Akkor most nem lennék itt. Nem beszélgetnék veled – felelte Pippo mélyen elgondolkodva.
- Mégis, mi történt! – emelte fel a hangját Enrico.
- Azt hiszem, minket keresnek. Vagy minket is. A zsandár a kérdések közt két olyat tett fel, melyek ránk vonatkozhatnak. Énekről kérdezett és hogy nem másodmagammal vagyok-e.
- Tehát két fiút keresnek. A kikötő tele van ilyenekkel.
- És mi van, ha ezeknél van a részletes leírásunk?
- És ha nem is minket keresnek?
- Persze, kereshetnek más bűnözőket is. De az, hogy a magunk korabelieket leszólítottak, azt jelenti, hogy az egész országra kiadtak körözést ellenünk.
- Vagy csak a fasiszták miatt van az egész.
- Miféle fasiszták miatt?
- Valami megváltozott.
- Enrico, mindig valami megváltozik. Számunkra bent megállt az idő.
- Van egy új csoportosulás. Volt módom látni őket. És hallottam is róluk. Ők az új...
- Hagyd, Enrico. Most ezek nem fontos dolgok.
- Vagy ők az egyedül fontosak. Ma már nem királyok vagy püspökök uralkodnak. És nem is a pápa...
- Nekünk most ehhez semmi közünk – mondta Pippo, s egy kis ideig a kezébe temette az arcát.
Elgondolkodott. Akkoriban, gyermeksége idején soha nem gondolt semmiféle olyan eseményre, mely messzebb van a falujánál, túl van a tengeren vagy délen.. És ahogy gondolkodott, újra arra eszmélt, hogy abban az Isten háta mögötti faluban nem is élt. De akkoriban a tudatlanság a mindennapi élet balzsama volt, a mostani világlátása pedig kezeletlen betegség. Akkoriban a halálok sem rendítették meg, hiszen minden hónapban valakijét eltemették. Sok ravatal elé vitték, s ő kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy lássa az elromosodó életet, ahogy magasan feküdt a halott összekulcsolt kézzel, bűzösen és irigylésre méltó módon, hiszen mindenkinek volt egy jó szava hozzá, tisztelték, sírtak és félték, s mindenki róla beszélt. De Pippo miatt vagy érte nem sírtak, róla nem beszéltek, s bár szerették, de annak a szeretetnek, melynek nincsenek szavai, az csak az ének vágya dallam nélkül. Hirtelen eszébe jutott, ahogy egyszer lemerült a mélybe, s egy szobrot látott csonkán és vaksi szemével a semmibe bámulva. Ugyanolyannak látta korábbi önmagát, ahogy a lelassult, sötét világból hirtelen felemelkedett. Ott lent a félhomály szövögette nagy kék függönyeit, s az ég reszketeg csillogás volt, vonzó, de távoli látomás. Aztán egyszerre minden fény lett, hangok fojtó tömege, örök és állandó mozgás. A lenti világ halk és áhítatos templomi korál, de a fent karmesternélküli zenekar harsány hangzivatara.
- Volt valami összecsapás. Botokkal összeverekedtek egyenruhások munkásokkal – mondta halkan Enrico, mert zavarta a nagy csönd.
Pippo feleszmélve a barátjára nézett, bosszúsan és kezdődő haraggal. Majd felcsattant.
- Kértelek, hogy ne hagyd el a szobát!
- Igen, Pippo, kértél. De nem bírtam a bezártságot. Nem kaptam levegőt. Majd megfulladtam. Különben is, sokkal jobban vagyok. Egészen erős.
- Elkaphattak volna.
- Azt hiszed, beárultalak volna? Akkor nem ismersz! – mondta erélyesen Enrico.
- De ismerlek! De ezek nem olyanok, mint a toloncházi mamlaszok. Azok csak megöltek volna, de ezek meg is kínoznának.
Enrico erre már nem válaszolt. Csendesen figyelte a barátját. Leginkább csodálta. Pippót nagyon okosnak tartotta, magát viszont ostobának, de hűségesnek. Nagyobb és erősebb volt Pippónál, de az a másik különösnek tetszett előtte.

Éjszakára járt az idő.
Kint vaskos fellegek lógtak az égből, néha hevesebb széllökésekkel közeledett a vihar.
Aztán enyhülni kezdett, a végtelen égi mennyezett kisimult, de a dagadt felhők olyannyira felpuffdtak, hogy azt gondolta volna az, ki az éjben jár, hogy szinte súrolja a háztetőket. A széllökések hol felerősödtek, hol visszahanyatlottak.
Pippo mélyen aludt, Enrico pedig hamar felébredt a ház előtti mozgásra, csizmatalpak dobogására. Figyelt. Felemelte a fejét, a fülét a zsalugáterrel bezárt ablak irányába fordította.
Valahol valaki felkiáltott, aztán csattanás, majd tompa jaj hallatszott. Aztán hosszú csend. Elhatározta, hogy alszik, s nem engedi, hogy a külső világ betolakodjon ebbe a szegényes, de oltalmat adó szobába.
Azon gondolkodott, mikor lehunyta a szemét, hogy más hangok és zajok jönnek, mozdulnak, futnak vagy megtorpannak ebben a városban. A tenger, a hajók, a sokaság. Más nyelv, más arcok, más szagok. Aztán zavarni kezdte, hogy ez a csend valami más. Felemelte a fejét, ismét fülelni kezdett. Majd odament az ablakhoz, a zsalugáter résein kilesett, majd a fülét a réshez nyomta. A sötétségben néhányat dördültek a távolok, majd morogni kedtek.
A tenger nagy levegőt vett, mitől a léptek és a suttogások felerősödtek. És a léptek indultak, megálltak, csosszantak, csendet hazudtak, aztán tétováztak, s ismét elindultak. Elfojtott emberi szó surrant be a korhadó ablaktámla résein.
Enrico odalépett Pippóhoz, majd felrázta. A barátja tompa tekintettel, de éber szellemmel ült fel.
- Valami itt nincs rendben – mondta, s ijedség remegett a hangjában
- Itt semmi nincs rendben – válaszolta Pipp unott kétellyel.
- Járnak itt, s nem részegek vagy matrózok. Ezek keresnek valakiket.
- Én nem hallok semmit.
- Maradjunk csendben! – mondta Enrico, s mindketten a falhoz tapasztották a fülüket.
Nem értettek szavakat, de a hangsúlyok követelőztek és féltek. Aztán ajtó nyitódott, majd haragos mozdulattal záródott.
- El kell tűnnünk! – mondta Enrico, s már kereste a kijáratot.
A folyosó felé indultak, de előbb az ajtót kellett zajtalanul nyitniuk. Apró kattanás, s a keskeny huzat az arcukba fújt. Minden sötét volt, a homály szürkén gomolygott előttük.
- Az emeletre kell mennünk! – súgta Enrico, s a két alak árnyéktalanul szállt végig a folyosón.
Szuvas lépcső vezetett fel, a legapróbb lépésre is felsóhajtott, a kanyarnál hangosan felmordult. A két fiú egy pillanatra megrettent, szoborrá merevedve álltak, s csak a hangokra figyeltek. De a fény tört először rájuk, a bejárati kapu feltárult, az utca fény belopódzott, majd felmászott a folyosó falán. Mikor a nagykapu acsarogva mordult, Enrico intett, hogy menjenek, a lépcsőház hangja nem hallatszott a másiktól, a vaskos kapurecsegéstől. A két fiú egy szökkenéssel az emeleten termett, majd végiglopakodtak a hosszúkás folyosón, s már a következő emeleti feljáróhoz értek. Most Pippo ment előbbre, ő volt a csendesebb és gyorsabb. Itt nem recsegett a lépcső, csak a deszka suttogott és szuszogott minden lépésnél. De az emberi hangok egyszerre csendet parancsoltak:
- Hányan vannak? – kérdezte egy mély, öblös hang.
- Itt anya és lánya, amott egy öregember.
- És a legutolsó szobába?
- Két fiatalember szállt meg két napra. Előre fizettek.
- Ugye, nem nyílnak egymásba a szobák?
- Nem, uram. Csak az ajtó és az ablak van. Az egyik az utcára, a másik az alagsorra.
- Rendben – morgott a férfihang.
Hosszú, döngő léptek indultak el, a fiúk pedig a folyosó végére értek. Mielőtt elérték volna az emeletet, lentről hallották az ordítást:
- Eltűntek! Most mehettek el! Az ágy még meleg!
Ebben a pillanatban előttük felpattant egy ajtó, s magas, robosztus férfialak lépett elébük. Egyszerre meghőkölt a két fiútól, de miután rádöbbent, hogy azok kisebbek nála, s ketten olyan szélesek, mint ő, rájuk támadt.
- Tolvajok vagytok, átkozottak! – üvöltötte.
Pippo kicsúszott a kezéből, Enricót viszont megragadta a karjánál, s a földre rántotta. Pipp egy pillanatra megrémült, az is átfutott a fején, hogy itt kell hagynia a barátját, s valahogy visszajön érte. De Enrico átbújt a férfi lába között, s hátulról a nyakába csimpaszkodott. A dulakodás hamar véget ért volna, ha Pippo nem rúgja térden a férfit, aki összegörnyedt a fájdalomtól, majd a földre zuhant. A két fiú egymást lökdöste fel a tető irányába, mert hallották a csendőrök dübörgő lépteit a lépcsőkön át feléjük.
Egy csapóajtó nyílt előttük, melyen át kiértek a cserepes tetőre, s ott kezdtek futni. Nem mérték fel az irányt, távolságot, nem számoltak az esetleges korhadt gerendákkal, üszkös fákkal, repedt cserepekkel.
Sötét volt, a közelgő vihar ráfeküdt a városra, a tetők szinte behorpadtak a meleg levegőtől, messze a bóják nyikorogtak, a házakon lévő táblák, széljelzők nyikorogtak és csiviteltek.
A tető hamar elfogyott, s egymást követve átugrottak a következő házra, mely fél méterrel alacsonyabb volt, mint a szállásuké. És ahogy loholtak, hallatszott, ahogy a cserepek ropognak a talpuk alatt. Volt, amelyik elmállott, s volt, amelyik hangos reccsenéssel tört ketté.
Ahogy lenéztek, látták, hogy lentről is követik őket, s mögöttük pedig szintén erős, magas árny loholt. A két fiú összenézett. Csapdában érezték magukat.
- Mi ketten vagyunk – mondta Enrico, s már szaladt is a következő ház felé, mely mélyebb volt, nagyobbat, sokkal veszélyesebbet kellett ugraniuk.
Pippo néhány lépésre volt a másik épülettől, mikor a zsandár valósággal beérte. Mikor Pipp elrugaszkodott, a cserepek megindultak a lába alatt, s a fiút lefelé sodorták, ahogy a csendőrt is. Enrico megfordult, hogy a barátjának segítsen. Pipp azonban meg tudta fékezni a zuhanását, viszont a csendőr alatt beszakadt a tető, s deréktől lefele eltűnt. Kétségbeesetten kapaszkodott, majd hangosan segítségért ordított.
- Hagyd! – kiáltott Enrico, mert látta a barátja tétovázását.
- Nem hagyhatjuk itt! – mondta Pippo, de a társa elrángatta a férfi közeléből, s szinte vonszolta a másik ház felé.
- De itt kell hagynunk, s ha ezen múlik, le is lököm – sziszegte Enrico, s egy újabb nagyot rántott a barátja karján. – Gyere már, te bolond!
Alig értek a tető végébe, a csendőr alatt végérvényesen leszakadt a tetőgerenda, s hatalmas roppanással zuhant le a padlástérbe.
A két fiú már nem törődött vele, átugrottak a következő házra, amely valamiféle üzlet lehetett. Talán harminc métert futottak, mire elértek a végéhez, s ott egy gerendalépcsőn lemásztak. Körülnéztek, de senkit nem láttak.
- A kikötőbe – suttogta Pippo a barátjának, s újabb rohanásba kezdtek.
Többször hátranéztek, s egyszerre villanást láttak, majd hangos dörrenést. A lövedék nem messze tőlük csapódott be, de ahogy mellettük elsurrogott a lövés, mindketten megrémültek. Olyan erővel kezdtek loholni, ahogy soha. És ahogy végigvágtattak a kikötő mellett, tudták, hogy gépkocsival is keresik őket. Itt-ott fénypászta röpült végig a falakon. Egyszerre hatalmasat dördült, az ég kifehéredett. Az árbócok felsikoltottak, a kötelek csattogtak, a hajótestek doboltak, ahogy a víz is megrázkódott.
- Ez az – mondta Pippo, s már fenn is volt a hajón. – A kötelek nem szorosak, jó, hogy nem sodródott el ez a bárka.
Feszes, igazi olasz öbölt járó hajó, trabaccolo volt keskeny vitorlával, egy magas árbóccal, és tatvitorlával.
Megvárták, míg az üldözőik végigjárják a kikötőt. Hosszú percekig teltek el, aztán a kikötő az emberzajtól elcsendesedett. Viszont az eső elkezdett esni. Ütemesen kopogott végig az utcákon, majd dobpergésszerűen szakadtak le a felhők. A tengert milliónyi esőszilánk lyuggatta, s ekkor a hajójuk lassan kicsúszott a kikötőből.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007