2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 23.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Két nap telt el, s Pippo képtelen volt a barátja nélkül elindulni.
Úgy döntött, hogy tanulmányozza a vonatközlekedést. Számolta az elhaladó vonatokat, s az első nap vonatait összehasonlította a másodikkal. A két nap teljesen megegyezett, s mivel szerda volt, úgy gondolta, ez másnap sem lesz másként.
Több vonat haladt el, mint amire számított.
Egyszer marhavagonok konvojszerű végtelen oszlopa. Ezt érezte legmegfelelőbbnek a meneküléshez.
Aztán látott vaskos tehervonatokat gépekkel, acélcsövekkel megrakodva, melyeket mint indák tucatjai, acélsodronyok hálóztak be.
Hajnalban katonai vonat haladt át tankokkal. Mindenhol katonák voltak, lőrésekből géppuska bámészkodott elő.
Pippo ilyenkor keresett magának olyan helyet, ahol nem láthatják.
Szinte semmije nem maradt ez alatt a két nap alatt. Hol a sínek mellett ült, s felette a nap mint egy hatalmas szúnyog, visszaszippantotta a forróságot a tengerről, a vérvörös felhőket, a kiégett mezők poros iszonyát, visszahányta a tájra.
Mikor katonai vonat közeledett, Pippo ismét elbújt. Nézte a hatalmas kocsikat, melyek egyikéből-másikéból ágyú meredt előre.
Majd előbújt, hosszan elbámult a messzeségbe, s néha elfogta a bizonytalanság érzése. Talán ez az egész értelmetlen, itt fog elpusztulni. De szabadon teheti ezt, s neki nem lesz olyan szerencséje, mint a halásznak, akit ő földelt el a parttól nem messze.
És nem állt meg, haladt előre, fel, északnak.
Néha apró esők bújtak elő az égből, máskor gyors záporok vágtattak el fölötte hideg sörénnyel, szürke felhőkkel.
Harmadnap gyakrabban kellett pihennie, egyszer össze is esett. Ott feküdt a porban, mint egy sivatagban eltévedt állat. Aztán feltápászkodott, s egy órányi pihenés után elindult. Konokul, az ökleit féken tartva vicsorgó fogakkal. Néhány óra elteltével egy patakkal ékesített erdőháton haladt át, s végre inni tudott, de hiányzott az étel.
Negyedik nap az indulás után összerogyott. Négykézláb haladt előre, a gyomra üres volt, mintha derekára és hasára kötözött öv szorította volna a testét. Újabb órák múltával kiterült, arccal zuhant a porba, melynek az ízét még sokáig érezte a szájában, a bőrével. S csak este tért magához. Talpra állt, indult az éjszaka közepén előre.
Hűvös volt, nem messze innen dér is van ilyenkor. A bokrok töve fehér, a bogyók pirosan jajdulnak a tájra, a kiszáradt kórók hangosan nyekeregnek. Csupa zaj vette körül, de megtanulta, ezek nem bántják, csak a félelme növeszt ezekből sárkányt.
De az egyik reggel arra ébredt, hogy egy kétméteres ugró sikló csúszik el mellette. A fiú a botja után nyúlt, de ahogy zajt keltett, a sikló most felé csúszott. Pippo még nem érte el a botját, a sikló belemart a lábába.
Ismerte ezt a fajtát, mélyre harap, nem csak horzsol. De tudta, nem mérgező, ezért rávetette magát az állatra. Az próbált megmenekülni, s Pippo hasába harapott. Pipp újra rávetette magát az állatra, de az kicsúszott a keze közül, szinte elillant, aztán újra előkerült, s máris a fiú mögött volt. Pippo köveket keresett, hiszen korábban nézte, hogy a vasúti nyomvonal mentén mennyi kavics, kő, de még tégla volt. Felkapott két nagyobb darabot, s a vaskos, megszürkült, gonosz tekintetű lényhez vágta az egyiket. Néhány pillanattal később rávetette magát erre a visszataszító testre. De az nem hagyta magát. Roppant erővel tépte ki magát a fiú karja közül. Ölni akart, ahogy az ember. Mindkettő más akarattal. A sikló komor, értelmetlen megszállottságból a pillanatért, az ember az előtte álló évtizedekért, s az öröklétért. A két test egymásnak feszült. Az emberé volt a gyengébb, lassabb, ügyetlenebb. De harcra mégis alkalmasabb volt a végtagjai révén. Volt ökle, mellyel ütött, lába, amivel rúgott, válla és dereka, melyek támaszai voltak. És értelme, amivel előre látott, stratégiát váltott. És szíve a küzdelemhez, s majdnem olyan erős ösztönei, mint az állatnak.
Sha a sikló harapott, az ember visszaharapott. Mart, s megmarták, csapott, rúgták és vágták. Pipp az állat fölé kerekedett, mely ugyan dobálta és hengergette maga előtt, de Pippo az erős lábaival megfogta a tömlőszerű testet, s mikor harapni kellett, belevájt a fogaival, és feszítette, majd törte a testet. És legvégül a kezében lévő kővel szétzúzta a sikló fejét.
A testében érezte a sikló pusztulását, mikor annak testnedvei szétfröccsentek, s a nagy, üres szeme kifolyt, a pikkelyes teste elernyedt.
Pippo felemelkedett, s egyszerre lett abban a pillanatban lentről isten, fentről állat. Mindig két világ közt állt, de most értette meg igazán, hogy ez a valami, aminek sötét árnyéka visszanézett rá, az ő maga.
Indulatosan rugdosta a tetemet, mert fájt az állat harapása, ugyanakkor a verítéke miatt a sérült szeme újra begyulladt. De konok volt, s elhatározta, ha támolyog is, elindul.
S ahogy ment tovább, érezte, sokkal több erőt vesztett, mint gondolta. Teste most szomja lett, békét, megállást, táplálékot követelt tőle. Mindenfélét, az összeset.
Hosszú ideig ült a fűben, s ekkor elhatározta, hogy jeleket hagy maga után. Olyasmiket, melyekből Enrico egyből megérti, hogy ő volt, de más ne értse, kik és miért üzentek egymásnak. És Enrico félre ne értse.
Nevek, helységek jelezése értelmetlen lett volna. De nem jutott jobb az eszébe, egy I után egy nyilat rajzolt, majd egy U-t. Olaszországból Magyarországra.
Így indult tovább. Rohanva, sétálva, vánszorogva, új erővel futva, majd hosszan várt. Már tudta a vonatok indulását, s emlékezett, hogy két óra múlva jön egy újabb, egy hosszú tehervonat. Nem volt kedve menni, az ereje is fogytán volt. Nézte az árnyékát, látta, hogy már csak egy óra, majd annyi sem. De a tehervonat óriási sebességgel dübörgött el mellette. Az utolsó kocsiban látott egy alakot, aki integetett, s kiabált. Enrico volt az. „Állomás..." Ezt kiabálta. A többit nem értette.
Pipp lelkében összekeveredett a megnyugvás és az indulat érzése. Először örült, majd kételkedett. Délibábnak hitte a valóságot, s ami valóság volt, ködnek és párának. Messze város nőtt ki, majd visszasüppedt a földbe. Újabb vonat jött, ráadásul lassan, de nem törődött vele. Hirtelen ellenségnek látta önmagát. Várta, hogy az árnyéka fellázad ellene, kezet emel rá, s lerántja a földre, belefojtja a földbe.
Aztán gondolkodni kezdett. Visszatért az értelme. Kell lennie itt egy állomásnak, ahol a barátjával találkozhat.
Tehát összeszedvén a maradék erejét elindult. Hosszan ment, a cipője már rongyos volt, a lábát feltörte, ez bosszantotta a legjobban. A harapás is kivérzett, egyre jobban gyötörte a fiút. Ruhája koszos volt, ahogy maga is. Az arcára rászáradt a por, a haja borzas volt. Kétely dúlta a lelkét, s arra gondolt, hogy lefogják, ha majd egy állomáshoz ér.
Estére egy indóházhoz ért el, mely előtt vörös épület állt zsindelytetővel, egy oszlopon függő órával és egy karmos vasúti csappal.
Pippo megvárta hogy sötét legyen. Addig két vonat ment el mellette. Az egyikre fel tudott volna ugrani, de tudta, hogy akkor végleg elveszítheti Enricót.
A csillagok kivirágoztak fölötte, az alkony partot ér, s megfulladt a semmibe, az időben.
Óvatosan ment előre. Megállt, leguggolt, figyelt.
Egyszerre valaki átfogta a testét és az ajkára tapasztotta a markát. Erős, de nem támadó mozdulat volt.
- Én vagyok! Ne ijedj meg! – suttogta Enrico.
Majd elengedte Pippot, aki szinte a társa karjaiba roskadt. Először vadul rázkódott, hiszen a teste emlékezett a sikló ölelésére. Karja lengett, lába kapart.
- No, állj meg már! Nyugodj meg! Kérlek!
De Pipp harcolt a barátjával, pikkelyes szörnynek látta, újjászületett borzalomnak, mely lemásolta a győztes testét. Aztán kimerült.
- Mi van veled? – hajtogatta a kérdést Enrico.
Majd felkapta a barátját, s elvitte az állomással szemben lévő kukoricásba. Ott letette a testét. Még a sötétben is látta Pippo elrongyolódott nadrágján a sötét foltot, s tudta, hogy vér az.
- Meglőttek?
- Nem, nem... Csak egy sikló. A harapós fajta.
- És?
- Úgy járt, mint az a vadállat.
- Ronchi?
- Igen. Az. Kővel zúztam szét a fejét.
És elaludt. Enrico ott hagyta a barátját, körülnézett. A kukoricás tele volt mindenféle zajjal. A túloldalról tücsökciripelés zsongott, innen zörrenés, mocorgás, a levelek csapkodása volt hallható.
Másnap hajnalban riasztotta Enrico a barátját.
- Ébredj! Indulnunk kell. Az a vonat... Nekünk való...
Pippo minden fájdalma ellenére össze tudta szedni magát, felállt, nyújtózkodott, majd futni kezdtek a töltés irányában. Ott hasra vetették magukat. De csak a baktert és két másik embert láttak.
A mozdony hangosan trüszkölt, fújtatott. A vagonsor feketének tűnt az indóház körüli gyér világosságában. A két fiú nesztelenül elért a sínekig, majd átbújtak a kerekek közt, s a sínek alól próbálták kikutatni, melyik vagon lesz alkalmas az utazásukhoz.
A két ember még mindig a bakterrel beszélgetett. A két fiú a sínek közt mászott előre. Fel-felbámultak a vagonok aljáról, melyek némelyike nem erős fából, hanem rosszul illesztett deszkából álltak. Mintha cirkuszi állatokat vittek volna nyolc-tíz kocsival is. Néha felettük állat dobogott a vagon padlózatán, talán lovak, másszor vad és kíméletlen élőlény leste minden mozdulatukat sötét pillantással. Pippo arra gondolt, hogy trópusi vadakat visznek láncra verten. Látott már ilyet gyermekkorában.
Tehát keresték a menedéket. Végigjárták az egész vonat három tucat kocsiját. Már tudták, mit visznek, s azt is, hogy Magyarországra megy a szerelvény, s hogty nekik ezen a helyük.Tanultak, megértettek.
Mindezek után Enrico talált egyet, mely üresnek tűnt. Ugyanis a többiben állatokat szállítottak, s ez az egy volt szénával megrakodva.
Óvatosan felnyitották a vagont, majd bemásztak.
Émelyítő bűz most nem zavarta egyiküket sem, inkább a sötétség könnyed nyugalommal töltötte el mindkettőjüket. Itt nem keresik őket.
Szalma, széna volt a padlaton, a deszkák között az éjszaka halkan hömpölygött be, a vonat kimerülten remegett egyszer-egyszer, mint a megfáradt ember, ki álmában összerázkódik.
És mentek előre egy félnapon át. Hol lassított a vonat, hol valósággal száguldott. És csattogott, mint az öregember csontjai. A kocsijuk bordázata valósággal össze akart szakadni.
Így aludtak egy keveset.
Majd a hajnal felébresztette őket. Fáztak, aztán rácsodálkoztak a világra, hogy a hajnal itt is olyan rózsás fényű, de már hidegebb, a testüket nem ölelgeti a tenger levegője. Messze hegyek vonultak, őket dombos tájak rángatták. Már nem olaszul beszéltek, hanem egy tömör, dallamtalan, csattogó nyelven. Nem tudták miféle, bár Pippo érezte, hogy szláv dialektus lehet, olvasott róla a régi papház könyvtárában.
Még egyszer megálltak hosszan, aztán megrándult a vonat, s mikor legközelebb összeborzolt testtel újra megálltak, már a magyar határon voltak.

A vonat hosszan ácsorgott a késő délutánban. Esőszagú volt a levegő. Pattogó szavak mindenhol. Enrico kinézett, határőröket és határvadászokat látott a mozdony körül.
Enrico megragadta a barátja karját, s szinte lerángatta a kocsiról.
- Mennünk kell! Arra! – mutatott dél fele, vissza Enrico, majd tovább vonszolta Pippót.
- Nekem elegem van ebből – mondta Pipp. – Várjunk itt, bújjunk el! Ha megtalálnak, akkor Isten ezt akarja. Ha nem vesznek észre, az is...
- Nem érdekel, hogy Isten mit akar. Téged elviszlek Magyarországra – mondta Enrico, s mielőtt a határőrök meglátták volna, a két fiú elsuhant a vonat mellett, majd hosszan a határszakaszon. Már nem rohantak, hanem óvatosan körbejárták az útvonalakat, keresték a réseket, s mikor ráleltek egy csapásra, áttörtek azon.
De észrevették őket, s recsegő hangosbeszélő ordított rájuk, majd két lövés dörrent.
- Nem bírom! Ezt már nem – jajdult fel Pipp, de Enrico nem engedte.
- Magyar földön vagyunk. Nem lesz semmi baj. És ahogy futottak, a víz szagát megérezték. És néhány száz méter után folyócska volt előttünk, nem túl széles, viszont magas partú.
- Itt már nem eshet bajod – mondta Enrico, majd óvatosan körülnézett. – Ússz. Arra. Az már a szabadság.
- És te? – kérdezte Pippo, mert a barátja elengedte a karját.
- Én erre.
- De hiszen...
- Én vagyok a csalétek! – s azzal ellökte Pippót magától, s futni kezdett visszafelé.
Pipp belevetette magát a vízbe. Hideg volt, zöld és fanyar illatú. Hosszan úszott a víz alatt, le a sötétségbe. Alatta hínárok karmolászták a magasságot, fent sötét hullámok nyargalásztak. És ő mélyebbre merészkedett. Oda, hol nem érhetik el sem fent, sem alant. A víz pedig megizmosodott körülette, hosszú és láthatatlan karok emelték és süllyesztették, rácsavarodtak a testére. A füle zúgott, a szeme fájt, de nem mert feljönni. Figyelte a levegő apró gömbjeit, ahogy rohantak felfelé. Apró bolygók voltak a víz végtelen űrjében, s messze egész galaxisok rajzottak ismeretlen alakzatok kavargásában.
Pippo karja nehezült, a teste megbillent ebben az akaratos és vad közegben, süllyedni kezdett. Tudta, ha most nem merül a felszínre, megfullad. A lábával nagyot rúgott, majd a karjával belekapaszkodott a folyó áttetsző oszlopaiba, s ment felfelé. Mikor felért, a tüdeje majdnem szétrobbant. Fényes mennyország volt fent, mely elvakította és üdvözítette.
Néhány óvatos karcsapással előre haladt, majd ismét lemerült, de csak annyira, hogy nem látszódjék, hogy egy futó áramlat legyen a vízfelszínen a a víz alatti úszása.
Nem érdekelte az idő, csak ment előre, nem sietett partot érni. És csak levegőért jött fel. Ismerte a tenger szeszélyeit, itt mások voltak. De a víz is ismerte a magafajtát, megbarátkozott vele, atyáskodott felette. És egy óra múlva partot ért.
Magyarországon volt, ezt bizton tudta. Ment előre, rejtekhelyet keresve. Ruhája testére tapadt, szíve feldörömbölte tudatát, meg kell állnia. És úgy tett. Megállt, elnézett a messzeségbe. Alig hegyek kóvályogtak a messzeségbe, itt minden lapos volt, csak néha dombos. A fú sápadt, a lombok testesek voltak. A törzsek vastagok, erősek, mint az emberek. A fajtáját kereste, a vére és húsa egyik felét. Nem érezte itthon magát, de kíváncsi volt. Elindult, nem úgy, ahogy a bibliai Káin, mert Pippo az Édentől északra tartott, jobbra a lenyugvó nap elől.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007