2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 22.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Pippo arra ébredt, hogy sötétség veszi körül. Ahol feküdt, nyitott volt és végtelen. Felhők lebegtek magasan, körötte a fák, mint távoli szoborcsoport, hosszan elnyúltak a láthatárig.
A tüdeje nehéz volt, a szíve és a lába fáradt, az egész teste ernyedt. Ahogy felült, akkor vette észre, hogy valami a testén van. Kemény, száraz, de meleg állatbőr volt. A fű nedves, eshetett. Talán a jótékony eső ébreszthette fel. Az állatbőrt pedig valaki ráteríthette. Egyszerre megijedt, hogy rátaláltak. Aztán megnyugodott, hiszen senkit nem látott, még messzi tüzeket, őrfényeket sem. És nem bántották, nem kötözték meg, semmi jele nem volt rossz szándéknak. Mintha valaki meg akarta volna óvni attól, hogy baja essék.
Felkelt, sétált egyet, kinyújtóztatta a tagjait. Jobban érezte magát, de szenvedett még mindig, hogy egyik szemére alig lát. És a szeme alatt a duzzanat enyhült, de megkeményedett, érzékeny volt. És fájt az oldala, a bőre az arcán, a hátán, a derekán. Visszaült, gondolkodni kezdett. Mi történhetett Enricóval? Vajon merre jár? Vagy ő terítette rá ezt a takarót, s most elment körülnézni.
Félórával később dörögni kezdett az ég, előbb messzi morajok duruzsoltak a tenger felől, majd vaskos dörrenések szakadtak le az égből.
Pippo hosszan nézte a sötét erdősávot, mely keskeny volt, s talán alig volt nagyobb egy parknál. Egyszerre gyorsan közeledő szekeret látott, melyet egy ló húzott, s a szekér is csak afféle rozoga szerkezet volt, mely erre, ezen a szegény vidéken gyakori.
Először alig tudta kivenni, hogy mi az, később felismerte. Hasonlított a szülőföldjén lévő egyszerű paraszttaligákra, melyek mindennek a szállítására jók voltak. De itt apró ló vonszolta, rángatta előre, s melyen aprónak tetsző ember ült.
A szél leszaggatott bokrokat vitt magával, majd lecsupálta a fák lombjait is, ahogy üvöltve végigszaladt a tájon. Majd egyszerre csend lett, s Pippo már idehallotta a lópaták dobogását, a szekér nyikorgását, s a lovat unszoló hangot, mely férfitől származott.
Hangos kopogással ideért az eső. A föld füstölni kezdett tőle, majd megfeketedett. Hirtelen eltűntek a messzeségek, olyan erővel kezdett zuhogni. Aztán villanások, az ég puffadt mellkasából lepotyogtak a lángok, majd hatalmas villanások vágták ketté a felhőket. Pippo felkapta az állatbőrt, s az alá bújt. De egy rést hagyott, hogy lássa a szekeret, mely hánykolódva közeledett. A szél jobbról is, balról is ütötte, öklözte, rugdosta, az eső pedig olyan erővel verte a földet, hogy apró lyukacsok keletkeztek rajta, mint apró kiütések. Újabb villám íve villant át a tájon, s a messzi fákat meggyújtotta. Mintha két-három fáklya menetelne az éjben, úgy pislogtak a láthatár peremén.
Majd egy közelbe álló fába is belecsapott, melyet szinte kettémetszett a vihar villámpallósa. A ló megvadult, felágaskodott, majd üvöltve meghátrált. A szekéren lévő ember a felhőkölő kocsiról leesett, de azonnal felpattant, s a kocsi után rohant. Még időben felkapaszkodott, mert a szekér ide-oda csapódott a rettegő állat ámokfutásától.
A következő dörrenésnél a ló újra megbokrosodott, majd a lábát törve felbukott, hogy a szekeret is magával rántsa. A kerekek hatalmas reccsenéssel kettétörtek, a szekér oldalra fordult, s rázuhant a földön vonagló állatra. Újabb sikoly, mely felszakadt a szerencsétlen testéből, az állat küzdelme a végzetével. Úgy sírt, mintha önmagát siratná. Eközben az apró ember hasra vágódott, mikor a szekér megdőlt, majd az oldalára fordult. A vihar hatalmas reccsenés kíséretében tépte le a ponyvát, mely, mint egy éji lidérc, végigcsúszott a földön, hosszan tekergőzve, vadul forogva.
Pippo ebben a pillanatban felugrott, összegöngyölte az állatbőrt, melyet alig tudott tartani a szél pörölycsapásszerű rohamaitól. Majd futni kezdett az ember és a szekér felé. A ló tovább sikoltozott, a fejét a földhöz csapkodta, majd vonyított, végül elcsendesedett.
Pippo mikor odaért, az apró ember eltorzult képpel küzdött az elemekkel. A fiú a szekér mögé húzta, nehogy elragadja ezt a kisembert a vihar, majd magukra terítette az állatbőrt. Az ember is megragadta, így ketten, szinte összesimulva feküdtek alatta, miközben az eső úgy dobolt rajtuk, mintha a pokol indulóját akarta volna visszazengeni az égnek.
A dörgés nem maradt abba. Néha úgy tetszett Pippnek, mint amikor egyszer egy szekérről lefordultak a vastag és hosszú vascsövek a falujában. Akkor úgy megijedt, hogy hosszan sírt. Most ugyanaz az iszonyú lárma zúgott, bömbölt, csattogott órákon át, mint akkor néhány másodpercre.
A feketeség bebújt a lelkébe és a tudatába.

Enrico arra ébredt, hogy egy kéz végigsimítja az arcát.
Egész testében összerezzent, de a kéz a homlokára tette a kezét. Anyáskodó volt az érintés, s Enrico egyszerre azt érezte, hogy álmodik. Aztán felnyitotta a szemét. Arcokat látott, majd a vöröslő égboltot.
Alkonyodott.
Fekete szemek néztek rá, sötét arcbőrű emberek vették körül nagy, elhasznált kezekkel. A fiú felült, s most vette észre, hogy legalább húsz-harminc ember veszi körül.
- Ki vagytok? – kérdezte, de azok ismeretlen nyelven szólongatták, majd hosszan elnyújtott szavakkal beszéltek.
Enricónak eszébe jutottak azok a cigányok, akik egykor a falu szélén laktak. Ugyanolyanok voltak ezek is.
- Mit akartok? – kérdezte, de ahhoz erőtlen volt, hogy feltápászkodjék.
Valaki furcsa illatú, nedves ronggyal törölgette a homlokát, majd az arcát. Ez jól esett neki. Nehéznek érezte a testét, de az ereje rohamosan visszatért.
Hirtelen mozdulattal talpra állt. A körötte levők mintha megijedtek volna, hangos huhogással válaszoltak minden mozdulatára.
- Nem bántalak benneteket – mondta Enrico olaszul, s a karját felemelte, jelezvén, nincs szándéka bárkit is bántani.
Most a férfiak jöttek közel hozzá, a szemük sarkából is bámulták. Mintha azt nézték volna, mije van, van-e nála fegyver, ékszer. De Enricónál a ruháján kívül egyebe nem volt.
Aztán egy öreg az ég felé mutatott. Hosszú, szürke felhősávok lepték el az eget. Sem csillag, sem a hold nem látszott, a félhomály már elnyelte a láthatárt. A cigányok integettek felé, hogy jöjjön velük, majd az égre mutogattak, hogy vihar lesz. És már indultak is. Enricónak a barátja jutott eszébe. Pippo merre lehet? Vajon odaért-e, ahova ígérte magát?
Közben az ég mordult egyet-egyet, majd a szél megemelte a füvet, majd beletúrt, összekócolta, s mintha suttogott volna. Aztán a messzeségek zúgni kezdtek, s mindannyian elindultak az erdő belseje felé.
Majd egy órányi járás után, mikor sötétedni kezdett, tábortüzek táncoltak elő a fák közül. Akkorra már lehűlt a levegő, egy-egy dörrenéssel jelezte az ég, itt a vihar.
Enrico hosszú barlangokat látott, melyeket faajtók vagy szőnyegek takartak. A fák közül lovakat vezettek elő, majd ponyvával letakarták. A kutyákat pedig szorosan a szekerekhez kötözték.
A fiút egy nagyobb barlangba hívták. Bent tűz volt, s több asszony ült a tűz körül. Hátul férfiak is voltak, s egy öregember. A balsarokban gyermeklányok játszadoztak. Volt köztük egy alig kamasz, már fedetlen testel ült a kisebbek között. Apró mellére és az arcára a tűz fénye festett sárga sávokat. Egy nagyobbnak pedig már gyermeke volt, pedig a nagyobb is egy olasz városban még iskolás lány.
Enni adtak neki, s szüntelenül beszéltek hozzá, Enrico pedig zavartan mosolygott.
Aztán a vihar elérte az erdőt, az égzengés idején a barlangokba lévők összekapaszkodtak, s énekelni kezdtek, hogy a vihar ne férkőzzék a lelkükbe.
Egész éjjel esett, dörgött és villámlott.

Reggel.
A fákról apró koppanással hullottak az esőcseppek. A levegő hűvös volt, a hajnal aranyfényei közt ragyogott a táj, minden életre kelt a fényben. A pókhálókon megtörtek a napsugarak, apró fénysugarakká estek szét. Gyík lopódzott a kidöntött fatörzsek közt.
A kutyákat elengedték, a lovakról levették a pányvát.
Enrico akkor ébredt, mikor a nap megjelent a láthatáron. Megszökni nem akart, ezért türelmesen feküdt a fekhelyén. Aztán, mikor reggel az asszonyok felkeltek, s megetették az állatokat, a fiú is kimerészkedett. Majd a férfiak jöttek, s Enrico odalépett az öreghez, aki a velük volt az este, s talán a család feje is lehetett.
Soká és sokféleképpen köszönte a vendéglátást, s az öreg bólogatott, majd ő is hosszan beszélt. Aztán mintha megértette volna Enrico szándékait, haragosan beszélt, néha kiáltott, majd hirtelen magához ölelte. Hosszan tartotta, majd ellőkte magától, s intett, hogy menjen.
És Enrico elindult. Először sietősen, majd futva. Nem tudhatta, mi történt a barátjával, csak azt sejtette, hogy ő sem juthatott messzebbre. Hogy hol és miként érte a vihar, nem tudhatta, de hirtelen rá tört a félelem, hogy talán Pipp a szabad ég alatt töltötte ezt a rettenetes időt. Aggódott, s ez erőt adott neki. Rohant, s tudta, hogy nemsokára eléri a síneket.

Pippo arra ébredt, hogy a kisember a ló előtt ül törökülésben.
A szekér szétesett, a tengelye és a kerekei törötten hevertek mindenfele. Az orkán szétszórta az állatbőröket, szőrméket s ennek az embernek a ruháit. A ponyva elveszett, a kisember nincstelenné vált. Valami pusztai ember lehetett, erre sokan voltak, akik kereskedésből és vadászatból tengették az életüket. Pippo segített összeszedegetni mindezt. Mikor összehordták a megmaradt dolgait, a ló mindig élt. Rettenetes kínokat élt át, a lába törötten lógott, s halk horkanásokkal jelezte, hogy még él. A kisember leült, megsimogatta a ló fejét, mintha meg is könnyezte volna. Majd felvette a lapátot és két gyors ütéssel agyonverte a lovat. Aztán eltemette. Gyorsan ásott, megállás nélkül, lefelé görbülő szája és összehúzott szeme kíméletlennek mutatta. Pippo megsajnálta ezt a szerencsétlent, aki gondoskodott róla.
Mikor a kisember a vállára kötözte a szőrméket és a bőröket, a puskáját a kezébe fogva elindult. Pipp hosszan velement, mert mindketten északnak indultak. Reggelre már tetemes távolságot tettek meg, délre, már jó tíz mérföldre jártak. A kisember kétszer megkínálta Pippót vízzel, de maga nem ivott. Egyenletesen ment, kegyetlen nyugalommal rótta a távolságot, Pippo pedig nehezen bírta mellette. Majd leült. Mikor a kisember meglátta, ahogy a fiú ül a porban, ő is megállott. Két kezébe fogta Pippo arcát, megnézte a szemét, majd elment valamiféle füvet keresni az erdős határszélen. Vagy félóra múlva ért vissza. Leveleket hozott, majd a tenyerébe köpött, s a leveleket összegyűrte. Olyannyira erőteljesen morzsolta, hogy zöld krémszerű kenet lett belőle. Míg Pippo ült, bekente vele a lilás duzzanatot az arcán. Aztán vártak egy órát. Enni most sem ettek. Aztán a kisember megkopogtatta a fiú vállát, s indultak tovább.
Útközben Pippo beszélni kezdett. Megnyugtatta, hogy mesélhet arról, honnan jön, hova tart. Megnyugtatta a saját hangja, s mikor Magyarországot említette, a kisember élénken észak felé kezdett mutogatni.
- Madarska! Madarska! - mondta, majd elcsendesedett, mintha magába szállt volna.
Késő délután volt, mikor elértek a sínekhez. Az ég narancssárga, a fű megszürkült, az erdő messziről sötétlett feléjük.
A kisember az oldaláról leakasztott egy tarsolyt, melyben lepényszerű kenyér volt. Száraz, lyukacsos, de ehető. Kettétörte, s a fiúnak adta a felét, majd miután azt megette, a kulacsot is felé nyújtotta. A fiú ivott, majd visszaadta a kulacsot. A kisember szertartásos mozdulatokkal összeszedte a holmiját, majd megveregette a fiú oldalát. És elindult.
Vissza sem nézett, apró és gyors lépteivel haladt előre, a semmibe, míg végleg bele nem veszett az alakja a tájba.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007