2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 27.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Pippo eztán elnyomta magában az indulatait.
Nem volt benne a szeretet ama élménye, mely sokaknak megadatik. Benne a szeretet valamiféle kíváncsisággá alacsonyodott. Hamar felismerte, hogy amit ő megélt, az az önzés sokféle formája. Szerette volna, ha megértik, ha tanítják, ha törődnek vele. Észre sem vette, hogy tanítják, szeretik, aggódnak érte. A munkában kényszert látott, az egyszerű ételeket, melyeket eleinte, az első hetekben megbecsült, mára már abraknak tartotta.
De maga nem tudott visszaadni semmit. Ezt nem tanulta. Ahhoz szokott, hogy elvesz és követel.
Szerette a buttriói fiúkat, a kis Tomast és az erős Enricót. De az első meghalt, a másik eltűnt. Neki a közelség volt az olaj a szeretet apró lámpásaihoz, s ha ez elfogyott, a fénye kihunyt.
Sokszor üresen bámult maga elé, s ha szóltak hozzá, nem érzékelte. Arra gondolt egy-egy éjjeli órán, hogy valami meghalt benne. Ő pedig itt maradt árnynak. Minden este megkísértették az emlékei. Aztán azok is cserbenhagyták.
Más kísértések jöttek. Rosszabbak.
A meg nem kapott élet kísértette meg. Megmutatta magát, aztán elsuhant. És ott hagyta a hatalmas űrt maga után, melyben ez a törékeny-erős lélek belehullott...
Talált egy üveges szekrényt, melyben négysornyi könyv volt. Néhány német és magyar kötet, sok latin, hat francia és egy olasz is. Ennyi volt itt a kultúra. Versek, regények, románcok. És imakönyvek. Egyre többet olvasott belőlük. Sokszor értetlenül, aztán kerített szótárt, s volt, hogy egy vasárnap tíz órát is elbíbelődött ezekkel.

November volt, a lombok eltűntek, a nap kísértett vörös pofával felette. Este az ég csillagtalan volt, vaskos és zsíros üresség. A hangok tompábbak lettek. De néha, a délelőttök fényesek voltak, s ebben a reggeli vagy déli fényárban a szürkeség és az elfonnyadó fák regimentje olyan intenzív volt, hogy a lelke belesajdult.
Sokat fázott, szinte egész nap. Nem rázta a hideg, hanem belefészkelte magát a testébe, lelassította, ellopott belőle minden jókedvet. Egyre idegenebbül érezte magát, noha egyre szorgalmasabbá vált, ki akarta törölni a pappal való összeveszésének emlékét.
Aztán egy nap egyedül maradt úgy reggel tíz óra tájban. Hosszasan bámulta a telefont. Ignác atya eltiltotta tőle, s Pippo az érvek súlya alatt le is tett arról, hogy felemelje a kagylót. De most ez a fekete jószág szinte rákiabált. Pipp hosszan bámulta, majd kiment a kertbe. Fák, kerítés, maga a fák is rácsozatnak mutatkoztak előtte, s az ágak közé szorult falevelek, mint didergő bábok, úgy kóvályogtak ég és föld között.
Pipp visszament a telefonhoz, megint megnézte, ahogy idegenül, feketén bámult rá. Aztán egy ütéssel leborította az asztalról. A kagylóból, ahogy a földön hevert, halk zúgás tört elő. A fiú gyorsan visszarakta a kagylót, majd újra felkapta. És most nem tétovázott.
- Kérem Sorrentót, Gabriele Conti grófnőt.
- Ismeri a számot vagy a melléket? – hangzott túlról.
- Nem.
- Elbeszélgetést kér?
- Igen, hölgyem – válaszolta Pippo felindultan.
- Kérem, várakozzék!
Majd egy perc múlva a hang újra megszólalt.
- Kérem, tegye le a telefont, várja meg a hívást.
Pippo óvatosan visszahelyezte az asztalra a készüléket, majd a földön ülve várakozott.
Az óra kíméletlen ürességet percegve haladt előre, már húsz perc is eltelt.
Majd megremegett a levegő, ahogy felberregett a telefon hívószava. Pipp felkapta a telefont.
- Sorrento. Kapcsolom Conti grófnőt – szólt olaszul a hang, majd néma csend lett.
- Pipp nem értette, mi történt.
Aztán az ismert hang távolról és tompán megszólalt:
- Igen, tessék! Kivel beszélek?
- Én vagyok az...
- Ki az az én? Kérem, mutatkozzék be!
- A fiú a tengerpartról
Csend lett. Majd aggodalmaskodó sóhaj.
- Tegye le, kérem! – szólt a grófnő hangja.
- Én vagyok az! Nem ismer meg? Én!
- Nem.
- Pippo vagyok. Tudja...
- Nem ismerek semmiféle Pippót – szólt a túloldalról, majd halk kattanás.
És siket lett a vonal.
Pipp nem értette. Magába roskadva ült, a telefont a kezében szorongatta. Hát elfelejtették! Ezt gondolta, ez dörömbölt a tudatában. Elvesztette a hazáját, mert elveszett az az oly' kedves asszony. Legszívesebben... Ezt dünnyögte maga elé. Hogy mit tenne legszívesebben, maga sem tudta, csak ez a szó öklendezett a bensőjéből, ez keserítette az ajkát.
Ekkor lépett be Ignác atya. Elsápadt, hoszan bámulta a fiút.
- Mit csináltál? – kérdezte, s még mindig állt.
Pippo nem válaszolt. Majd felemelte a fejét, s haraggal nézett a magyar papra.
- Túl sokat várakoztam.
- Mire? És hol?
- Itt, ebben a világvégi helyen. Már nem emlékeznek rám.
- Hova telefonáltál? És kinek?
A fiú most nem válaszolt. Hallgatagon ült, a telefonról lemásztak az ujjai. Nem nézett a papra, csak mintha számba vette volna jelenlegi helyzetét. Kint a szél megerősdött, halvány, vékony izmokkal megrázta az ablakot.
Ignác atya felemelte a telefont. Rekedtes hangon beleszólt:
- Hova ment hívás erről a vonalról?
- Egy pillanat uram.
A pap a fiút nézte, gyanakvása első pillanatban sejtetette az igazságot. De bízott abban, hogy az előítéletei eluralkodtak rajta.
- Uram!
- Igen, kisasszony!
- A hívás Sorrentóba ment, a Villa de la Contiba.
A pap most a fiúra nézett, majd óvatosan visszahelyezte a telefont a kisasztalra.
- Te szerencsétlen! Mit tettél? – hebegte.
A fiú nem válaszolt, még nem rémlett neki, hogy a pap miről beszél. Csak eltöprengett azon, hogy minden olyan szánalmas az életében.
- Azt hittem, eszesebb vagy – folytatta Ignác atya. – Azt hittem, hogy az, aki ki tud szabadulni egy országból, átszökik egy másikon, az képes lesz felnőttesen viselkedni. Aki legyőzi a vihart, a természet erőit, az ördög praktikáit. Akit víz, tűz, emberi gonoszság nem tud elemészteni. És lám, megöli önmagát. Meggyilkolja a jövőjét. Bármivel képes megküzdeni, de önnönmagával tehetetlen.
- Padre, hiába prédikál, nem értem a szavait.
- Beszélj magyarul, fiam! Most itt van az otthonod!
- Tényleg, Akkor miért nem érzem annak? – dacolt a fiú a pappal. - Miért vagyok ketrecbe zárt majom? Miért van minden tiltás rajtam? Olyan vagyok, mint a maga Káinja, aki az isteni átkok csókját viseli.
- Nekem nincs Káinom. Csak egy szerencsétlen balek fiam, aki elbutult. Talán én vagyok a bűnös, mert megöltem benned az életösztönt. Eltunyultál, mert hitet nem adtam, az erőd pedig nem tettem próbára.
Pippo felemelte a fejét, majd a pap szemébe nézett:
- Semmit nem számít ez az egész história.
- De, igen! Mindent! Te pedig még most sem érzed át, hogy mit tettél. Velem, önmagaddal.
- Mit tettem?
- Hát még most sem érted? Még most sem fogod fel a szavaim értelmét?
- Itt nem bánthatnak.
- Itt vagy a legvédtelenebb.
Pipp elgondolkodott, majd elindult.
- Hová mégy? – kérdezte a pap.
- Összeszedem a holmim.
- Nincs holmid.
- Akkor meztelenül megyek el.
Ignác atya egy szekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, kivett egy szelencét. Majd rászólt a fiúra.
- Várj!
- Mire várjak? – Pippo válaszolt foghegyről.
- Hogy ne légy meztelen. Nesze. Itt van pénz. Ez elég egy hónapig is.
Pippo átvette a pénzt. Soknak találta, mégis bizalmatlanul nézett vissza a papra.
- Mennyi a jegy Pestig?
- Talán negyven pengő. Annál több nem lehet.
Pipp kiválasztott négy bankjegyet, a többit Ignác atya felé nyújtotta.
- Itt van a pénze. Amit megtartok, az kölcsön.
- Tedd el. Ez a pénz az enyém volt, most a tied.
- Nem kell a pénze atyám! Többet segített eddig is, mint amennyi egy szent kötelessége.
- Mit kezdesz Budapesten pénz nélkül?
Pippo fanyar mosollyal nézett a papra. Aztán szégyellősen lehajtotta a fejét.
- Túlélek. Ahogy eddig.
Mikor a pap felocsúdott a megdöbbenésétől, csak az ajtók csapódását hallotta.
Pippo pedig kilépett a nagy és fényes világba. Elvakította az ég, az új erőtől megdagadt nap, a kamasz szelek rohanása. Élvezte ezt a világott, megtelt a lelke titkos áramokkal, melyek izzottak, szikráztak benne. Nem törődött másokkal. Voltak, akik utána néztek. Egy elszánt fiút láttak. És Pippo is érezte, már nem az a csenevész fiú. Jó ételtől megerősödött, s fél lábbal lett magasabb. A haja visszanőtt, megsűrűsödött.
A vasútállomásra ért. Jegyet kért, minden pénzét odaadta. Mikor a bőröndje felöl érdeklődtek, annyit válaszolt.
- Csak a közelre utazóknak kell a bőrönd.
A vonat sűrű, szürke füstfelhővel dübörgött fel, mikor indult a vonat. Körötte parasztot voltak, s néhány kispolgári szerzet.
Messze egy pap, református volt, komor, erős állkapcsú ember. Mögötte fiatal menyecske. Pippo nem törődött velük, egy pillanatra a szeme összeszűkült, hogy ezt a világot elzárja a tudatától a felületes szemlélődés javára.
A vonat hirtelen megállt. Katonák jöttek, s a fiú egy pillanatra elbizonytalanodott. Hát ennyi volt! Ezt gondolta. De a katonák ügyet sem vetettek rá, mást kerestek. És a vonat hatalmasat rándulva elindult. Magyar tájakon át, végtelen távolságokat összeszaggatva. Csak a nap aranyglóriája ragyogott a sík vidéken. És néha egy-egy ház fehérlett. Már fűtöttek, csomós vastag füstöt öklendeztek a kémények.
Néha elszunnyadt, nem értette, mi van vele. Nagy esőfelhők úsztak utána, viselős volt mind a vihartól. Pipp aludt, s vágyta az álmot, de az nem jött, csak fekete csönddel szállt a fejére.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007