2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 25.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Pippo arra ébredt, hogy a nap bekandikál az ablakon, a szobában apró fénypöttyök röpködnek, ahogy kint az ablak előtti bokor ringatózik.
Gyorsan felkelt, megmosdott egy kis asztalkára helyezett lavór vízben. Ebben hasonlítottak a vidéki parókiák, aszkézis, egyszerűség, csend.
A folyosón talált egy hátsó kijáratot, kilépett hát rajta. Kedves kis kertben találta magát. Rét, fák, gyümölcsös, egy régi, moha lepte szobor valami szentről. Halvány napfény, könnyű madárdal, zsongó városi lárma vette körül, egy tenyérnyi mennyország.
Pedig semmi különös nem volt mások számára ebben a kis templomkertben, de aki a pokolból jön felfelé, annak ez menedék volt, a szellemi és a testi függetlenség erkélye.
És Pippo Enricóra gondolt, aki nem láthatja ezt itt. És ebben a pillanatban rögvest el is fogta a bizonytalanság.
Meddig tart ez? Míg kiderül, hogy kicsoda? Aztán rendőrök viszik el...
Kis padot látott, mellette gitár, egy kis kotta. Magyarul írva, néhány francia dal is van benne, s talán német. Ezt a fiú csak feltételezte.
Ritkán gitározott, kocsmában kísérte néha önmagát, egy tucatnyi fogást és akkordot ismert. Most a kezében ez a gitár visszahozta a régi életét, a kocsmák zajgó harsányságát, az öklöket, melyek az asztalt verték, a torkokat, melyek ízes nápolyisággal zengtek, a forró nyári levegőt, a sós szeleket, melyek a tengerből születtek, a napfényeket, melyek alatt a férfiak arca megfonnyadt, a kezük megfeketedett, a hajuk és a szakálluk megőszült. És a lányok combja, válla, karja aranyos izzásúvá vált, az asszonyok bronzzá szépült bőrrel éltek, aludtak, dolgoztak és szerelmeskedtek. A fű nem égett ki, és a szőlő borrá édesedett, ahogy a beszéd, az öröm, s ahol az istentelenül csapongó, máskor Istentől áhítatos élet úgy váltogatta egymást, mint az esős napok a forró délelőttöket.
Leült a padra, s játszani kezdett. Egyszerű kis dalt pengetett, majd énekelni kezdett. Mintha tegnap tette volna utoljára. Ma is édes volt az éneke, a magas hangok nem törtek meg, csak lebegtek, ahogy a reggel a város felett. Még a mélyei is fényesek voltak, gyermekien tiszták. És a kiejtése is a régi volt, s ahogy énekelt, elégedetté vált, a nyugalom halvány könnyedsége szállt rá.
Mikor letette a gitárt, felállt, ujjaiban még érezte a húrok apró vágásait, torkában pedig újra égtek a régmúlt idők. Mindenhogy nagyot lépett előre, nézte ezt a kis szigetet, melyet egy ismeretlen ország óceáni közönye vett körül.
Mikor hátrafordult, a tegnapi papot látta. Összerezzent, nem tudta, mióta figyeli ez az ember. Az viszont megrendülten szemlélte, majd hozzálépett, s elismerően veregette meg a vállát.
Majd faggatni kezdte a fiút azzal a csendes visszafogottságával, melyet megismert ebben az emberben. Ő pedig elmondta neki olasz szavakkal, hogy honnan jött. És a pap értette a szavait, komoly figyelemmel hallgatta, majd bevezette a kis parókia épületbe, s étellel kínálta.
Pipp óvatosan nyúlt az étel felé, de az illata elbódította, s lassan falni kezdett. A pap csitította az étvágyát, s töltött neki tejet, közben megfogta a kezét, hogy ne habzsoljon. Majd magára hagyta a fiút, de előbb többször is olaszul mondta, hogy „egy pillanat", csak „egy pillanat".
Pippo visszament a kertbe, újra leült, de csak ülni akart. Nézte, hogy miként kotlanak a kövér lombok a fehér fényfoltok felett, s látta, ahogy egy-egy autó árnya elsuhan kint, a kisvárosias utcákon. Most nemcsak a kert édes virágillatát szívta be, hanem a folyó savanykás és nehéz szagát, hínáros-iszapos kipárolgását. Próbálta elképzelni, hol van. Látott a térképen számos várost, melyek a Duna mellett voltak, de elfelejtette a nevüket.
Hirtelen visszatért a pap, s két embert hozott magával. Pipp felállt, mint a vad, mely veszélyt észlel. Aztán jobban megnézte a két embert, s egy kicsit megnyugodott. Az egyik szintén pap volt, fiatal, egyszerű, gyorsan kopaszodó, a másik inkább sűrű, de őszes férfi volt komoly ábrázattal, mélyen ülő szempárra, okos homlokkal.
- Nem kell félned tőlünk, fiam – mondta a pap, s Pippo maga elé emelte a kezét, olyannyira meglepte az olasz szó itt, egy idegen országba.
- Nem érted ezt a nyelvet? – kérdezte a pap, s összehunyorította a szemét.
Majd franciául kérdezte a fiút. De Pippo összeszedte a bátorságát, s olaszul válaszolt.
- Sorrento mellől jöttem. Olasz vagyok. Értem a szavát, csak meglepődtem és megijedtem – mondta Pippo.
A fiatal pap leült, s intett, hogy mindannyian üljenek le. Majd a fiút nézte hosszasan, kutakodó szemmel, s közben az ujjai aprókat rezdültek
– Azért vagyok itt, mert a tiszteletes úr úgy sejtette, hogy olasz vagy, ezt a nyelvet pedig beszélem, miután Rómában tanultam. Messziről jöttél, s ahogy nézem az ábrázatod, a ruhád, nem vonattal vagy hajóval jöttél.
Pipp összerázkódott, ahogy eszébe jutott a szökésük és a viharos útjuk Gradóból, majd a halász miként ejtette foglyul mindkettőjüket.
- Hajóval jöttem. Nem egyedül. A barátommal. De őt elvesztettem a határon. A magyar-jugoszláv határon. De a hajó is lopott volt, ahogy az életem. A saját életemet is el kellett lopnom másoktól. Így kerültem ide. Nem vagyok gonosz, s bár üldöznek, de ha bántottam is, a magam védelmére tettem. Mások viszont gonoszságból tették ezt velem.
Pippo lehajtotta a fejét. Minden szavát átélte, s az utóbbi hetek olyan gyorsan lepörögtek előtte, hogy maga is megdöbbent saját sorsán.
A két ember hosszan hallgatott. Már nem a fiút vizslatták. A pap lefordította Pippo szavait a plébánosnak. Az pedig szelíden bólogatott. És hitetlenkedve bámulta a fiút.
- Ez itt az orvos. A plébános úr azért hívatta, mert a szemed és a tested igen rossz állapotban van. Meg kell engedned, hogy megvizsgáljon, a sebeidet bekötözze – mondta a fiatal pap ismét olaszul, szép és kimunkált nyelvezettel, mely Pippóétól idegen volt.
Ő más beszédhez volt szokva. Felpattant a székről, de nem futott el, hanem sétálni kezdett a kertben. Most a fák komoly rácsozata lett az ő kalitkája, az egyikbe kapaszkodott, messze elnézett. Nemcsak a terekbe veszett a tekintete, hanem az elveszett időbe. Arra gondolt, hogy normális ember lehetett volna, ha a sors kegyes hozzá.
Aztán lassan visszaballagott, leült, mint egy vadállat, mely belenyugszik, hogy nem menekülhet. Itt kap enni, itt nem ölik meg, valami érdek őt is szolgálja.
- El kell mondanom, mit tettem, miért vagyok itt. Kérem, higgyenek nekem. Higgyék el szavaimat – kezdte, majd elbeszélte, hogy ki ő valójában.
Nem akart érzelgősködni, nem is volt hálás emlékező a gyermekkorára. Tetstvéreiről lehetőségként beszélt, anyját megfakult képeslapként láttatta. Csak apjánál időzött el. Majd halott barátjáról, a kisgyermekről, mely ott nyugszik a gyermekbörtön sírkertjében. Végül Enricóról újból hosszan, hogy milyen kedves, önfeláldozó. Hogy egy nagyobb, védelmező testvérre talált benne.
Elmesélte a megpróbáltatásaikat. Most már részletesen. És ezek a magyarok figyelmesen hallgatták, s míg a fiatal pap fordította nekik a szavait, addig azok elérzékenyültek. A plébános arca elkomorodott, az orvos levette a szemüvegét, majd lassú, komótos mozdulatokkal megtisztogatta.
Aztán Pippo végére ért a történetének. Egy kicsit megrémült attól, hogy ezek a jámbor emberek nem hisznek neki. De Stardi neve bizonyítéknak tűnt minden kétellyel szemben, s végül a grófnő által felkutatott rokonság.

Mikor Pippo levette az ingjét, megdöbbent az orvos, hogy a fiú mennyi szenvedésen ment keresztül. Ütések, horzsolások, marások, rovarcsípések, hüllőharapások borították a testét. Soha nem látott még ott sem, ahol az apja ütlegeli a gyermekét. És a szem alatti részt fel kellett nyitnia, hogy a megkeményedő gyulladást eltávolítsa. Hiába érzéstelenítette, a fiú megszédült, mikor a genny kilövellt a bőre alól, majd sok vért vesztett.
Oly erőtlennek érezte magát, mint akkor, amikor nem evett, nem ivott, a testét a nélkülözés és a bántás végleg elgyötörte.
Az orvos ügyesen dolgozott, a sebeket alaposan megtisztította. Ahol kellett, varrt, egész délelőtt dolgozott. Neki is fájt, hogy szenvedésre szenvedést hoz.
De mikor bekötözték, s érezte a fertőtlenítő és a tiszta kötés szagát, úgy hitte, megtisztult.
- Kérem, ne vitessenek vissza Olaszországba! – mondta, mikor ott feküdt a kis szobába az ágyán, mely nem volt kényelmes, mégis szent helynek érezte a fiú. Csak a haja miatt érezte magátelszontyolodva, mert a tetvek miatt levágták, a sok marást, száznyi vörös foltot szintén kezelni kellett. Tehát pólyával a fején, a dereka az ágyékáig átkötve, a szeme alja összevarrva... így feküdt. Soha nem törődtek ennyit vele. Teste tovább szenvedett, már a jó ellen, a gyógyulás ellen is védekezett. Megszokta a bántást, ismeretlen volt előtte az óvó érintés. De hamar megszokta. Egy hét után sokkal jobban nézett ki. Az étvágya visszatért, bár sebei csak halványultak. De tudta, így nem juthat el a még létező családjához.
És megtanulta az első magyar szavakat, két hét után már száznyi mondatot tudott. Még ügyetlen volt a kiejtése, feldagadt szája sem segített korábban. De ahogy arca tisztulni látszott, a beszéde is megtelt a tiszta nyelvezet finomságaival. Minden alkalmat megragadott, hogy beszélhessen. Azért igyekezett, mert tudta, csak így maradhat itt. Egy hónap után a bőre levedlette a hegeit, a friss bőre még a szenvedését hirdette, de arca már emberi arc volt.
Pedig a plébános akkor, amikor meglátta először, a krisztusi szenvedő arcot látta meg benne, ezt az élő és fájdalmas zászlót, melyet nem evilági szelek lengetnek.
Az idő gyorsan szaladt, Pippo segített a ház körül, a könnyebb munkákat már rá lehetett bízni. A magyar nyelvet fegyvernek és szövetségesnek érezte. Tudta, vándorbot a kezében, mellyel a messze célokért indulhat.

Aztán eljött az ősz.
Pippo újra az ártatlanság színeivel festették át a nyugodt hónapok.
Eltökélt volt, mint rég. Éjjel-nappal tanult, megszállottja lett annak, hogy ehhez a világhoz idomuljon.
Már meg tudta értetni magát azokkal, akikkel nap mint nap találkozott. És szívesen dolgozott. Takarította a templomot, festett, mázolt, az öreges padokat és a régi sekrestyét a keresztelő kápolnával. De nem mutatkozhatott, ezért éjszaka dolgozott, hajnalban aludt, s reggel már talpon volt. Ebéd után lepihent, majd estig dolgozott. A vacsora után pihent, s mikor tíz órát ütött a harangtorony órája, hozzálátott ahhoz, ami miatt hasznát vehetik.
Keveset beszélt a két pappal. Egyiket, ki Rómát megjárta, s aki szándékosan szótár nélkül tanítgatta, Rozsi Mártonnak hívták.
A másikat, a férfikor első őszét megjárót Nagy Ignácnak.
- Ignáció atya, kész a homlokzati munka. Nézze meg!
- Itt csak Ignác vagyok. Tanuld meg – korholta szelíden a pap a fiút, akit hamar megszeretett. – Ez egy másik nyelv, másik élet. Ne lássák rajtad, hogy idegen vagy!
- Tudom, atyám, de annyi minden van, amit nem tehetek vagy nem teszek jól...
- És rengeteg olyan van, amit jól teszel – nyugtatta a magyar pap a fiút szikár, szép kiejtésével, ahogy lent, délen beszélnek az emberek. – Okos ember keveset beszél, de sokat tud. Igaz ember szava igen-igen és nem-nem. Tanuld és tudd!
- Igen atyám – hajtott fejet a fiú, s alázata igaz volt, ahogy szavai és tettei is.
- Ha bölcs leszel és erős, elengedlek.
- Köszönöm, atyám... Csak az ének ne hiányozna.
- Omnia tempus habent et suis spatiis transeunt universa sub caelo – válaszolta a pap, s belekarolt a fiúba, s úgy lépett be a templomba.
- Per ogni cosa c'è la sua stagione c'è un tempo per ogni situazione sotto il cielo – válaszolta a fiú olaszul... Majd hozzátette: - Tudom, magyarul is kell mondjam. Minden dolognak megvan a maga ideje, minden dolognak kijelölt ideje van az ég alatt.
És mentek előre. A lépteik hangosan kongtak az üres templomban. Egészen addig, míg el nem értek a baloldali hajó előtt álló feszülethez. Súlyos és hatalmas kinyilatkoztatás volt ez, s Pippo nem tudott megszokni ennyi fájdalmat az Isten házában. Ha itt volt, békét koldulni jött ide. Imádság helyett.
- Fiam, ha majd válaszol, akkor állsz készen elmenni, énekelni, szeretni. Addig maradnod kell. Nem én tartalak vissza, hanem a benned élő Isten. Börtönbe zár, hogy megóvjon. S minél tovább leszesz itt, annál édesebb a szabadulásod és merészebb a repülésed.
Pipp nem válaszolt. Megszerette ezt a bölcs embert, akivel éjszakákat beszéltek át előbb hármasban, majd később kettesben. S ahogy álltak, felrémlett neki, hogy a szeretet elől sincs menekvés, ahogy a gyűlölet elől sem. És ahogy egy órányi imádkozás után megindultak a bejárat fel, a fiú visszafordult. De a Krisztus-fej közönyösen nézett a semmibe, a túlvilágról át ide, s Pippo azt gondolta, hogy az Isten vak az ő szíve előtt.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007