2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 28.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Mikor felriadt, hatalmas hangár alatt füstölgött be a vonat.
A fények szinte zenéltek, ahogy az est alatt a lámpák sárga, kék, vörös színekkel festették a tucatnyi sínpárt, melyeken öszvér vonatok ácsorogtak hosszan és szürkén. Otromba, sokfülkés, gyéren megvilágítottak voltak. Az első sínpáron ellenben luxuskocsikkal fényűző expresszvonat szuszogott csendesen, melyből olyan emberek szálltak le, akik Pippet embernek sem nézték, észre sem vették.
Pippo el sem tudta képzelni, hogy ilyen nyomasztón hatalmas épület létezik. Bár tudta, hogy a világból alig ismer valamit, soha nem láthatta hazája nagy városait, most lenyűgözve bámult a vonat ablakán ki a fémgerendájú csarnokra.
Közben az emberek megindultak, hogy leszálljanak. Hallgatagon mentek előre, a sapkájukat vagy kalapjukat a homlokukra húzták, fejlehajtva meneteltek, s a másikat csak annyira érzékelték, hogy ne ütközzenek beléjük. A vonat előtt sürgő boyokat kézlegyintéssel küldték el, s csak kevesek vitették a bőröndjüket és szálltak taxiba. Sokakat vártak asszonyok, barátok, gyermekek is, Akik váratlanul érkeztek, egykedvűen zarándokoltak a körút felé a peronon, mely a roppant üvegablak felé vezetett, s melyen átragyogtak a város fényei. Pipp ezeket az üres tekintetű, takarékos mozdulatokkal siető embereket utánozta, s mikor kiszállt a vonatból, egy hordár csodálkozva nézett rá, mert sem poggyásza, de még egy kis bőröndje sem volt. Megijedt, hogy feltűnő lehet, hiszen maga korabeliek nem jártak erre egyedül. Rendőrök és katonák is voltak ebben a zajos és visszhangos épületben, akik csak a szegényesebb érkezőket nézték meg hosszan.
Egy házaspár mögé állt be, mintha hozzájuk tartoznék. Egy rendőr egy pillanatra rábámult, de a következő kijáratnál álló két fegyveres katona ügyet sem vetett rá.
Mikor kilépett a magas üvegfal alatti kijárón, széles út és hosszú, magas épületek között paránynak érezte magát. Nem tudhatta, hogy amit lát, villamosok, s összezavarta, hogy mindenféle jármű forgataga vette körül. Taxik álltak nem messze tőle. Idegen, rémisztő és megrészegítő világterpeszkedett főlé, dagadt és áradt szét, ölelte körül. A lámpák sejtelmes fénnyel lobogtak az utakon, mintha végtelen fáklyasor mellett haladna. Az eső szitált, a lobogó lámpák lobjai összekuszálódtak előtte. Itt-ott magas és karcsú betűkkel neonlámpák pislogtak; legtöbbje fehér és sárga volt, de a Westend vörös és kék lámpáktól fényesült. Pipp lehajtotta a fejét, s elindult. Nem tudta, merre kell mennie, csak annyit, hogy a Duna túlsó partjára kell eljutnia. Jobbra indult el egy széles úton. Erre emlékezett a meglesett térképek alapján. Talán egy mérföldet kell mennie, hogy elérjen a hídig. De az ég körötte egyre sötétebb lett. Egy teátrum fénye hívogatta, s száznyi kirakat csillogott tompán körülötte. Kisebb volt erre a forgalom, ezért felgyorsította a lépteit. Egy középkorú nő hosszasan ránézett, majd megvetőleg elfordult. Hamar leért a folyóhoz, mely most egy vaskos és fekete folt volt, csak a híd lámpái festettek hosszú fénysávokat a felszínére.
És már feltárult a túlpart.
Sokkal szebb volt, mint Sorrento, pedig azt hitte, hogy az a világ legszebb városa. De Budapest most olyannak tűnt előtte, mintha a túlvilág ereszkedett volna alá a tudatába, hogy megmutassa, létezik a mennyország. Pipp megállt, szájtátva nézte ezt a látványt, a partot milliónyi fénnyel, a rohanó autók fénybolyával, a víz fölé hajló épületek sokaságával, melyek ablakai számlálhatatlan fényszeplőt szórtak a vízre.
Könnyű kabátjában fázott, és most jött rá, hogy egyszerű sapkája nem védi a homlokát és a fülét. Arcát összeszurkálta a hideg.
Ritkán nézték meg, de ő úgy tett, mintha közönyös lenne ez a világ, mely soha nem látott titokzatossággal és hívogató ragyogással tárult fel előtte. Ment előre, nem törődött semmivel és senkivel, s ha felnézett, a város új és új ámulatba ejtette. De tudta, hogy a csodálkozás megmérgezi a szándékot.
A hídon elrobogott mellette egy korábban felfedezett, mégis ismeretlen jármű, melyen néhány ember sziluettje rajzolódott ki. Az autókkal nem törődött. A hídról már nem akart visszanézni. A szél amúgy is tolakodón lökdöste előre.
Mikor átért a túlpartra, tanácstalanná vált. De meg is nyugodott, arra gondolt, hogy a nehezén túl van. Nem volt kopott vagy rendetlen, de most elfogta a kétely, hogy itt még szebbek a házak, s felfelé nézve olyan paloták sorakoztak, mint Sorrentóban. Csak több volt belőlük, ezernyi ablakkal szétrajzó szentjánosbogárhadnak tetszett előtte, s negyedük-felük nagyobb is volt, egész széles, tornyos villák emelkedtek büszkén és komor, sötét gőggel magasodva. A hegyek emelték, s az ég magasztalta hatalmassá ezeket az épületeket. Pipp arra gondolt, hogy ilyesféle épület felé kell indulnia, hogy egy komoly és tekintélyes villát kell megtalálnia. Elfogta a szorongás. Már nem volt benne kíváncsiság, mert az a gyermeki lelkek betegsége.
Hajnalig csavargott össze-vissza. Kérdezősködni nem mert, tájékozódni nem tudott. Meglátott egy kápolnát, mely vaksin bámult rá fekte ólomüveg ablakokkal. Előtte egy pad volt. Azt fontolgatta, hogy megalszik rajta, hiszen az est iszapja ráfolyt az utcákra, a lámpák halványultak, az utak elnéptelenedtek. Csak két-három percenkét jött egy autó, mely aztán suta közönnyel haladt el mellette.
Meglátott egy telefonfülkét. Most kezdte bánni, hogy nincs nála pénz, hogy olyan könnyen lemondott arról, hogy önmagát megsegítse. Makacsnak látta magát, önfejűnek és ostobának, hogy ilyen színpadiasan hőssé próbálta megjátszani önmagát a lelkek bírája, Ignác atya előtt.
Azon gondolkodott, hogy keres valami munkát. Aztán az jutott eszébe, hogy a ruhája nem gyűrött, tiszta is, maga sem szagos, így talán beengedik a rokonaihoz. Napokkal később, elgyötörten és kihasználtan még az utcákról is elkergethetik.
Felmászott a kerítésre, majd egy téglával betörte a kápolna ablakát.
Messze egy kutya felugatott, majd újra csend lett. A kápolna halovány istenszaga ismerős volt, meg is nyugtatta a lelkét. Most nem zavarta a sötétség, védelmezőkén gondolt rá. Tapogatózva ment előre, aztán mikor egy padba ütközött, felfeküdt rá. A lábát fel kellett húznia, hogy elférjen. Mielőtt elaludt volna, hosszasan ismételte magában, hogy hajnalban fel kell ébrednie.

Mikor magához tért, valóban hajnal volt. Piszkos, szürke, álmos.
Megigazította a ruháját, majd a szenteltvíztartóban megmosta az arcát, bevizezte a haját. A következő pillanatban megtorpant. A hasában érezte a bűn nyomorúságát, hiszen betört és gyalázatosan viselkedett ott, ahol a kegyelem titkos csöndje vigyázta az éjszaka. A félhomályban megtalálta az oltár keresztjét. Megfogta az Isten lábát, mely faragott volt, kemény, s a halottakéra emlékeztette. Nem mert felnézni az előre bukó fejre, csak a szöggel átütött lábat csókolta meg. Aztán elindult.
Az utcán alig voltak, hosszú perceken át egyedül bolyongott.
Mikor szembe jött vele egy ember, Kérdezősködött. Választ nem kapott, csak zavart tekintetet.
Elindult egy keresztutcán felfelé. Cselédlánykülsejű nőbe ütközött.
- Gróf Kuthy Miklós... Őt keresem én – mondta.
- Igen, arra. Még fentebb. Nagy, téglavörös épület utcányi kerttel.
Még utcát és házszámot is mondott, majd utána fordult, megbámulta ezt a furcsa beszédű fiút, akit valamiféle inasnak gondolt, ugyanakkor szép arcúnak, kellemes külsejűnek.
Pipp félórával később megtalálta a villát. Valóban nagy és széles parkszerű kert ölelte körbe a vörös házat, melynek ablakai és ajtója, de a kerítése is mestermű volt. Szépen faragott fém és vas.
A fák a parkban már megsoványodottak voltak, keskeny és özvegy lombokkal huhogtak bíbor fényeket, s az ablakokon a nap megsokszorozódva villogott.
- Kit keres? – kérdezte egy hang.
Néhány évvel idősebb fiú állt előtte. Jól öltözött volt, de karikás szemű, s enyhén támolygott.
- Kit keres? – kérdezte újra, s Pippónak erőt kellett vennie, hogy válaszoljon.
Túl hirtelen jött a kérdés, s Pippo úgy volt vele, hogy ráér a kapuban kitalálni, hogy mit mond. És arra fel sem készült, hogy kihajítják innen. Reménykedett, hogy értő szóra lel.
- Tehát? Megszólal, vagy rendőrt hívjak?
- Igen, megszólalok – válaszolta, mire a vele szembenállónak vigyorra görbült a szája.
- Tehát megszólalsz? – Akkor hadd hallom!
- Én... Én nem idevalósi vagyok.
- Igen? És?
- Nincs és – válaszolta Pipp, s zavarba jött, mert ezt hallotta és az emlékezete befogadta ezt a szófordulatot.
- Hát akkor mi van?
- Én vagyok...
A fiatal férfi megint elnevette magát.
- Azt látom, barátocskám, csak azt nem tudom, hogy miféle vagy. De elég ostobának tűnsz, hogy szórakoztass.
Mikor a fiatal férfi befejezte a mondatot, egy pillanatra megtántorodott. Pippo ismerte a mozdulatot és az erős bor szagát annak ellenére is, hogy ez a piperkőc alak felettébb ki volt illatosítva.
- Nem vagyok ostoba.
- Jó, nem vagy az. Akkor mi vagy?
- Én az unoka vagyok – válaszolta Pipp, s érezte, hogy a szavai értetlenséget szülnek, disszonánsan sisteregnek elő a szájából.
- Tehát unoka... És kinek az unokája?
- A gróf úrnak?
- Melyiknek?
- Amelyik itt lakik – mondta Pipp most eltökélten.
A másik gyanakodva kezdte nézni, szinte mustrálta, mint valami lókupec a vásárban a lovakat. Majd hangosan felnevetett. Szinte hisztérikus kacagásba kezdett. Aztán elkomoruult.
- Ki lakik itt?
Pipp elgondolkodott a kérdésen. Nem értette jól, nem tudta, hogy a kérdések hangsúlyában irónia rejtőzködik, vagy esetleg a másnaposság üres frázisa teszi a szavakat ilyen nyerssé.
- Kuthy gróf – válaszolta.
Most ez a fiatal férfi felé lépett. Hosszasan belenézett a szemébe, valósággal felöklelte a fiút a tekintetével. Az nem hátrált meg, csak a kétely apró csillámai villogtak a szemébe. De a másik, a másnapos ficsúr hirtelen nevetni kezdett. Újra. Újra és újra. Először apró felröhentések voltak ezek, majd egybe és eggyé folytak, s végül hosszú kacagássá izmosodtak. Pippo elmosolyodott egyszer-egyszer, mert annyira komikusnak látta a jelenetet. Közben a férfi kibillent a nagy nevetéstől az egyensúlyából. A kerítésbe próbált megkapaszkodni, de a feje félrebillent, s belecsapta az öntöttvas kerítés díszes oszlopaiba.
És szótlanul előreesett.
Pipp felnyalábolta a testet, de túl nehéz volt az számára, így annak karját átvetett a vállán, s magával vonszolta a férfit.
Keresni kezdett egy kapucsengőt. Mikor megtalálta, aprókat és rövideket csengetett, nehogy felverje a házat.
Egyszerre nyílt az ajtó, s inasformájú és ruházatú alak jelent meg. Lámpát emelt a magasba, majd amikor felismerte a tehetetlenül lecsüngő alakot, sietve kinyitotta a kovácsoltvas kaput.
- Kérem, menjen, innentől az ifjú grófurat én segítem a házba.
Pippo megértette, hogy elküldik, de most érezte meg először, hogy könnyedén bejutott a házba, s többet nem lesz lehetősége, hogy még egyszer átléphesse ezt a áthatolhatatlan kaput.
- Engedjen! Majd én.
- De maga csak egy kölyök. Egy gyerek.
- Az vagyok, de a testvéremet nekem van jogom felvinni.
- A testvére? – hebegett az inas, s félreállt.
- Azért segítsen! Fogjuk meg. Ketten!
- És felvonszolták a fiatalember nyúlánk, élettelenül himbálózó testét a nagy parkon, majd elindultak a magas márványlépcsőkön felfelé. Aztán beléptek a házba, ott az előcsarnokba. Mert az hatalmas volt és pompás csillár alatt feltárult Pippo előtt a gazdagok aranyvilága, ez a földi fényűzés, melyre soha nem gondolt eddig. Most, hogy itt állt, átfutott az eszén, hogy egyszer az övé is lehetne mindez. Vagy csak része ennek a pompának, s akkor emelt fővel járhat. De nyílt az ajtó, s magas, sovány alak lépett be, lassan és az emberi méltóság összes kellékével lépett előre. Majd megállt, megnézte a furcsa és szánalmat keltő csoportosulást.
- Mi ez a lárma? És ki ez a fiú.
Pipp kereste az arc vonalait, a szemet, a vonások játékát, de nem találta.
Szótlan maradt, s ebben a pillanatban lelkéből kiürült a képzelgés ragyogó világa.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007