2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Un sospiro 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Vannak történetek, melyeket újra és újra elmondanak. Mulatságok, nagy vacsorák örök zsivajában ezek a történetek édes és hangos ízek. Tolakodók, harsányak és semmitmondók
És vannak történetek, melyeket el kell hallgatni. Ilyenek a gyónások, a haldoklók utolsó mondatai, melyeket azért szánnak az Istennek, mert az ember csak akkor őszinte, ha egyedül van.
De mégis vannak ajtók és ablakok, melyeket tárva hagynak, s melyeken átsüvítenek mindazon emberi fájdalmak, melyektől író és olvasó egyaránt megborzong.

Egy kora őszi napon a Nyugati pályaudvarra rohant be a bécsi vonat hangos sípolással, sötét, fojtó gőzzel, kíméletlen lármával.
A vonaton három ember ült, e történet három fontos szereplője, akik nem ismerték egymást és egymástól különálló fülkékben utaztak különféle célokkal, gondolatokkal, társadalmi hovatartozással. Hogy a titkukat idő előtt le ne leplezzem, ezért a fenti sorok csak annyit jelentenek, amit ők egymásról tudhattak volna, ha egyáltalán találkoznak az út során.
Mikor a vonat befutott, a reggeli fényektől elvakult emberek kitámolyogtak a peronokra, ahol hordárok szaladtak a jómódúnak tűnők elé, míg a harmadosztályról nehéz léptű egyszerű polgárok kászálódtak le, s bámultak álmos szemmel, hogy a vaskos ládájukkal, bőröndjeikkel mi lesz.
Ekkor került egymás mellé egy magas, markáns arcú, látszólag nem magyar férfi és egy alacsonyabb, de szélesebb vállú, csontos, beesett képű ifjú, kinek arca bár férfias volt, a szeme és az ajka viszont gyermekien kerekded maradt.
A magasabb öltözete különös vegyüléke volt a világpolgárénak, hiszen a felöltője francia volt, a ruhája viszont angol szabású. Míg a másik férfi ködmönszerű kabátja egyszerű volt, nehézkes, Magyarország keleti részeiről idekeveredett emberét idézte.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük, de egyik sem látott a másikban többet, mint pillanatnyi exotikumot, ahol kelet és nyugat találkozik, némi balsejtelem érzésével mérlegeli a másikat, de ez csak egy gondolatnyi expresszió, semmi több nem volt.
Aztán mindketten elvegyültek a fényfoltos peronok zajongó tömegében.
A magas férfi taxiba szállt, s egészen Budáig vitette magát, ahol magas, széles falú, parkos villa állt szecessziós homlokzattal, emeleti erkéllyel, csupa lekerekített, divatos formával. A taxisofőr is ismerte, elég volt annyit mondania, hogy a Jakaby-villa az úti cél.
A férfi az ablakon keresztül nézte a várost, melyet megtagadott, s mely megtagadta őt. Nem látta meg a szépségét; valami barbár ősi lényt látott benne, kaméleont, mely más városok színét, képét, formáit hordozta a testén, de maga csak ösztönös ragadozó volt, mely századok óta emésztett embert, népeket, nemzetet.
A nappaliban várakozott, ahova a cseléd bevezette. Nem szerette ezt a vidékies pompát, holott érzékelte az otromba fényűzést, vidékiesnek tartotta ezt a fölényeskedő és idejétmúlt cicomát. Nyugathoz szokott, a törvényesített eleganciához, s bár tudta, hogy az is megmételyezi a lelkét, érezte, hogy ott minden fiatal, forradalmi, könnyed és felelőtlen. Itt mindent vénségesnek, fáradtnak, lelketlennek tartott.
Ha a cseléd nem vitte volna el a felöltőjét és a kalapját, melyet mindig a kezében szorongatott, a látványtól sarkon fordulna, s azonnal távozna.
- Kérem, a báró úr fogadja – hallotta a hangot, s már nyílt is előtte a szalon szárnyas ajtaja, mely váratlanul fényes volt a nagy ablakoktól, melyek korareggel aranypompája bezuhogott rajta.
Két férfi állt egymás mellett. Az egyikük, átlagosan magas, dús hajú, elegáns öltözetű, de mégis egyszerűnek tűnő férfi könnyű szóval üdvözölte:
- Zoltán, örülök, hogy visszatért. Sokan várták már magát.
- Köszönöm, gróf úr. Én is szívesen térek meg a házanépéhez és kedves lakához, ha valóban szívesen látnak.
- Hát persze, Zoltán. Mindig és mindenkor. Ha van, ahol rajonganak önért, hát az nálam van, barátom! – s azzal megszorította a magas férfi kezét.
A most érkező most a házigazdára emelte a tekintetét. Az hallgatott, várt, mint a nagyobb és erősebb vad az áldozatára. És amikor az megnyugodott, ez akkor támadott. Pedig szelíd nyugtalansággal köszöntötte:
- Báró úr, köszönöm, hogy fogadott
- Kozáry úr, remélem, megbocsát nekem, hogy az én üdvözlésem nem olyan szívélyes, nem olyan beaucoup d'estime , mint amilyen a gróf úré.
- Soyez tranquille, monsieur sa grandeur! Mesterségemnél fogva túl sok bántást kell elszenvednem. Tudja, a kritika...
- Ha az írásra gondol, akkor ismeri a véleményemet. Túl sok az író, kevés az irodalom. De én másról beszélek, számomra az, amit művel, csak kamaszkori eltévelyedés. Ebből ki lehet nőni, az ostobaságból viszont még senki nem gyógyult ki. Az apja tisztességes jövőt szánt önnek, fiam. Az akaratát – nem győzöm hangsúlyozni - nekem kell véghez vinnem. Csak ön megátalkodott ebben is. Bécsben tanult, majd Londonban. Aztán Párizsba ment, de mindenhol elbukott. A szavam, amit ön szemrehányásnak vesz, az apja intelme a sírból.
- A szavak, melyekkel engem illetett, csupán akkor is gorombaságok, ha az apám mondaná. De ön, báró úr, nem az apám, s bár tisztelem önt, e tisztelet csak az örökségem kezelése miatti hálára köteleznek.
A báró egy pillanatra elgondolkodott. Aztán Kozáry Zoltánra emelte a tekintetét.
- Mielőtt belépett volna ide, s talán mielőtt vonatra szállt volna, tudtam, hogy felkeres csapzottan és kialvatlanul. Tudtam, hogy be fog törni ismét az életembe, hogy kikövetelje a haszontalanságaihoz azt a pénzt, mely jog és kötelesség szerint önt illeti. De az erkölcs szempontjából mindannak tagadása, melyet ön képvisel. Az ön atyja, az én kiváló barátom a családját sújtó tragédia következtében engem bízott meg az ön neveltetésével. Bevallom, kudarcot vallottam. Ön nagykorú, azt tehet, amit akar. Kérem, keressen fel holnaphoz egy hétre, s megkapja azt, amit a szerencsés születése miatt önnek jár. Csak reményleni tudom, hogy nem egy szerencsétlen élet meghosszabbítását fogja szolgálni. Már így is attól félek, hogy bárhol járjon is, ahogy itt is ön nem más, csak odeur dans la ville .
A fiatalember elfordult, igyekezett bosszankodását elleplezni, a gróf azonban megsajnálta.
- Ne ijedjen meg a báró szavaitól. Szigorúsága nem önt akarja bántani. Kérem az urakat, ne viselkedjenek úgy, mást effajta perpatvar miatt elítélnék!
Majd az ifjú Kozáry felé fordult:
- Remélem, van szállása.
- Van, igen, gróf úr. Kivettem egy szobát nem messze innen. A poggyászomat odavitettem.
- Rendben van, barátom. Hiszem, hogy meglátogat bennünket. Biztosítson az ilyesféle szándékáról! Bella már nagyon szeretné magát látni. Csak a könyvéről beszél. Ki tudja, hányszor olvasta már el. Pedig az anyja tiltja, hiszen nem gyermeknek való az, amit ön ír. De ő szereti az írásait, ahogy magát is, Zoltán.
- Köszönöm, gróf úr! – mondta a fiatalember. – Alkalomadtán felkeresem a házát és kedves családját.
Zavarban volt, hiszen a báró most is hallgatagon állt a megvetés szigorával az arcában, a gróf pedig barátságos volt a végtelenségig, s a tekintetében a jóindulat fénylett.
- Báró úr! Gróf úr! Au revoir! – mondta, sarkon fordult, s távozott.
Mikor a parkon átfutott, még érezte az undort az orrában. Utálta a falakat, a lépcső márványos csattogását, a kontyos vén fákat az ablak előtt.
Csak az utcát szerette, ahova kilépett.
A nap úgy himbálózott az égen, mint egy nagy piros léggömb, amit a gyermeki felelőtlenség bízott a szélre.
Írni! Ez kísértette, lökdöste és zaklatta, ahogy ment előre. Megbámulta az embereket, hátha egy arc, egy mozdulat ötletet ad. Kereste a bűnt, egy sóvár nézést, s elképzelte, hogy az utca egy hatalmas színpad, melyben ott forrong az élet összes esszenciája, legyen az jó vagy rossz, hiszen az ember ad a tettnek és gondolatnak irányultságot, ő teszi mérlegre és méricskéli egymáshoz ezt vagy azt. Hiszen a bor is erjedés, és az étel is kifőzött táplálék, ahogy a romlás és a csel is ugyanez.
Aztán elgondolkodott, s rájött, hogy egyetlen dolog számít, s ez a szépség.
Szépnek látta a katedrálisokat, noha nem volt hite. Gyönyörködött a toszkán városokban, az utcák kusza forgatagában, a Szajna- vagy Duna-part meghitt és együgyű szépségében. Vonzotta a nők szépsége, s vonzotta a műemlékek, festmények, a versek szomorú fensége, s ha mégis hinnie kellett valamiben, az leginkább a zene volt.
Aztán elbizonytalanodott.
A főtéren hangos zenebonába kezdtek a templomi harangok. A város zajos volt, s amit Párizsban szeretett, itt együgyűnek, visszataszítónak érzett. Ilyenkor életundor fogta el. Gyalog indult vissza a Duna-part felé. A kabátját a karjára akasztotta, a kalapját megint a kezébe szorongatta. A levegő langyos volt, a víz, a Duna acélosszürke mozdulatlan tömege hirtelen olyan lett, mintha milliónyi aranyszöget öntöttek volna bele. A hidak szintek lebegtek a víz felett. Rosszul érezte magát, hányingere volt. Megtámaszkodott a korlátnál, s érezni kezdte a roham közeledtét. Ilyenkor kiszáradt a nyelve, a szeme előtt sötét foltok rohantak el, a halántéka lüktetett, s nehezen kapott levegőt.
- De quoi je me méle! - kiáltotta a visszafordulva a város fele, a szürkén ránehezedő budai villasor irányába.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007