2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 29.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

- Tehát ki ez a fiú? – kérdezte most nyomatékkal a félhomályban álldogáló férfi.
- Nem ismerem, méltóságos uram – válaszolta a cseléd. – De be akart jönni, s be kellett engednem, mert az ifjú méltóságos urat vonszolta magával.
- Mi történt az ifjú méltóságos úrral? – zendült meg a hang gúnyosan, de még ez is kimért és megfontolt volt.
- Nem tudom, kérem –felelte a cseléd.
- Nem is magát kérdeztem – mondta a férfi magas és titokzatos zúgó, mély hangon. – Hanem azt a fiút!
A cseléd megszeppenve hátrált, a száját összeszorította. Pippo viszont egy fotelhez segítette azt a másikat, a részeget, aki az öntudatlanság sűrű álmai közt fetrengett tehetetlenül és majdnem élettelenül.
- Tehát? Hallgatlak, fiú.
Pippo nem volt rémült, csak meglepett. Egy hatalmas ember kérdezte váratlanul úgy, hogy be sem mutatkozhatott, s ez a meglepetésen túl el is bizonytalanította. Még az ő olasz grófnője is inkább egy kedves játszótársnak tűnt ebben a pillanatban, s ennek a férfinak most a hangja is váratlanul érte, mert volt benne nyersesség, de a szavak mégis formásak voltak, szépen kiejtettek, komor és nehéz baritonból érces férfitenor felé emelkedtek.
- Colpi vagyok. Pietro Paolo Colpi. Olaszországból jöttem. Biztos vagyok abban, uram, hogy a nevem nem ismeretlen ön előtt – mondta Pippo magyarul apró bizonytalansággal enegdve a szavak nehézkedési erejének.
Olyan volt, mint aki el akarja hitetni, hogy valamit számít ebben a világban, s már elhitette mindezt önmagával. De a magas férfi bár egy másodpercre megrendülni látszott a név csendes áramütésétől, s ha Pippo látta volna az arcát, észre is vette volna, hogy a nagy ember szeme egy pillanatra lecsukódik. Aztán felnyílt, fehér és üres ragyogás lett belőle egy alig érzékelhető rezdülésre, hogy aztán a szemgödör homályába merüljön.
- Baka! - Baka! – emelte fel hirtelen a hangját.
- Igen, méltóságos úr! – mondta az inas valahonnan előkeveredve, mert hirtelen eltűnt Pippo mögött.
- Az ifjú méltóságos úr alszik, részeg vagy meg is döglött már? – mondta a nagy férfi, s még mindig a lépcsőforduló sötét párájában állt, mely mögül a magas szikár test, mint egy hatalmas felkiáltás, úgy állt a mozdulatlanság kínos öntörvényűségével.
- Kérem, méltóságos úr, Kuthy gróf úr megsérült a fején. Engedje meg, hogy ellássam a sebét.
- Komoly a baj?
- Nem, méltóságos úr, nem az.
- Akkor tegye a dolgát. De előtte ezt a másikat, aki behozta... Fizesse meg, aztán dobja ki!
Az inas Pippóra nézett, majd meghajolt. Majd az ajtó felé mutatott, s tette ezt udvariasan, a karja inkább hivogatón emelkedett, mintsem vezényelt volna. Pippo azonban nem törődött az inas szándékaival, hanem kilépett középre, hol egy nagyobb csillár szórta a fejére a fények aranyderűjét, s ahonnan jól látszott, s jól hallható lett.
- Gróf úr! Ön köteles meghallgatni! Nem azért, mert ezernyi kilométert utaztam, hanem azért, mert azért tanultam meg magyarul, hogy önnel beszélhessek, s önt kötelezi az én anyámhoz való atyai köteléke, hogy meghallgasson.
Az inasból mozdulatlanul hallgatta a fiú akcentussal elmondott mondatait, melyeket nem érzett ehhez a fiúhoz valónak, hiszen egy félig gyerek mondta, kinek a hangjában már ércesebben pendült a szó, de a gyerekség is még benne maradt halvány színekkel, s szép arc is zsenge volt a férfias pátosztól.
A nagyember viszont előlépett a homályból, hogy megmutassa a hatalmát, s szinte minden mozdulata magával rángatta a hatalmas szalon félhomályát, a lépcsőforduló sötétjét, s leginkább a lélek vaskos feketeségét, mely olyan könyörtelennek mutatta eddig is.
Pippo először a kezet vizsgálta meg, mely ápolt volt, de semmi feminin nem mutatkozott rajta. Ellenkezőleg... Erős volt, inas és könyörtelen. Benne volt az ököl akarata és lehetősége, s teljességgel hiányzott belőle a simogatás finom embersége. És ilyen volt a nyak, az áll, az orr és a homlok. Csak a szem volt tartózkodó. És a váll volt az öregség elkeskenyedő múlandóságával gyengített, nem volt hatalmas és erős. De a férfi magassága imponáló volt, s robosztusságában is elegáns. Ilyennek képzelné el az ember a régi uralkodókat. Esetleg színházak, operaházak hősies jellemeit, kik termetükkel hatnak, mikor a hang már nem tűz, csak óvatosan hajlongó láng, s a fiatalság eliramodott a testből és a lélekből.
Megállt, s mélyen belenézett a fiú arcába. Mintha ismerős vonásokat keresett volna. Majd tovább jött, mint akinek a látása homályosult. Aztán ennyit mondott.
- Nekünk nincs dolgunk egymással! És neked semmi ebben a házban.
- Uram, nem tudom, miként szólítsam, de azt akarom tisztázni önnel, hogy valóban az vagyok-e, mint aminek hiszem magam.
- Minek és kinek hiszed magadat, te kölyök?
Pippo nem ismerte a „kölyök" szót, nem is akart vele bármit kezdeni, csak azt érezte, hogy van benne valami lebecsmérlő. Ugyanakkor elcsendesítette a lelkét, hogy ebben a nyelvben, melyet nem érzett magáénak, a hangsúlyok ereszkedők, olyanok, mint a nap, a természet, az évek és az élet. Egyszerre elvesznek, kimerülnek, elestelednek. És ezért nem zavarta, hogy bántón szólnak hozzá, hiszen ezen a nyelven a bántás nem vihar volt, hanem csak faleveleket sodró szél. Főleg ennek az embernek a recsegőssé váló hangján.
- A néhai anyám az ön lánya. Néhai, ezért árva vagyok. Ön pedig...
A férfi ujjai ráfeszültek a korlátra, az élő anyag és az élettelen összenőtt ebben a szorításban.
majd a férfi felemelte a fejét, várt, hogy az indulatoktól megszabadulhasson. Türelmes volt önmagával, s türelmetlen mindennel, aki más, másik, idegen.
- Ha valóban az anyád a lányom volt, akit én elvesztettem húsz esztendeje, akkor kétszer halt meg számomra. De ha százszor tette volna ugyanezt, a te szempontból ez semmit nem számít. A neved... Colpi... Szintén semmi számomra. Nem jelent semmit, ugyanakkor sért, hogy te az én nevemet a magadéhoz rokonítod. Remélem, jól érted, amit mondok. És a fajod sem az enyém, a vérünk sem lehetne idegenebb egymásétól. Te, ahogy nézlek, nyomorult vagy, szegény, semmirevaló. Ócska paraszt vagy, a föld szolgája, míg az én fajtámat a föld szolgálja. És a magadfajta. Olasz vagy, annak mondod magad, s éppen ezért nekem semmi közöm hozzád. Apád magja másfajta termést hozott. legyen az bármi, semmi közöm hozzá. Mikor anyád megszült, engem megtagadott. Tehát, Colpi, mit akarsz tőlem? Meddig rabolod az én drága időmet?
- Uram, nagyapám, ezt nem tagadhatja el tőlem. Nem akar, elfogadom. Olasznak mond, én nem mondtam annak magam. Nem tagadom, nem szégyellem, de az anyaság okán jogom van magyarnak is lennem. Nevem, szülőhelyem, eddig életem olasszá tett. Reméltem, ön által, anyám emléke által, akit alig ismertem, magyarrá is válhatok, mert a hazámat elhagytam. Nem ok nélkül, mert az is megtagadott. Most ön is. Két ország, két nemző és szülő tett hazátlanná. Ezért hát Isten áldja önt! – mondta Pippo úgy, hogy a hangja gyakran megremegett, a szíve felforrósult, a feje hideg volt, arca sápadt, de büszkeségében megizmosodott.
Nem tudta, mi várja, ha innen kilép, ha innen eltakarodik. Úgy volt vele, lesz ideje átgondolni. Tovább megy Franciaország fele Ausztrián keresztül. vagy kikerüli Ausztriát az olasz hatóságok közelsége miatt. De most a vére megsűrödött, s ez erőt adott neki. Hátat fordított és elindult. Nem csapta be az ajtót, az inast észre sem vette. Egy pillanatra megcsodálta a park fáit, de az épület már undort keltett benne, ahogy a kapu is. Mert a kapu és a kerítés fal volt előtte, s az Isten is közelebb van az ilyesféle szánandó lélektől, mint ettől a vénembertől. Így lépett hát ki a házból, a Kuthy-féle életből, s indult vissza. Felpillantott az égre, majd a lankás hegyoldalra, melyen a reggel végigszaladt ledéren és langyos fényekkel. Aztán visszaindult, le, egészen le a Duna-partig, ahol a folyó vastag kékje olyan vadul fenséges volt a zöld kertek és vörös háztetők előtt. Szemben gazdag épületek, vele egyvonalban villák és templomok nyújtózkodtak a reggel sikamlós virágzásában. A szíve azonban nem csodálta a milliónyi szépséggel kecsegtető nappalt. Inkább köpött egyet, s dobogó léptekkel ment végig az utcákon. Néha egy-egy autó elrobogott mellette, de nem törődött ezekkel.
Hadd menjenek!
Dél lett, majd koradélután. Most tört rá a magány eddig nem tapasztalt érzése. Olaszországban tudták, ki ő, keresték. És önnönmaga sem tudta, hogy kicsoda. Ismertelenként látta magát a kirakat visszatükröződő üvegében, majd a Dunapart lomha víztükre felett. Hirtelen nem tudott mit kezdeni magával. Azt érezte, felesleges.
Mikor néhány órára beborult, reményvesztett lett. Betért egy templomba. Visszafogottan nézték meg ügyetlen ruháját, kamaszos mozdulatait. Magasnak számított itt, s hirtelen úgy érezte magát, mikor a múltra gondolt, mintha levedlette volna a régi Pippót, maga mögött hagyta a gyermekkort, ahogy a kígyó a bőrét, s ma már nem egy kedves állat, hanem egy zord fenevad, mely számára zsákmány létezik.
Aztán bámulni kezdte az Istent. Komor, megtört férfi volt, hirtelen magáénak érezte. Aztán ellökte magától, hisz neki nem hasonlóra, szenvedőre van szüksége, hanem olyasvalakire, aki megszabadítja a szenvedéstől. Akit nem kivégeznek, hanem maga tehetné ezt másokkal, de annál fentebb áll.
Mikor kilépett a templomból, az esőfelhőkön átragyogott a délutáni nap, s az egész ég egy hatalmas ablakként ragyogott felette, melynek szétrángatták a függönyeit, hogy átcsorogjon rajta a fény, az élnivágyás, a létezés igénytelenségig egyszerű öröme.
Egyszerre autó állt meg mellette. Megismerte a sofőrt, az a fiatal férfi volt, akit hazavitt, aki a karjaiban hevert, mint egy semmirevaló és tékozló fiú.
A fejkötés fölé kalapot húzott, könnyű, tavaszias vászonkalapot. Az arc még megviselt volt, de a szem már akaratos.
- Szállj be, visszaviszlek.
- Hiszen az atyád elkergetett.
- Velem is naponta megteszi - mondta a ficsúr, s mosolyra húzta a száját, de csak ügyetlen fintor lett belőle.
- De velem csak egyszer lehet...
- Ugyan, hagyd! Semmirevaló ez az önérzet.
- Nem megyek. Nem mehetek, s már menni sem akarok. Hagyj, menj vissza a csillárok, inasok, a zsáknyi pénz közé, s kínozzátok egymást azzal a lelketlen vénemberrel.
És Pippo tovább ment. Majd sietősre vette a lépteit, később futni kezdett. Leért a rakpartig, ott leült a lépcsőre. A vízen, a nap, mint egy hatalmas olajfolt, lebegett aranyosan és barnán, formátlanul és kerek vonalak kusza tömegével.
Azonban a ficsúr rátalált, mellé ült, de nem szólt.
- Nem megyek – mondta Pippo.
- Nem baj – felelte a másik.
- Ha nem baj, mit akarsz?
- Semmit.Általában már semmit akarok. Illetve nem akarok – nevette el magát.
- Csak?
- Csakhát te vagy az első érdekes ember. Bár még az sem vagy. Hány éves is vagy?
- Mit számít?
- Nekem számít. Mert meglett korú emberek nem mernek így a nagyapával beszélni. Államtitkárok kussolnak, ha az öreg felemeli a hangját. Te pedig...
- Menj haza, s engem hagyjál!
- Mennék, de nélküled nem tehetem.
Pipp szembe fordult a másikkal. Talán tizenkilenc éves lehetett az. Ő pedig... Öt évvel fiatalabb. De több erő volt benne, mint amabban.
- Nyugodj meg, nem fog kidobni. Ha máshogy nem, az én vendégem vagy. Egyébként Miklós vagyok.
- Mint a nagyatyád?
- Mint a dédi, a papa és az apám. Mindenki Miklós. Te pedig Paolo vagy, És Pietro. Furcsa. Itt Péter-Pál.
- Én csak Pippo vagyok. Így hív mindenki. A két –p a Pietro és a Paolo miatt van. Ennyi az én történetem. És az egész életem. Nincs is több mesélnivalóm.
- Az anyád az én nagynéném. És köszönöm, hogy hazavittél. Igaz, jól betörted a fejem. És az is igaz, hogy megérdemeltem. Köszönöm ezt a dudort, az ostobaságom koronája – nevette el magát a másik.
- Nem akartalak bántani. Elestél.
- Tudom, ne vedd magadra!
- Mit?
- Úgysem érted. Nem valami jól beszélsz magyarul. Gondolom, olaszul pörög a nyelved...
Aztán hallgattak, Pippnek nem volt kedve semmilyen nyelven beszélni. A ficsúr pedig tudomásul vette. Így üldögéltek a rakparton. És alig vették észre, hogy az est föléjük hajolt, mint egy anya a két gyermeke fölé, akik nem akarnak este aludni.
A ficsúr, az ifjú Miklós gróf megérezve az este barátságtalan közelségét felállt, kezet nyújtott a másiknak.
- Gyere! Elviszlek egy biztonságos helyre. Az én vidám tanyám az, két szobácska, jó lesz neked, míg az öreg megenyhül.
Pipp elfogadta a kezet, felállt, majd a kocsi elvitte őket a Tabán felé, a vén és morcos városrészhez, mely dombos kis utcáival, szűk templomaival, öreguras házaival terült el, mint valami vén és kiszolgált kutya egy fényűző város küszöbénél.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007