2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 24.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Tölgy a csillagok között

Hamar elterjedt a győzelem híre, s mikor két nap múlva a hajók hajnalpart közelébe értek, óriási tömeg lepte el a kikötő helyén húzódó hatalmas krátereket, melyeket a kalózok bombázása hasított a régi pompás kikötőváros partjába.
- Te vagy a királynőjük! – mondta Látó herceg a kislánynak, miközben a gondoktól megtisztult arca tele volt örömmel.
- Van ennek a birodalomnak királynője. Bölcsebb és jobb nálam. És nekem…
- Tudom, nincs maradásod! – mondta az ifjabb kán szomorún. - Csak még pár napot maradj!
- Nem tehetem. Azonnal indulnom kell. Már most úgy érzem, hogy túl sokat késlekedem.
- Akkor elkísérünk. A kis társad nem elég, hogy biztonságba légy – mutatott a kisfiúra az ifjú férfi.
- Csak ez a hajó, s néhány matróz! Ennyi elég lesz – felelte a lányka ellentmondást nem tűrő hangon.
Maga is elcsodálkozott, hogy mennyire más lett. Elveszett belőle a régi szertelensége. Mintha lelke felfalta volna az összes gyarlóságát és félelmeit, melyet a gyermeki évek aggattak rá.
- Ahogy parancsolod – felelte a kán, s meghajolt a lányka előtt.
- Csak kérem – mosolygott a lány erre a hős vitézre, aki alázattal hajlongott előtte.
Úgy érezte, hogy nem illeti meg hódolat.
Esteledett, s a szélvitorlákat kiengedvén a hajó süllyedni kezdett, egészen le a tengerig.
Lent már hajó várta, hogy a napvitorlák helyére felhúzzák a csillagvitorlákat.
- Holnap délig kitartanak – mondta egy tiszt, majd intett, s elkezdték felhúzni a nagy fekete csillagvitorlákat, melyek elnyelik a fényeket, hogy ismét magasba emelkedhessenek.
Így hát a hajó megfordult, az oldalsó szélvitorlák szinte húzták a tenger felé ezt a kecses mozgású és gyorsjárású fregattot.
A fegyvereket leszedték róla, s még a lövegtornyokat is leemelték a magas kikötői daruk.
Most már semmi nem hátráltatta őket, hogy útra keljenek. Elindultak a messzi ismeretlen felé, ahol a Boszorkányhercegen kívül még senki nem járt, s ahonnan még nem tért vissza rajta kívül más hajós.
Az árbocok megreccsentek, ahogy a vitorlák megfeszültek, s a fedélzet enyhén megbillent,:
Vége volt a háborúnak, s mégis azt érezték, hogy ez lesz a legnehezebb útja a kecses hajójuknak.
Egyszerre ezernyi sárgán villódzó sárga folt közeledett feléjük. Gyorsan repültek, s mikor föléjük értek, akkor látták, hogy a gömb alakú apró légi sajkák vitorlavászonból készültek, melyeket kicsi mécsesek emeltek a magasba, hogy föléjük fújja a dagálykor feltámadó szél. Oly sok lepte el közvetlenül felettük az eget, mintha maguk is csillagok lennének. A lányka csodálva nézte a repülő gömböket, melyek mintha őket kísérnék.
- Neked küldik hálából a hajnalpartiak, s a halottakat gyászolják egyúttal velük.
A lányka nem tudott mit mondani. Könnyes lett a szeme, a szava elakadt. Eszébe jutott az a tizenhét hajó legénysége és katonasága, akik érte és a városukért haltak.
A fénylő sajkákat lassan szétkergette a szél, az ég megfeketedett, a szél oly messze rángatta a hajót, hogy a város fényei és a part elveszett. Mindenhol az óceán sötét tömege mozgott körülöttük. Apró hullámok fecsegtek a gyengéd szellőkkel, majd a szél is elállt, s felettük milliárdnyi szikrákkal felragyogott a csillagos ég.
A csillagvitorlák felszaladtak az árbocokra, s ott kibomlottak, majd megfeszültek. A hajó felemelkedett, s a tenger alattuk csak egy nagy sötét folttá változott, melyre a hold húzott végtelenbe vesző fehér csíkot.
Minél magasabbra ért a hajójuk annál inkább kitárult előttük a végtelen. A Hold óriásira nőtt, s a csillagóceán szinte hullámzott körülöttük.
Ez az ég költészete, mondaná a gyertya, ha egyszer láthatná ilyen magasan a világot. Ez jutott az eszébe a lánykának, s észre sem vette, hogy órák hosszat mentek előre egyre nagyobb sebességgel.
A kisfiú most sem szólt, csak az orrárbocnál állt, s nézte a messzire ellebegő csillagvitorlát.
- Még néhány óra, s itt a hajnal – mondta Látó herceg visszafogott aggodalommal a hangjában.
A lányka mintha meg sem hallotta volna, úgy felelt:
- Egyszer régen egy barátom mesélt a Holdról. Azt mondta, hogy a Földből szakadt ki a Hold, s ami a helyén maradt, az most az Örök Múlás Erdeje.
- Az öreg barátok már csak ilyenek. Tele van a szívük mesével. Talán ő majd elmeséli egyszer – felelte az ifjabb kán, s most is szomorúság vegyült a mosolyába.
- Ő már meghalt – mondta a lányka, s visszagondolt a nagy fehér szakállú Pásztorkirályra, aki miatta halt meg Kal Kadaran zord hegyfokán.
Hirtelen messziről világosság villant, majd messzibe hajló fénnyel világítani kezdett.
- Ott az irány, amerre mennünk kell! – mondta a lányka, s az ifjabb kán intett a matrózoknak, akik a csillagvitorlákat elfordították.
- Mi az ott? – mutatott felé a lányka vékony kis kezével.
- Talán egy öreg barát ő is - felelte Látó herceg, s megkapaszkodott a hajó vaskos kötélzetébe, mely a csúcsvitorlákat feszítette.
A fény egyre nagyobb lett, aztán alakot öltött. Hatalmas fénylő fa lett fehér törzzsel, fehéren világoló lombbal, s lángoló gyökerekkel.
- Igazad van, herceg. Egy régi barát az, Robanak! – kiáltott a lány örömében.
- Ha ő az, miért nem szól? – kérdezte a fedélzetről az idősebb kán.
- Ő a mi útjelzőnk. Nincs szükség beszédre – mondta a lányka, s a hajó keresztül haladt a fénylő fán.
Mikor a lány a hajó végébe szaladt, csak a csillagos égboltot látta, s az alant sötéten vonagló óceánt.
- Ha feljebb megyünk, ki jutunk a világűrbe, ha a tengerbe hajózunk, a semmibe hullunk – mondta Látó herceg. Ha tartjuk az irányt… Erről csak annyit tudok, hogy van egy világítótorony, mely a világvégét jelzi.
A lányka visszafordult a csillagos ég felé, majd a kisfiúra nézett, akinek arca halványan derengeni kezdett.
- Nem értem a jeleket – suttogta a lányka önmagának. – Nem értem azokat!
- Emlékezz Robanak szavaira! – hallotta újra a régi elveszettnek hitt kishercegnő hangját.
- Remény, segíts rajtam! – kérlelte a lányka, s a két herceg értetlenül nézett minden irányban, hiszen senkit nem láttak.
Közben a kisfiú arcának derengése ragyogássá vált, s akkor a gyengéd kislányhang megint felcsendült a tudatának egy rejtett zugából:
- Emlékezz Robanak szavaira! Emlékezz, mit mondott utoljára!
Ekkor a lányka maga elé képzelte az utolsó találkozásukat.
-„És ne felejtsd, a fénybe kell repülnöd!” - Ezt mondta – villant át lányka tudatán az a félelmetes este.
- Ott! Nem messze! A világítótorony! – kiáltotta Tettre herceg.
A messzeségben, szabályos időközökben felvillant egy fénysugár. A csillagok mintha most halványabbak lettek volna.
- Meg kell állnunk! – mondta a lány a fiatalabb kánnak. – Nem jöhettek tovább!
- Mit beszélsz, kedves húgom? – kérdezte fel zavarodottan Látó herceg, s most a féltés árnyékolta be a tekintetét.
- Csak ketten mehetünk tovább. Ő és én! – mutatott a lányka a kisfiúra.
A fiatal kán nem mert vitatkozni a kislánnyal, s mikor a kisfiúra nézett, megzavarodott annak fénylő arcától.
- Ő jött értem, ő visz vissza – mondta a kisfiú arcába nézve.
Majd az ifjabb kánra emelte a tekintetét.
- Engedjetek le nekünk egy csónakot! Ti pedig forduljatok vissza! Ha most indultok, a vitorlák visszavisznek Hajnalpartra. Ne késlekedjetek!
Ezutóbbi szavakat úgy mondta ki, hogy a sírás fojtogatta.
- Mit mondhatnék? Hogy megmentettél engem és a testvérbátyám. Hogy megmentetted Hajnalpartot, s talán az egész világot. És most itt hagysz – felelte az ifjabb kán, s egészen megkeseredett arcot vágott.
- Ne mondj semmit, hisz nélkületek nem sikerülhetett volna. És sokan meghaltak miattam - mondta szinte magának a lányka.
- Nem miattad. Kishúgom. A gonoszság miatt.
A lányka némán bólogatott, a szívét feszítő önvádat akarta enyhíteni a kán szavaival, de azt is tudta, hogy búcsúnak már nincs ideje.
- Segíts bennünket le a csónakig!
A férfi lekísérte a két gyermeket a hajó oldaláig, majd a lányka derekát átkarolva gyengéden beemelte a csónakba.
Az apró csillagvitorla megfeszült, s a kis csónak elszökkent a hajótól. A lányka ebben a felemelő és fájdalmas pillanatban nem tudott semmit mondani, s még arra sem volt ereje, hogy a feléje búcsút intőknek visszaintsen.
A nagy hajó hamar elveszett az éjben, csak a tompán meg-megcsillanó csillagoktól fakó ég maradt felettük. És a világítótorony előttük, mely egyre vakítóbb fénnyel ragyogta be az arcukat és a kis csónakot a magas vitorlájával.
- Mi fog most történni? – kérdezte némi szorongással a lányka a kisfiút.
- Emlékezned kell minden hozzád idézett szóra! Az idő arcainak szavaira… - felelte a kisfiú talányos mosollyal az arcán.
- Igen, arra pontosan emlékszem. Az még nem volt olyan rég.
A fiú elnevette magát, s a lányka nem értette, hogy a fiú min nevetett. De akkor már az emlékezete előcsalta a két kőóriás szavait:
- Az idő utoléri önmagát. Ezt mondták. De nem értem.
- Fogd meg a kezem! – mondta a kisfiú, s a lányka felé nyújtotta az apró kis kezet.
Az ujjak ráleltek egymásra, s a két tenyér egymásba simult. A fiú arca most már olyan fényesen ragyogott, hogy a vonásai eltűntek, s a szem, orr és a száj körvonalai is csak egy-egy vonásnak látszottak.
- Nézz és láss! – mondta a kisfiú.
És a lányka hirtelen maga előtt látta önmagát évekkel korábban.
A résnyire kitárt ajtón belesett, s egy nőt látott, aki csendesen fekszik az ágyon. Valaki az arcára terített egy lepedőt. De a női arc ismerős volt. Az édesanyjáé. Aztán az apját hallotta: „A feleségem és a fiam is…”
Majd egy ismeretlen női hang válaszolt: ”Nagyon sajnálom…”
- Kérem, most búcsúzzon el tőlük!” - zendült egy harmadik, egy ismeretlen hang. Az orvosé…
- A testvérem vagy – mondta a kisfiúnak a lányka. – A másik Péter is te voltál, már akkor is a kisöcsém szelleme, aki... Csak nem akartam emlékezni rá. A nevét sem akartam tudomásul venni – mondta a lány, s könnyek szöktek a szemébe.
A hangja remegni kezdett:
- Miért hoztál ide?
- Mert szükséged volt rám - felelte a kisfiú.
- De akkor mások miért nem járják végig ezt az utat. Nemcsak az én kistestvérem hal meg… És oly sokaknak az anyukájuk….
A kisfiú intőleg felemelte a kezét, majd szomorún így szólt:
- Nézz és emlékezz!
A lányka pedig látta, ahogy ül a kocsiban, s az apjával vitázik. És akkor nagy fényesség támadt körülötte. A fény elvakította, majd egy másik autó nekirohant az autójuknak. A csattanást és a csörömpölést nem hallotta, csak a megpördülő autójukat látta, s a másikat, amelyik belefordul az árokba.
- Akkor hát meghaltam – mondta a kislány dadogva.
- Az idő utoléri önmagát – idézte a kisfiú az idő arcait. – A te időd utolérte önmagát.
A világítótorony most olyan közel volt hozzájuk, hogy a lányka önkéntelenül a szeme elé kapta a tekintetét. És a fény elnyelte az arcát, majd az egész testét. Aztán amikor legközelebb kinyitotta, csak nagy fehérséget látott…

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007