2025. február 9. vasárnap,
Abigél, Alex napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Montmartre 3.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Céline-nel másnap ismerkedtem meg.
Nem volt benne semmi különös. Átlagos francia lány, sovány, szőkésbarna és kékszemű.
Éppen egy olcsó étteremben ebédeltem. Még most is csodálattal néztem, ahogy a pincérek ezekben a gyorséttermekben néhány perc alatt több tucat embernek szolgálják fel a látványos nemtörődömséggel összeállított menüket. És aztán kevésbé látványos undorral szabadulnak meg az ebédet csak mindennapi szükségletként megélő emberektől. Közben kettesével, hármasával kiabálják:
„Permettez-eux de manger vite, s'il vous plaît!”
A bejövők, többnyire munkások vagy lecsúszott egzisztenciák pedig ugrásra készen várják a felszabaduló helyeket. És előzékenyek, mikor valaki hamarabb ér oda. Úgy tesznek, mintha az ő akaratukból fordult volna elő mindez.
- Asseyez-vous, s'il vous plaît. Vous êtes certainement mieux de se dépêcher ! - Üljön le, kérem! Ön biztosan jobban siet!
Így kerültem Céline mellé.
- Szabad ez a hely, kisasszony?
Fáradt közönnyel néz rám.
- S'il n'y a pas d'autres. Ha nincs más.
A szemem lázong az étel ellen, a gyomrom megengedőbb. Gyorsan eszem, miközben látom, hogy a szemben ülő lány rám néz. Némi megrökönyödéssel figyeli, ahogy habzsolom az ételt. Megrettenek mások megrettenésétől. Leteszem a kést és a villát, s hátradűlök. A nő ismét felém pillant. Közben a pincér jön, a nő 100 frank-ossal akar fizetni. Általános a megdöbbenés. Egy pillanatra megdermed az egész étterem, itt ennyi pénzt ritkán látnak egyben. A pincér heves kézmozdulattal jelzi, hogy nem tud visszaadni.
Most kérlelőn néz rám:
- Nem tud felváltani.
- Sajnos nem hoztam most annyi pénzt magammal.
Váratlanul eszembe jut, hogy amikor először jártam Párizsban, én is egy ötvenessel akartam fizetni egy 15 centimes-os kávéért. Akkor általános felzúdulást váltott ki a viselkedésem. Többen azon vitatkoztak, hogy szimplán őrült vagyok, vagy öngyilkos akarok lenni. Mert ezeken az utcákon jóval kevesebbért is leszúrtak már embert.
- Kisasszony, meghívhatom a mai ebédjére?
Halvány pír dereng fel az arcán, majd lesüti a szemét.
- Köszönöm, Monsineur. A helyzet rendkívüliségére tekintettel elfogadom.
Régen volt pénzem, mára alig maradt. Hiába osztom be, van, amikor a szombati ebédem árát is a hétfői vacsorámra költöm.
Így szinte minden pénzem odavan. Mégis arisztokratikus közönnyel fizetek.
A nő kedves mosollyal köszöni meg. Most, hogy mosolyog, egészen megszépül az arca. Nincs benne az a kamaszos duzzogás. És a mozdulatai is nőiesebbekké váltak, ahogy felállt az asztalnál. Én is követem.
Az ajtóban megáll. Felém fordul.
- Ha nincs más dolga, elkísérhet egy darabon. Taxival szeretnék hazamenni.
- Nagyon szívesen – felelem, s együtt indulunk a Rue Boniface-on végig.
Hirtelen megváltozik.
- Még egyszer köszönöm, hogy kisegített. Borzasztó volt az a hely, álmodni sem tudtam, hogy ilyen is létezhet.
- Ez nem elegáns környék, de gyorsan lehet ebédhez jutni – felelem sután, s nem is értem, hogyan tudtam ilyen ügyetlenül fogalmazni.
Aztán nem szólunk egymáshoz. Végül ő beszél.
- Köszönöm, hogy ilyen figyelmes volt velem. De nem kell a továbbiakban ilyennek lennie.
Belém hasított az érzés, nem tudnék még egy ilyen búcsúzást elviselni.
- Szívesen elkísérem, ha nem tart tolakodónak.
- Rendben. Akkor fogjon nekem egy taxit!
- Itt nem lehet. Erre legjobb esetben lassítani mernek.
Elneveti magát, látom, hogy nem veszi komolyan a szavaimat.
- Arra kell mennünk – felelem – arra van egy kis tér, ott mindig van belőlük.
Elindulunk. A Montmartre olyan, mint egy vénülő kisasszony. A szíve tele van romantikával, a feje pedig romlottsággal. A lelke virágos park apró kápolnákkal, de a feje sóvár tekintet és sötét gondolat.
Mi éppen a lelkében sétáltunk, a kései nyár fakuló lombjai alatt.
- Errefelé lakik? – kérdezi, s néhány perc alatt megváltozik.
- Nem, nem annyira messze innen. Lentebb, egy kis villában élek a padlásszobában.
- Valamiféle művész?
- Nem, nem hiszem, hogy az lennék.
- És miből él?
- Mások pénzéből.
Újból elneveti magát. Kellemes hangja van, élénk tekintete, ügyetlen mozdulatai. És nagyon szép lába, dús haja, keskeny álla. Egyre jobban tetszik.
- A nagynéném támogat. Tanulni jöttem, de ősszel elutazom.
- Tanulni nyáron?
- A nyelvet, a szokásokat. Nem vagyok francia. A nevem Paul.
- Céline vagyok, és most érettségiztem.
Hallgatunk. Milyen fiatal, s már ismeretlen férfiakkal ismerkedik.
- És hol van az a haza, ahova elutazik?
- Budapestre megyek.
- Budapest. Akkor magyar. Vagy osztrák?
- Nem, magyar vagyok.
- Meséljen a hazájáról! Tudja mit? Előbb inkább Párizsról! Hogyan látja egy külföldi. Mert én sem vagyok idevalósi.
Látja a meglepetésemet.
- Lyonból jöttem. Az apámmal érkeztem, csak a taxi lerobbant, engem pedig itt hagyott. Rettenetesen éhes voltam. A többit tudja.
- Párizst nem ismerem. Csak a Montmartre –t. Ott lakom.
- Akkor csakugyan művész.
- Inkább bűvész. Magyar költőket fordítok franciára. De senkinek nem kellenek. Még a franciák sem.
- Engem érdekel – mondja őszinte lelkesedéssel.
Egy taxit leintek. Kezet nyújt.
- Szeretne még velem találkozni?
Azt hittem, hogy elköszön tőlem véglegesen. Ebben versenytársnélküli vagyok. A nők általában elköszönnek tőlem, s többet egyik sem akar látni.
- Szeretnék, Céline, csak nem tudom, hogy helyes-e. És hogy az apja mit szól hozzá.
- Ha igaz mindaz, amit magáról mondott, akkor szívesen látom újra. Az apámmal ne törődjön.
Várakozva néz rám. Aztán kinyitja a pénztárcáját. Kiveszi belőle a száz frank-ost. Majd tollal felírja a címemet. Még ragaszkodik is hozzá, hogy ő látogasson meg engem.
- Nem szeretek férfiakkal parkban találkozni. Nemcsak közönséges, hanem illetlen is.
De mások lakásán annál jobban, gondolom magamban, mert az nem illetlen.
Így válunk el egymástól. Tudom, hogy többet nem látom, a száz frank-os bankjegyet pedig sajnálom, inkább ideadta volna nekem, s én megjegyzem az ő címét.


Fütyörészve megyek haza. Itt nem tűnik fel senkinek. Meglepődöm, hogy Céline-nek sem, hogy mennyire romlott és szegényes ez a környék. Még akkor is, ha vannak errefelé szép allée-k, ódon templomok, csinos bérházak. De a legtöbb nem ilyen. Sok a bűzös udvarú, elhanyagolt, omladozó falú ház. Mondhatni olyan, mint a jelenkori társadalom. Néhány tucat impozáns házra jut vagy félezer romos viskó. Ha köpnék, azzal még a bennszülöttek elismerését is kivívnám. Mindenesetre ha Céline tájékozódna, többet sohasem látnám.

Másnap reggel váratlanul vihar mordul a Cité felől. Kellemetlen és rideg záporral tört be a keskeny és magas házak közé, majd végigpofozta a vaskos lombokat. Aztán dörömbölve nekiesik a házfalaknak, és őrjöngve csapkodni kezdi a zsalugátereknek… Mint egy őrült, aki egy pillanatra rácsodálkozott a párizsi háztetők felett szétömlő aranyvilágra, s irigyen őrjöngeni kezd. Mindenesetre némi kárörömmel töltött el, hogy Madame Durand virágoskertjét is feldúlta, így nem kell attól tartanom, hogy Céline-t elriasztja tolakodó kíváncsiságával.
De Céline mégsem jön. Pedig többször is kimentem az utcára. Madame Durand amúgy is hevesen érdeklődik afelől, hogy ma hol fogok ebédelni, s ma miért nem mentem be a munkahelyemre.
- Ma esőszünet van, Madame Durand. Nyár vége van, ilyenkor a vezető beosztású emberek kapnak egy nap szabadságot, mert az ilyen változékony idő a szellemi munkát végzőket megviseli.
- Monsineur Paul, maga meg is érdemli a pihenést, hiszen mindennap olyan pontosan indul el, s mindig fáradtan érkezik meg.
Madame Durand soha nem értette volna meg, hogy a semmittevés sokkal fárasztóbb, mint az egészséges munka, ezért nem is fárasztottam különféle magyarázatokkal.
Aztán az eső alábbhagyott, csak az ereszcsatornák fujtattak és okádták a sárgás, sáros vízet. Mintha az egész várost kimosta volna a nyári vihar, úgy hömpölygött le egészen a Place Pigalle-ig a sáros-piszkos áradat, mely magával vitte az utcák szemetét, a megáradt csatornák összes mocskát, az eldobált cigarettacsikkeket, újságpapírt, gyömölcshéjat, döglött patkányokat és az összes emberi hulladékot.
Nem bírtam a várakozást, elindultam a Rue Boniface felé. Abban a pillanatban újra elkezdett esni. Madame Durand utánam rohant, egészen a kertajtóig visszakiabált.
- Monsineur Paul! Monsineur Paul! Vigyen magával esernyőt!
Kezembe nyomott egy vaskos bőrtokot, melynek a végéből faragott fogantyú lógott ki.
- Vigyázzon rá, mert ez valamikor a nagyapámé volt.
És az egyre jobban szakadó esőben magyarázni kezdte, hogy mennyire fess kadét volt a nagyapja fiatalabb korában, s részt vett a Verdunnél a hetvenegyes háborúban. Szerencsétlen asszonyt nem akartam elkeseríteni abban, hogy Verdunnél a franciák borzalmas vereséget szenvedtek, meghagytam hát hitében, hogy a nagyapja egy dicsőséges győzelem részese volt.
Elindultam az egyre jobban szakadó esőbe, amely olyan hevesen kezdett esni, hogy a kabátom azonnal átázott. Közben az esernyőt kiszabadítottam a tokból, amely azért volt csodálatos, mert legalább ötven éve senki nem vette elő, s tökéletesen kinyílt egy gombnyomásra. Ami a csodák után történt, az egyenesen rettenetes volt. Egy óriási széllökés egyszerűen leszakította a küllőket és a vásznat úgy, hogy csak a faragott fogantyú maradt a kezembe, míg a darabokat az egyik kertbe átpüfölte a szél. Majd azt mondom Madame Durandnak, hogy megtámadtak és elrabolták a nagypapa esernyőjét.
Végigsiettem a környező utcákat, majd vissza a ház elé, s így ment ez már fél órája.
Az eső pedig már orkánná változott, így nem volt más választásom, menedéket kellett keresnem. Ebben a pillanatban vettem észre a felém futó női alakot. Cipőjét a kezében fogva rohant, esőkabátját a viharos szél kigombolta, a fejkendője pedig ázottan lógott a nyakában. Kibomló hajfürtjei csapzottan lógtak az arcába. Céline volt az, a tegnapi francia lány rettenetes állapotban.
- Már vagy fél órája rohanok utánad, kiabálom a neved – mondja, s látom, hogy szeméből harag és fáradtság sötétlik felém.
Tehát a tegeződésen túl vagyunk, mennyi jó is van egy ilyen viharban.
- Gyere, kedves, elmegyünk hozzám – mondom neki.
Ahogy kézen fogva futunk, kifordul a bokája. A sors nem is rendezhette volna jobban a dolgot. Amit két és fél hónap alatt elvett tőlem, most öt perc alatt visszaadta. Felkapom könnyű testét, s a karomban viszem hazáig. Soha nem voltam egy erős testalkatú ember, de most derekasan helytálltam. Egyedül csak Madame Durandtól kellett tartanom.
- Az unokahúgommal találkoztam, s nagy viharban kificamította a bokáját.
A szerencsétlen asszony még maga nyitogatta az ajtókat, aztán ecetes borogatást készítette a lábára. Eleinte ellenszenvvel fogadta az ötletemet, hogy felvigyem Céline-t a szobámba, s még azzal aggályoskodott, hogy kettőnk alatt leszakad az öreg lépcső.
- Madame Durand, nyugodjék meg, ha magát nap mint nap tucatszor elbírja, velünk sem történhet semmi baj.
Így hát Celine-t felvittem a szobámba. Az ecetes borogatás pedig azért jött jól, mert a szoba karakteres egérszagát most a jótékony ecetszag váltotta fel.
Ahogy Celine ott feküdt az ágyamon nyakig vizesen és összeborzolt hajjal, rendkívül izgató látványt nyújtott. Különösen formás lába, ahogy a kezembe vettem.
- Nagyon fáj! – szisszent fel, mikor megérintettem a bokáját.
Mit volt mit tennem, így a lábszárát kezdtem simogatni, mikor nagy robajjal ránk tört Madame Durand. Olyan erővel szakította ránk az ajtót, hogy az egész ház beleremegett.
- Monsineur Paul, kérem, távozzon addig, míg a kedves kis unokahúgát átöltöztetem. Mert magának eszébe nem jutott, hogy ez a lány átfázott, a ruhája tiszta víz. És mi lesz a jó híremmel, ha az én házamban kap tüdőgyulladást.
A jó hír nem ezen a ponton forgott veszélyben, de Madame Durand-t meg kellett tartanom szent tudatlanságában. Igaz, Celine-t elveszítettem ma éjszakára, mivel Madame Durand nem engedte vissza, de vén ruhásszekrényét kipakolta, hogy valamiféle ruhát keressen Céline-nek.

Éjszaka elállt az eső, s csak az ágak árnyékai futkostak a mennyezeten, és a nehéz esőcseppek doboltak az udvari fák alatt. Arra gondoltam, hogy Céline is így bámulhat ki az ablakon. Aztán eszembe jutott Elza. Ahogy elköszönt azzal a csendes egyszerűséggel, mely most is megkísértett. Mint valami jelenség az éjszakában, ahogy arca és alakja megjelent a képzeletemben.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007