2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Az első szerelem 6..
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A templom zsúfolásig megtelt emberekkel ezen a márciusi vasárnapon. A gyertyák hosszú regimentje fáradhatatlanul lobogott, s az ablakokon beáradtak a sűrű napfény ezüstös kévéi.
A kicsiny első áldozók sorakoztak a templomajtóba, hogy az orgona hangjára kettesével megindulhassanak. Fehér ruhájuk, a hajukba font hóvirágkoszorú apró menyasszonyokká varázsolta őket.
Édesapám és édesanyám álltak mellettem, s mindannyian gyönyörködtünk a cseppnyi teremtésekben, ahogy az élükön egy idős apáca mögött felsorakoztak. A sor közepén nagyon fiatal, széparcú novícia álldogált, s kezébe kapaszkodtak apró kis kezek.
Aztán felzúgott az orgona, s megindultak Krisztus apró szentjei. Ismerős alak villant hirtelen előttem, vékony, apró, hosszú szőke hajába ezüstfonállal belefont hóvirágkoszorú.
Katinka volt az, beteg és egyenetlen mozdulataival próbált lépést tartani a többiekkel. Láttam, ahogy kétségbeesett pillantással kapaszkodik a fiatal nővér tekintetébe, aki mellé lépett, és kézen fogva vezette el az oltárig. Ott leült, s az egész mise alatt ott gubbasztott, mint egy fészkét vesztett kismadár.
Nyújtogattam a nyakam, mire az apám suttogva rám szólt:
- Viselkedj rendesen, fiam!
Magam elé néztem, s próbáltam elképzelni az arcát. De képtelen voltam felidézni egészséges, szép kis arcát.
A pap hosszan prédikált engedelmességről, türelemről, áldozatról, kötelességről. Vajon neki most mit jelenthetnek ezek a szavak?

Oly szép volt, ahogy az áhítatos orgonaszóra elindultak a templomajtó felé. Elől ment az érsek magas vörös kalapban, majd mögötte a papok, ministránsok. Apró kis lábak sietősen dobogtak egyszerre a nagy felnőtt lábak mögött.
Kerestem Katinkát, s hamar meg is találtam. Az utolsó előtti volt, de csak a néha elővillanó szőke fürtjeiről ismertem meg. Úgy tűnt, mintha engem keresne, ahogy előre villant kis arcocskája.
Aztán ránéztem a menet élén magasba tartott keresztre, ahonnan az Üdvözítő sovány, megtört alakja emelkedett fölénk. A szeme csukva volt, a bezárult szemhéjak félelemmel töltöttek el.
Hát nem látja az én kis húgomat, ahogy úgy lépked és botladozik, ahogy az Üdvözítő a szűk jeruzsálemi utcákon görnyedezett?
Egyszerre kiállt a menetből, léptei lelassultak, majd megállt egy pillanatra.
Aztán hirtelen összerándult a teste, és szinte hangtalanul hanyatlott a földre. Alig volt már súlya, és egy pillanatra, mintha repülne, oly lassan hullott a padok felé.
Néhányan felsikoltottak, és a fiatal apáca rohant oda hozzá, míg a többiek folytatták az útjukat, fel, az oltárhoz.
Oda akartam szaladni hozzá, de hirtelen édesapám megszorította a kezemet.
- Nem mehetsz oda! Viselkedj! – mondta sziszegve, a fogai között.
Éreztem a megfeszülő karjának visszatartó erejét. Közben Katinkát ölben vitték ki a templomból. Láttam lecsüngő kezét, földre hulló szőkeségét, leesett állát, két apró, elvékonyodott lábát. Aztán eltűnt előttem, s az én felhorgadó erőszakosságom is megtörtséggé ernyedt apám kezében. Ezalatt az orgona hidegen dörgött tovább, de még felreppent a köröttem állókból a kétely:
- Ki volt az? Mi lett a kislánnyal?
Egész testemben rázkódtam a zokogástól. Édesanyámra néztem, aki a szemét törölgette. Becsuktam a szemem, hogy ne lássak a világból semmit.

Sokadszorra voltam már náluk. A nagybátyja nyitott ajtót.
- Látogatóba jöttem – mondtam csendesen. – Hogy van?
- Jó, hogy jöttél! Jobban van. Most éppen alszik.
- Bemehetek hozzá?
- Egy rövid időre igen…
- Sötét és hideg folyosón keresztül jutottam be a nagyszobába, ahol feküdt. Kis asztalkán lavór, benne apró fehér rongy, mellette gyógyszeres üvegek. A szobában meleg van, pattogva világol a kandalló.
Egyedül maradunk. Egy-két perce üldögélhetünk, mikor hirtelen felébred. Forró kezét az enyémhez csúsztatja.
- Te itt vagy, és én szégyellem magam.
- Mit szégyellsz?
- Mi olyan szegények vagyunk, és én…- köhögés fogja el.
- Hagyd ezt. Nem érdekel, hogy mik vagytok. Csak gyógyulj meg.
- Majd igyekszem – mondja, és elmosolyodik.
Ügyetlenül nyúlok az iskolatáskámba.
- Hoztam neked valamit.
- Ez nagyon kedves…
Alig értem a szavait. Látom, hogy erőlködik. Megküzd minden lélegzetvételért, apró, beesett mellkasa gyorsan jár fel-alá.
- Neked adom az imakönyvemet. Írtam neked bele. Majd elolvasod – mondom, és érzem, hogy megnedvesedik a szempillám.
- Olvasd fel, kérlek! – mondja suttogva.
Nehezen, összeszorított szemhéjakkal mondom a szöveget, hiszen fejből tudom, hogy mit írtam.
- A Legkedvesebbnek első áldozása emlékére attól, aki nagyon szereti.
Ránézek. Látom, elaludt. Nem volt ereje már ehhez az egyetlen mondathoz sem, pedig küszködött, hogy még hallja.
Csendesen sírok, könnyeimet a ruhám ujjába törlöm.
Egyszerre kéz nehezedik a vállamra.
- Most hagyd magára. Majd holnap is eljössz.
Sírva bólogatok.

Mindennap átmegyek hozzá, de aztán elvették tőlem, mentőautó vitte át Pestre, a szegények kórházbába. Később láttam a nagy és hosszú termeket, ahol negyven-ötven ágy is sorakozott két oszlopban. Itt fekhetett hangosan nyögdécselő idős asszonyok, és fagyott ajkú gyerekek közt. Talán aludni sem tudott az éjszakai fojtott gyermeksírásoktól.
Az apám nem engedi, hogy meglátogassam.
Ez volt az első összecsapás közöttünk. Talán ő úgy gondolta, hogy valamiféle megátalkodottság ébredezik bennem. Csak később tudtam meg, hogy ő fizette a ház összes költségeit, hogy Katinka a közelembe maradhasson.

A naplómat szorgalmasan vezetem, megtelik kétségbeesett, szomorú mondatokkal.

Március 13.

Még mindig távol van tőlem. Le sem hunytam egész éjszaka a szemem, mert mindig felötlött bennem, hogy most mi van vele.

Március 14.

Ma életem első szekundáját kaptam meg szépírásból. Azt mondta a tanító úr, hogy még mindig nem hiszi, hogy ezt a kusza és rendetlen írás tőlem származik. Levelet írt haza, hogy a szüleim feltétlenül keressék meg az igazgató urat.
Mindenki Katinkát fogja hibáztatni a rossz tanulásomért, pedig nem ő a hibás.

Március 15.

Ma van a nemzeti ünnep. Az iskolák nemzetiszín zászlóval vonultak fel a Petőfi-szobor elé. Több ezren voltunk mi, növendékek, fenséges látvány volt ennyi egyenruhás gyermek, cserkész és levente együtt. De én csak őrá gondoltam. Láttam az angolkisasszonyokat, ahogy kalapban, hosszú ujjatlan kabátban vonultak fel. Volt köztük egy lány, aki nagyon hasonlított Katinkára, a kalap alól kibomló szőkesége, olyan volt, mint Katinkáé. Aztán észrevette, hogy nézem, és elfordultam. Katinka mennyivel szebb. Most még jobban hiányzik.

Március 16.

Ma nem tudok írni semmit… és holnap sem, és sohasem…


Március vége volt.
Különös dolgot tanultam meg ezekben a napokban. Mielőtt az ember meghal, még egyszer új erőre kap. Olyanná lesz, mint az utolsó fényes őszi nap. Illúzió, mely nyarat hazudik, de hamar szétfoszlik, mint az őszi aranyvilág.

Március volt, a legszebb és a legszomorúbb, amit átéltem.
A park megüdvözült. A fák lombja megtelt apró fehér és rózsaszín virágokkal, az eresz alatt fecskék repkedtek, a reggeli ragyogás áttört a sűrű lombokon, a szobám fénnyel és illatokkal telt meg, s a kert friss neszeivel.
 Az apám úgy döntött, hogy kivesz az iskolából, és magántanuló leszek. Így hát számomra megszűntek az iskolai megpróbáltatások. Csak a vizsgákra kellett bejárnom, míg otthon hetente háromszor foglalkozott velem egy jólelkű és nagy tudású magántanár.
Gyakran kiültem délutánonként a parkban a tankönyveimmel, és üres szívvel olvasgattam azokat.
Aztán bejártam a Zeneakadémiára próbálni Richter bácsi egy régi barátjához, egy korrepetitorral gyakorolni a zenekar-kíséretes játékot. Este Júlia kisasszony gyakorolt velem, s mindig a legkedvesebb hangon dicsért, pedig éreztem, hogy a zene is elhidegül tőlem. Játékom egyre pontosabb, ugyanakkor lélektelenebb is lett.
Minden napom tűnődésekkel, tanulással és gyakorlással telt. Édesanyám mindent elkövetett annak érdekében, hogy felvidítson. Láttam rajta, hogy szenved amiatt, hogy minden kísérlete hiábavaló.

A temető csendjét felkiabálta a lélekharang, ahogy a koporsót a mélybe eresztettél komor és rezzenéstelen arcú sírások. Az öreg Richter teste végleg elmerült a földbe, ahová visszatátogta a föld mindazt, ami az övé. A kántor éneke kísérte, és a szívben kalapáló harangszó, zavart tekintetek és a gyászolók fekete foltja, ahogy tántorogva ott álltak a friss föld nyugalma fölött.
Egy kis fehér csokrot tettem az új sírra, majd Júlia kisasszonyhoz lépek.
- Fogadja részvétem, kisasszony.
A sápadt fehér arcon, melyet márványos szépségűvé tett a gyász, felriadt egy nekem szánt mosoly.
- Köszönöm kedveském – mondta Júlia kisasszony, majd édesanyám kezébe tette kicsiny kezét.
Még egyszer visszanéztem a friss sírhalomra, aztán elindultunk a kijárat felé.

- Mi történik azokkal, akik meghalnak?
- Ezt senki nem tudja.
- Bihari elsőben, mikor meghalt az édesapja, azt mondta, szétrágják a kukacok.
- A testünk eloszlik a földbe, hogy új élet sarjadjon belőle. A lelkünk visszaszáll Istenhez.
- Ezt honnan tudod?
- Nem tudom, fiam, de hiszem. Ezt senki nem tudhatja.
- És mi van, ha nincs is Isten?
- Nem lenne értelme a létezésünknek, és nem lenne semmi ezen a világon – mondta édesanyám bölcsen, majd kinyitotta előttem az autó ajtaját.
- Richter bácsi is Istennél van?
- Hiszem, hogy ott van. Jóságos ember volt, az egyik legjobb, akit valaha ismertem. És téged is nagyon szeretett – mondta még édesanyám, majd elindította az autót.
Megtelt a lelkem számtalan kérdéssel, de ahogy édesanyám merevvé vált vonásaira néztem, nem mertem többet kérdezni. Inkább lestem a pesti utcákat, ahogy az emberek jöttek és mentek, ültek a kávéházakban, vagy a kávéházi kertekben, villamosra szálltak, nézelődtek a kirakatok előtt. És arra gondoltam, hogy ezek az utcák, és az itt lévő emberek sohasem fogják viszontlátni az én kedves zongoratanárom magas, szikkadt, nehézkes járású alakját.
Néztem a városi nyüzsgést, a fáradhatatlan emberi robotot, s éreztem, minden pillanat számít, amit itt tölthetünk ebben a kétes dicsőségű világban.

Délután egyedül sétáltam a parkban, s próbáltam a Richter bácsival együtt töltött időt visszaidézni, s kerestem a szavait az emlékezetemben.
Messze már az alkonyat vörös sávjai rohantak végig a mélykék égen, s a napfények szétszóródtak a magas villák tetőin, s az esti árnyak lengedeztek a házak fénytelen oldala alatt.
Gyorsan jött az este, bagoly mocorgott már a fák között.

Lefekvéshez készülődtem. Édesanyám lépett be a szobámba.  Meglepetten néztem rá. Arca tele volt a mosoly apró virágaival, s szemében is a nyugodt öröm csillogott.
- Nagyon jó hírt hoztam neked.
Szavai váratlanul értek. Hatalmas ürességet éreztem amiatt, hogy Richter bácsi nem zongorázik már többet nekem, nem teszi rá nagy, eres kezét az én ügyetlen kezemre, mely, mint vergődő kismadár, úgy csapkodott mindenfelé kétségbeesetten.
A nyitott ablakon belihegett az este, az alkonyat utolsó lángjai már eloszlottak, csak az est hangjai ólálkodtak a ház körül. S ebben a szentséges csendességben kerestem a rég elveszett hangokat.
Oldalra néztem, az asztalomon még ott hevert a Chopin-kotta, melyben az idős professzor derűs nyugalmában fogant öreges szépírású bejegyzése indásodott a hangjegyek közé.
- Ülj le ide hozzám – mondta édesanyám, és mindkét kezét felém nyújtotta.
Várakozva néztem rá.
- Katinka holnap hazajön, s nálunk lehet egy kis ideig. Már rendbe tetettem a szomszéd szobát.
- Édesanyukám! – öleltem át.
- Semmi baj nem lesz, kicsim – mondta, ahogy puha ölelése végigremegett a testemen.

Ha azt mondom, hogy talán addigi életem legszebb estéje ez volt, akkor nem járok messze az igazságtól. Hirtelen rám tört az a gyermeki gondolat, hogy nem hiába ment el Richter bácsi, hisz az ő lehanyatlott élete felett egy fiatal élet virulhat ki, mint ahogy a kertünkben most szétáradt a tavasz.

Egész éjszaka le sem hunytam a szemem. Leültem az asztalhoz, kinyitottam a kottámat, s az asztalon játszottam a Chopin-koncertet. Az ujjaim belekopogtak az éjszaka csendjébe, s én addig ültem ott az asztalnál, amíg a pirkadat első fényei meg nem gyúltak messze, a láthatár peremén.


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007