Eszébe jutott egy régi dal, amit a nagyapja énekelt a kocsmában. Sokszor megtapsolták, mikor a még nálánál is öregebb Carlo Brozatti piano-accordionnal kísérte, ő pedig felült a söntéspultra, s fáradt-nyugtalan hangon énekelni kezdte a vidámság oly mély érzéséről, melytől az embernek szinte a könnyei kicsordulnak:
„Ogge stò tanto allero/ ca, quase quase me mettesse a chiagnere pe' sta felicità..."
És az öregek vele énekelték könnyek közt, hiszen tudták, hogy Alessandro gyerekként már Garibaldit szolgálta, s egész életén át nemzett és temetett, olyan volt, mint egy öreg fa, mely időtlenül áll a pusztában.
Most és itt a lány egyre jobban figyelt, s mikor Pippo azt énekelte neki, hogy: „Chisto è 'o paese d' 'o sole,/chisto è 'o paese d' 'o mare,/chisto è 'o paese addò tutt' 'e pparole,/sò doce o sò amare,/sò sempre parole d'ammore...", két kicsi kezével tapsolni kezdett. Ismerte ezt a dallamot, hiszen errefelé mindenki dúdolta, de már Caruso is lemezre énekelte. Hirtelen még a szőkés fürtjei is megelevenedtek, arcán az apró gödröcskék kikerekedtek, s szinte ujjongott, s kiabálni kezdte tört olaszsággal:
- Canzone napoletana! Canzone napoletana!
És a kisfiú énekelte, s mikor a végére ért, a lány mintha elszontyolodott volna:
- Ne vous arrêtez pas! – nyöszörögte, mert még hallani akarta ezt a hangot, s ezeket a harmóniákat.
És a fiúcska énekelt, és olyan szívvel, ahogy a templomban sem tudott, hiszen ott sokáig félt a hatalmas Krisztus-szobortól, mely eltakarta az ablakot, s lehajtott fej árnyékba merült, s titokzatos volt, de leginkább félelmetes. De most ezt a lányarcot angyalinak érezte, felszabadult lelkében az összes indulat. És a kislány egészen felült, bámulta a fiút, tetszett annak az arcában a tűz, s megnyugodott ettől a selymes gyermekhangtól.
- Je suis Geneviève – mondta a lányka egészen frissen, kicsit elpirulva.
A fiú értette a lány szavait, néhány tucat szót ismert franciából és németből, de újgörögből is, s jól ismerte a máltai halászok nyelvjárását.
- Pippo. Mi chiamo Pippo. Mon nom est Pippo – tette hozzá.
A lány nevetni kezdett a furcsa név hallatán, szinte ajka közé vette, játszott vele, majd apró fogaival morzsolgatta:
- Pippo! Pippo!
Váratlanul magas férfi jelent meg. Sötét nadrágot és világos inget viselt, hozzá még világosabb felöltőt, francia nyakkendőt, de angolos oldalszakállat.
- Szépen énekelsz, fiúcska! – mondta makulátlan olaszsággal, melyben talán a hangsúlyok voltak mások, mint ahogy Nápoly környékén beszélnek.
- Köszönöm, uram! – válaszolt Pippo megilletődve.
Nem tudta mire vélni, hogy mit keres itt ez az idegen öltözetű és beszédű férfi. Aztán a lánykára nézett. Geneviève az arca elé tette apró kezét, mely még kisebb volt, mint az arca, a szemét és az orrát alig rejtette el. A férfi hosszan megnézte a két gyermeket, de inkább a lányt bámulta hosszan, s a tekintete megtelt felnőttes szemrehányással.
- Ön ismeri Geneviève-t?
- Már hogyne ismerném! Én vagyok az édesapja.
- Ön? Hiszen nem is hasonlítanak - mondta Pippo harsány meglepetéssel.
Nem volt jól nevelt, bár tudta az illemet, az indulatai gyakran cserbenhagyták.
- Nem is kell, hogy hasonlítson rám. Elégedj meg azzal, amit mondtam! – válaszolta a férfi, s gúnyosan nézett a fiúra.
- Bántotta? Megverte? – kérdezett vissza Pippo.
- Nem! Ugyan! – nevetett fel a férfi. – Nálunk ez nem szokás.
- Nálunk az – mondta a kisfiú, s lehajtotta a fejét.
- Hol tanultál meg ilyen szépen énekelni? – kérdezte a férfi most sokkal barátságosabban.
- És maga olaszul? Hiszen nem olasz.
- Nos? – kérdezett vissza a férfi mintha meg sem hallotta volna Pippo akadékoskodását.
Pippo pedig némi büszkeséggel válaszolta:
- A templomban. A kántorunktól. Illetve először édesanyámtól.
- Büszke lehetsz az édesanyádra. És magadra.
- Már nem él az édesanyám. Öt éve halt meg.
- Sajnálom. Ahogy téged is. De most hazaviszem a lányomat. Te is menj haza!
- Merre laknak? Sorrentóban? – kérdezte az udvariasságról megfeledkezve a férfit.
- Igen, afelé.
- Valami szállodába?
A férfi elnevette magát.
- Nem, kisfiam. Nálunk ez sem szokás. Kibéreltünk egy nagy házat, melyet felétek villának mondanak. Nagy kert, szép sétányok, sok ablak.
- Tudom, mi az a villa. És hogy néz ki?
- Honnan? Hiszen még nem jártál egybe sem!
- De igen! – csattant fel Pippo, mert nem akart szégyenkezni ezelőtt az úr előtt.
- No, és hogy jutottál be? Te is kibéreltél egyet?
Pippo nem vette magára az ízetlen tréfát. És a gúny sem horzsolta fel a lelkét. Annál erősebb volt.
- Szolgáltam. Nálunk is van egy villa a faluban. Szép és nagy. Nekem hatalmas. Takarítottam, ételt vittem a piacról. És segítettem mindenben.
- Derék fiú vagy! – szólt elismerően a férfi, s talán meg is bánta előbbi megjegyzését.
Ahogy hallgatta ezt a kisfiút, valamiféle csodálat töltötte el Pippo iránt. Ilyennek érezte az ideális gyermeket. Bátornak, szókimondónak, erősnek és tehetségesnek. És feltételezte a szorgalmát is, hiszen a szorgalom a lelki csiszoltság dörzspapírja.
Aztán ismét a lányára nézett, aki közben felállt, s a tenger felé indult, hogy a hullámok furcsa kergetőzését kilesse. Szerette magát is nézni a kislány, ahogy a lábát előrelendítette. Errefelé minden gyermek piszkos és horzsolásos lábakkal járt, az övé ellenben makulátlan volt, melyet halvány arannyal festett be a déli nap. Úgy érezte, ha nem törődnek vele, ő sem törődik senkivel. Így hát maradt neki a tenger és önmaga. A férfi azonban ismerte a lányát, ismerte önzését, befelé fordulását. Nem törődött azzal, hogy a cipője és a nadrágja vizes lesz, a lánya után ment.
Megfogta a kislány kezét, s mikor indulni akart, az megmakacsolta magát. Esdeklőn Pippóra nézett, hátha segít neki a fiú. Még nyögdécselni is kezdett.
Pippo azonban lehajtott fejjel állt, tudta, hogy az apák akaratát nem kérdőjelezheti meg. Errefelé az apák voltak a kegyet osztó urak. Nő, gyermek, állat engedelmesen követte vagy megtörten menekült előle.
A férfi felismerte az egyetlen megoldást. Bizalmasan fordult a kisfiú felé.
- Fiam, elfogadod-e a meghívásomat hozzánk?
Pippo annyira meglepődött, hogy a szavak bennrekedtek a torkában, s csak némán bólogatott.
- Rendben – mondta a férfi, s érezte, hogy a lánya megenyhült.
Azt gondolta, hogy Pippo a lánya legújabb játéka, s ha azt megkapja, engedelmes lesz. És valóban ez történt. A kislány kiengesztelődve követte az apját, míg a férfi elmagyarázta, hogy hova és mikor jöhet.

Pippo hazáig tolta a kerékpárját. Még akkor sem szállt fel rá, mikor a tenger harsogása mormogássá halkult, hiszen az est gyorsan jár errefelé, s hamar beleakadt az ágak és a lombok szövetébe.
Rozsdabarna éj volt, ritka és apró fénypontok izgatottan mozogtak a messzeségben. Pippo a kislányra gondolt, a szépségét annak ápoltságában találta meg. Az itteni lányok között sok a kellemes jelenség, de a legtöbbje elhanyagolt, ügyetlen, rossz mozgású. Geneviève kiskora ellenére érettebbnek tűnt. A tekintete tiszta, akarata kiszámított, mozdulataiban sok a tanult finomság. Haja és keze ápolt, tiszta, a körmei opálfényű volt, s ahogy felnézett a holdra, az apró, fényes gyermekkörmök jutottak az eszébe. Ezzel a különös tisztasággal nem tudott mit kezdeni. Szokatlan volt számára, olyan különlegesség, mely elvakította.
Az apja a ház előtt várta.
- Te merre csavarogtál! – kiáltott felé, s a kezében lévő lámpa fénye ijedten kezdett rángatózni.
- A tengernél voltam. A halászöblök felé.
- Mondtam, hogy olyan messzire ne menjél!
- Miért, apám! Jó emberek, szép környék.
- Mert gyerek vagy. Másrészt családfenntartó is. Szükség van rád itthon is.
- Mindent megcsinálok, amit mond, apám – válaszolta Pippo erélyes tisztelettel.
- Mindent! Mit tudsz te a mindenről! – mondta az apja, s megbocsátón megfogta a fia vállát.
Pippo érezte a kéz súlyát, s még inkább az apai szív súlyosságát, nehéz aggodalmát.
- Menjél, mosdjál meg, ma már nincs vacsora! – mondta az apja, s a konyhában levette a lámpa fényét.
Bent a hideg zsír szaga terpeszkedett szét, belopódzott a szobákba is.
- Jó éjt, apám!
- Jó éjt, Pipp – mondta a férfi, s egy kis időre megbámulta a gyermekének árnyát, ahogy a lavórhoz lép, leveszi az ingét, és sűrű kapkodással megmosakszik.
Majd behúzódott a keskeny szobájába, mely egykor sufni lehetett. Az ágya valamikor szépen faragott ágy volt, jó házból való. De most e szegény tanyán ugyanúgy megkopott, ahogy az emberek megkopnak a szegénységben.

Másnap komor nyári nap volt, messzire ellátni innen. Pippo nézte a felhőket, melyekről a kiteregetett ruhák jutottak az eszébe. Azok lógtak ilyen csúnyám és kíméletlenül, szürkén és ijesztőn.
Egész nap dolgozott. Ellátta a kevés állatot, reggelit készített az apjának és magának, majd szedett virágot a sírokra. Utána tisztogatta a kamrában lévő kaszákat, sarlót, még a vén ekevasat is, amit, kit tudja, mióta nem használtak. Gyorsan este lett, s akkor döbbent rá, hogy a lányka mennyiszer visszatér a gondolatai közé.
Másnap ugyanúgy kezdte a napot, de korábban kelt, mert tudta, szüksége lesz a délelőttre.
- Te hova mégy? – kérdezte az apja, aki a két lovat éppen most fogta be.
- Kérem, apám, engedjen el! Kerékpározni szeretnék egy kicsit.
- Kész vagy mindennel?
- Mindennel, apám.
- Akkor menj, de a partig semmiképp. Messze van. És a messze veszélyes.
Pippo bólogatott, de tudta, nem fog az apjára hallgatni. Mégis elkapta a szédülés, a homlokán a veríték apró gyöngyei csillantak meg, a vér kiszökött az arcából. Érezte, hogy hazugsága olyan bűn, mely szeretteit is felkiabálja a sírokból.
- Beteg vagy? – nézte gyanakvón az apja.
- Nem, nem vagyok beteg, apám. Csak egy kicsit fáradt. Jót fog tenni a napfény meg a mozgás.
- Jó, jó... Csak ne menj a partig!
Pippo erre már nem tudott válaszolni, az apjára mosolygott. Az nehézkes mozdulatokkal intett vissza, majd még egy „vigyázz magadrá" –t kiáltott utána.
A faluba menet még rákiabáltak a fiúk, akik csapatokba verődve játszottak.
- Hova mégy, Pipp!
- Aztán be ne rekedj!
- Énekelj a teheneknek, hogy jobban tejeljenek! – kiáltotta egy reszelős hang, mire a többiek kórusban felnevettek.
Pippót nem érdekelték ezek a gyerekek, a gúny párái nem nehezítették el a lelkét. Ahogy a part felé haladt, még azt is élvezte, hogy surrog a kerék, hogy kattognak a küllők, és hogy nyikordul egyet-egyet a lánc. És a lelke felkészült arra, hogy kiér a partig, s ott egy másfajta táj aranyvilága várja.

.