Pippo kiért az útról a partra. A nap az égen, mint lángoló magnéziumcsík, fehéren izzott, s az ég áttetszőn ragyogott körülötte. A part fehér vonalát és néhány távoli vitorlát a dél belerajzolta a tenger kékjébe.
Pippo már egy órája kerékpározott. Nem érezte fáradtnak magát, tüdeje megszokta a forró és sós levegőt, a citromültetvények fanyar sárga leheletét. Belélegezte ezt az új világot, ösztöneinek része lett.
Amikor leért egészen a partig, a kerékpárt szinte ellökte magától, s élvezte, hogy csupasz lába elmerült a forró homokba. Aztán amikor fájni kezdett, a langyos sárban kezdett tipegni, s jó érzéssel töltötte el, hogy a térdéig felcsap a hideg tenger.
Hirtelen női alakot pillantott meg. Nem idevalósi lehetett. Úszni jöhetett ide, de már kilépett a vízből, s egy hosszú, lepelszerű ruha volt rajta, mely a térdéig leért. Pippo egy fa mögé húzódott korábban, annak dőlve bámulta a messzi hajókat. De most a nő felkeltette a figyelmét. Talán húsz vagy huszonöt éves lehetett. Az arca felnőttes volt, a bőre tiszta, a melle dús, a testének már nem bimbózó virágnak, hanem érett egésznek mutatta. Mikor egyszer-egyszer nagyobbat lépett, izmos, napbarnított combját megmutatta. Aztán karját felemelve hátul összefogta a haját, mitől a kigombolt felsőrészen át is jól láthatóvá vált a melle, mely fehér volt, de kerek, asszonyosan telt. Pippo soha nem látott ilyet. Zavart volt, de szemét nem tudta levenni a szépség ilyen kitárulkozásáról.
Aztán a jelenség eltűnt.
Csak annyira, hogy hátat fordított, a tenger felé nézett, de még így is igéző volt.
Pippo hirtelen úgy érezte, hogy valaki figyeli. Oldalra kapta a tekintetét, s ekkor meglátta Geneviève-t, ahogy őt bámulja. Durcás volt az arca, ajka megnyílt, mintha remegett is volna. Ki tudja, mióta lesheti, s mennyire lát bele a titkaiba. Pippo intett a lányka felé, mire az futni kezdett. A fiú felpattant, s a kislány után rohant.
- Mi aspetti! Várj meg!
A lány gyorsabban futott, de hiába, Pippo erős volt és edzett, remekül futott és úszott, hamar utolérte Geneviève-t.
- Neked mi bajod? Már megint mi bajod? – kérdezte a kislányt, s el is feledkezett arról, hogy nápolyi nyelvjárásban szólt, amit csak errefelé értenek meg.
És elfeledkezett arról is, hogy a lány gyermek, idegen és nem paraszti vér. Ha valaki kívülről szemléli a jelenetet, a fiút erőszakosnak találta volna.
- Becsaptál! – mondta a lány franciául.
Aztán sírva ismételgette a szavakat. Pippo megértette mindezt, s engedte, hogy a lány elinduljon arra, amerről jött. Aztán a földre vetette magát. Nem sírt, csak ököllel verte a vizes földet. Kamaszos bánata csendesítette le, tehetetlenül feküdt, a szája megtelt a száraz, keserű porral. Hagyta, hogy a szél összeborzolja a haját, a nap égesse az arcát, a karját, elszelídült öklét
Egyszerre gyengéd érintést érzett a vállán, majd mintha valaki megsimogatta volna a fejét.
- Mi a baj, fiú? – szólt egy határozott női hang.
Pippo a hátára fordult. Először csak két szép térdet, feszülő, formás combokat látott, majd egy ápolt kezet, mely összefogta a mellénél az inget, végül egy szép női arcot aranyos barna fürtökkel, sötétkék szempárra.
- Nos? Ki bántott?
- Kérem, eresszen! – kiáltotta Pippo, s majdnem ellökte a nőt, úgy pattant fel, s kezdett futni az ellenkező irányba.
Nem nézett hátra, de hirtelen annyira zaklatottnak érezte magát. Az apjának hazudott, Geneviève miatta sírhatott, s most ezt a szépszavú nőt is durván megsértette. Lelassította a lépteit. Fájt a szíve, önnön vadsága marta meg. Megfordult, visszament a partra. Még látta a nőt, aki éppen szedelődzködni kezdett. Korábban észre sem vette a táskát, a fonott, felgöngyölhető szőnyeget, melyet most a fiatal nő olyan határozott mozdulatokkal csomagolt össze.
- Kisasszony! Kisasszony! – kiáltotta, s futni kezdett.
Aztán megtorpant, tudta, így nem lehet viselkednie. Lassított, összeszedte magát, kereste a legilledelmesebb kifejezéseket, melyeket hallott vagy megtanult.
A nő hirtelen megfordult. Gyanakodva nézett rá. Nem értette ennek a vad, olasz fiúnak a kirohanását.
- Kisasszony, kérem, bocsásson meg!
A női tekintet enyhülni látszott, a testtartása sem volt már ennyire feszült. Pippo pedig magyarázkodni kezdett.
- Annyi baj ért mostanában. Zavart vagyok, a fejem tele van mindenféle dolgokkal. A nagypapámat most temettük, és apámon kívül senkim sincs. Csak ez a part, az út, néha a szentmise, melyen éneklek.
A nő mosolyogni kezdett, megnyugtató, derűvé szelídült mosollyal. Megsimogatta a fiú fejét, majd kezet nyújtott.
- Én Conti grófnő vagyok, de ne ijedj meg. Szólíts csak Gabinak! Nem vagyok annyira kényes, mint a mesekönyvek grófnői.
- Én pedig Pippo. Illetve Pietro. És a nevünk hasonlít. Az enyém Colpi, az öné Conti. De mi nem vagyunk grófok. Egyszerű ember az apám. Okos és tanult is, de nem úr. A földet műveli.
- Hát, Pippo, örülök, hogy kibékültünk. Sajnálom, hogy ennyi bánat ért. De tudod mit, szívesen meghallgatlak akár holnap is, ha kijövök ide úszni. Most erre nyaralok, mert messze lakom innen, északon.
És a szép grófnő kezet nyújtott a kisfiúnak, aki eleinte remegve fogadta el a kezet, hiszen a megtiszteltetés mellett ez a forró nőiesség égette meg a lelkét, mellyel nem tudott mit kezdeni. Nem értette ekkor még önmagát, nem érthette, hogy miféle évszakok járnak lelkének tájai felett, s hogy a későbbi férfiasságának magvai már elvetettek, s a tavaszukra várnak.
Hosszan nézte a nő kecses alakját, aki egyszerre és váratlanul eltűnt.
Aztán zavarodott volt amiatt, hogy mit keres erre egy grófnő, hiszen a magafajtával soha nem állnak szóba már a középpolgárok sem. És minél inkább hazafelé tartott, annál jobban hihetetlenné vált a napja. Geneviève-t már-már elfelejtette, s csak akkor jutott az eszébe, mikor a kertajtó előtt egy kismacska nyávogni kezdett. A fiú elmosolyodott a furcsa hasonlóságon. Éjszaka hosszan bámulta a csillagokat, s hallgatta a kinti forró fűben ciripelő tücsköket, az éj neszeit, a vadászó baglyok surrogásait, s az apja hortyogását.

Másnap kiment a piacra. Ügyesen alkudott, és mindenkihez volt egy jó szava.
- Augustino bácsi, nagyon ízletes az almája! Beno néni, nagyon finom, húsos volt a tyúkja, amit magától vettünk, s a tojások közt sem volt záp!
Ilyen volt Pippo, szerették ezért, mégha tudták, hogy a fiú ugyan igazat mond, de színészkedik, hiszen amúgy csendes volt, s még inkább félszeg. A hangját ritkán hallották. Az iskolában is úgy kellett a táblához kiparancsolni. De a piacon szinte rikoltozta a sok dicsérő szót.
Tehát Pippo babot, tojást, vajat vett a piacon, a sarki boltban egy kevés lisztet. Mikor elhagyta a piacteret, s a falusi iskolától nem messze, ahol a gyerekek összegyűltek golyózni vagy rugdosni egy rongylabdát, erre vette az útját.
- Pippo kutya, megint koldultál a piacon? – csúfolódott egy Carlo nevű fiú, aki nagyobb termetű volt Pipponál, vezér volt az iskolás kölykök közt.
Pipp nem válaszolt, csak feléjük biccentett, próbált udvarias lenni.
De néhányan megfogták a kerékpárjának a kormányát. Pipp engedelmesen megállt, nem akart a fiúk közé hajtani, tudta, hogy eleshet, s akkor oda a bab és a liszt.
- Tehát, Pippo kutya, csahold el, mit viszel abba a zsákba!
- Hagyjatok! – kérte őket Pippo erőtlenül, nem kereste a bajt.
- Hagyjuk? Halljátok, hogy nyüszít a kis korcs! – kiáltotta Carlo, aki ugyanúgy félárva volt, mint Pipp, de az anyátlanság nem belülről emésztő bánat, hanem kifelé pusztító indulattá lett. – Kenjük meg, mint a vajas kenyeret! – kiáltotta, mire a többiek hangosan nevetni kezdtek.
- Kenjük! – kiabálták kórusban, s nevettek kétes dicsőségükön.
Carlo már el is lökte Pippót, aki kerékpárostul elesett. A tojás tört össze először, de a bab is szétszóródott.
- Na mi van, Pippo kutya! Most szűkölni fogsz?
De az nem szűkölt, nem sírt, még csak kétségbeesés sem látszott rajta. Inkább meglepődött, majd elkeseredett, ahogy látta a kárbaveszett élelmet.
- Azt majd te fogsz, ha az apám megtudja, hogy mit tettél.
A fiúk ismét nevetni kezdtek, s Carlót figyelték, hogy miképpen fog válaszolni.
- Beárulsz apucinak, te anyaszomorító! – üvöltötte Carlo csúfondárosan. – Aztán apuci megsimogatja Pippo kutyus fejecskéjét, mert ennyire gyáva volt.
E szavakra a testén halk remegés futott át, mely a tarkójából indult el. Szinte égett a tekintete, ahogy végigmérte ezt a Carlo nevű fiút, akit mindig hitványnak tartott, s akivel nem sokat törődött, hiszen olyan üresnek és semmirevalónak érezte, hogy arra sem méltatta, hogy a nevét megjegyezze.
Ökölbe szorította a kezét, mire a nevetések elsatnyultak az ajkakon, s hirtelen csend lett. De Pippo hátat fordított, mire újból kitört a nevetés.
- Nem is kutya vagy, hanem egy kisegér! – ordította Carlo.
Hangja csúfondáros volt és leginkább embertelen. Pippo felkapott egy vaskos követ, s teljes erejéből a gúnyolódók vezére felé hajította. Az a kézmozdulatot látva ösztönösen elhajolt, a kő a fej mellett repült el, majd az utca kövezetéről felpattanva bezúzta a szemközti ház ablakát. Hatalmas csörömpölés támadt, mire néhány fiú eliszkolt. A többiek döbbenten álltak, s Pipp ezt a döbbenetet kihasználva újabb kőért nyúlt. Érezte, hogy hatalma lett, látta az előbb még vicsorgó gyereknyáj félelmét, látta, ahogy az arcok elsápadnak, a tekintetek elfakulnak. És amikor felemelte a karját, egy kéz határozottan, de mégis szelíden megfogta a csuklóját.
- Elég volt ennyi is!
Megfordult, s az édesapját látta maga előtt.
- Apám! Édesapám! – kiáltotta.
És legszívesebben belebújt volna az erős kezek védelmező oltárába.
- Te pedig többé ne bántsd a fiamat, mert így vagy úgy, de elpusztulsz – mondta nyugodtan a férfi a megszeppent vezérnek, aki most nem mert sem jobbra, sem balra nézni, nem akarta híveinek a csalódott arcát látni. Hirtelen elkotródott a gyermeksereg, s csak apa és fia maradtak az utcahajlatban. Egy zokogó kisgyermek és egy könnyes szemű apa.