2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 5.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Néhány perc múlva megpillantotta a házukat. A kert halk emberi lármával telt meg. Pippo akkor eszmélt, mikor tucatnyi ember fekete foltját látta a házuk előtt.
Estébe hanyatlott a világ. Az égről lehullottak a csillagok, a friss harmatban, az esőáztatta földekkel ragyogtak.
Pippo értetlenül nézett körül, soha nem látott ilyesmit. Ami először zavarba ejtette, hogy nem látta a szekeret az udvaron. A kertajtó mellől be lehetett látni az istállóba, de az is üres volt.
Mikor az emberek, akiket javarészét arcról ismert, elhalkultak, ahogy meglátták. Többen felé fordultak. A fiú most vett észre egy nőt, aki fehér kendővel dörgölte a szemét.
- Jó estét! – mondta rekedtes hangon.
- Hát nem az – mondta egy középkorú, szinte fekete ember.
Pippót zavarba ejtette, hogy egyetlen férfin sem volt sapka vagy kalap. Itt a legforróbb napokon is kalapban járnak az emberek, vastag nemezkalapot viselnek.Aztán hirtelen feltűnt az öreg plébános. A kezét tördelve sietett a fiú elé.
- Mi van itt? – kérdezte a fiú, s mivel nem látott egyetlen csendőrt sem, megnyugodott.
Nem érte jöttek. De akkor miért vannak itt ezek az emberek? Hol a jószág, hol a szekér?
- Légy erős! – dadogta a pap, s valódi könny volt a szemében.
- Mi történt? Csak nem apával van valami? Apa! - kiáltott a fiú.
Halk asszonysírás felelt rá, majd mély, férfias dünnyögés.
- Ne szólongasd! Már nincs itt! – mondta a pap, s megragadta Pippo kezét. – Nagy fiú vagy, gyere be! Az apád bent van. Illetve az, ami maradt belőle.
Pippo megszédült, de az első szédülete nem a szavak miatt volt. Égett szag volt bent, rettenetes bűz. A félhomályos szobában, melyben egy petróleumlámpa duruzsolt a sarokban, s egy hosszúkás gyertyafény imbolygott az asztal felett, az apja ágyán nagy fehér lepedőbe burkolt test volt vaskos foltokkal.
Pippo körülnézett, de csak fekete árnyakat látott, a bent dohogó fényeket, s az ágyat a testtel. Az apjáé volt. De most, hogy közelebb lépett, már nem látta testszerűnek. Az ajtóból még a fej és a vállak jól láthatók voltak, az ágy mellől a fej kicsiny lett, mely elveszett egy formátlan domb mellett.
- Az apád meghalt. Sajnálom, fiam!
A pap halkan beszélt, nehogy felzavarja a csendet.
- Ez lenne az apám? Maguk tévednek. Az apám reggel rendesen elment, s ha késik, megvan rá az oka.
- Az apád elment, de most örökre. Egy háborús bombát kiszántott a földből. Az tépte szét.
Pipp hallgatta a nagy fekete embert, aki minden szónál bólogatott, mintha maga is kételkednék a szavaiban.
Egy perc is eltelt, s hirtelen kirántotta valami a lába alól a talajt. A földön is vér volt, most beletenyerelt. Hideg volt és iszapos. Ott ült a kövön.
- Maguk ostobaságot beszélnek! – mondta hitetlenkedve, s a szeme fehérjéből az őrület villant fel egy pillanatra. – Maguk ostobák...
És újra az apja után kezdett kiáltozni. Érezte, hogy valaki megfogja hátulról.
- Ne szólintgasd a holtat! Nem szabad.
Nem tudta, ki mondta, de az is férfi volt. Aztán a fiú feltápászkodott, s a lepedőhöz nyúlt.
- Ne! Nem szabad – mondta a pap csendesen.
- Ha az apám, látni akarom az arcát.
A nagy fekete ember óvatosan felnyitotta a leplet.
- Ahhoz joga van a fiúnak – mondta, s belekarolt Pippo vállába.
Az apja arca nyugodt volt. Az egyik szem résnyire nyitva maradt, az ajakvonal fájón lefelé görbült. A fej jobboldalán pólyakötés volt, de annak formájából látni lehetett, hogy a koponya nagy része hiányzik. A test pedig egy formátlan húskupac volt, a felgöngyölt végtagok torzója.
Az újabb összeeséstől a nagy, fekete férfi mentette meg, aki valósággal ölbe kapta a kisfiút, majd a gyermeki ujjakat gyászos türelemmel fejtette le a lepedőről. A konyhában magához tért, akkor már a pap is ott volt mellette.
- Kihoztam az ünneplőruhád. Ma a plébánián alszol. És még néhány napot. Ez most nem neked való hely, ez a szörnyű ház! – és idegesen nézett végig a fullasztó szegénységen.
De a ház halálszagú volt immár, öt lélek bolyongott benne, szinte fekete lett a levegője. Pippo kitámolygott az udvarra, öklendezni kezdett.
- Hagyjanak! – mondta szelíden, s nem követték.
Kint köhögve küzdött a reggeli étellel, mely félig emésztve a hasából visszahőkölt. Aztán a friss levegő magához térítette. Távolban két fénygömb imbolygott, majd ehhez csatlakozott egy harmadik is. Halk és indulatos emberi beszéd málladozott a fák közt.
- Itthon van a gazember! Börtönbe vele! – mondták még messziről.
Pippo megértette, érte jönnek. A verekedés miatt. Az apja azt mondaná, hogy fusson. De az apja nem él. És ha élne? Biztos mentené a gyermeket. Amúgy is tehetetlen. Nemcsak a félelem vitte, hanem az elkeseredés. Az izmai megteltek láthatatlan remegésekkel, a csontja átforrósodott. Felkapta az ünneplő ruháját, mely papírba volt csomagolva, s madzaggal volt megkötözve.
Futni kezdett az ellenkező irányba. De óvatosan elkerülve a falu központját. Először még a lábai nem engedelmeskedtek. Szinte vonaglott. Aztán erőre kapott. Futott, ahogy bírt. Fiatal, halálraítélt szarvas volt, minden elszállt a testéből az első néhányszáz méter után, csak az ösztöne vezérelte. Kiért a faluból, majd szinte teljes fordulattal az őt keresők mögé került. Vissza az útra. Leért odáig, ahol levágta annak a gonosz gyermeknek a fülét. Lassított, vért keresett, de sötétség vette körül. Boldogtalan nagy feketeség. Kevés csillag hunyorgott az égen, nagy felhők uralták az eget, ahol a hold is csak koldus volt: szakadt, fénytelen és idegen. Pippo ismét futni kezdett. Ahol két keréken futott, most állattá bőszült emberi láb vitte. Másfél órán át rohant, s csak kétszer állt meg. A könnyeit kifújta a szeméből az est, a tüdeje pedig úgy fujtatott, hogy a halk sípolását is hallani lehetett.
Mikor elérte a partot, a tenger nagy sötét szörnyként hevert a semmibe veszve. Az ég most behorpadt, fel, a mennyek irányába. Hirtelen minden hatalmas lett, főleg, hogy a hold is kiszabadult a felhők fogságából.
Visszahúzódott az erdőbe. A fák megvédik. Ezt gondolta. Szinte összeesett, majd a feje alá gyűrte a papírba csomagolt ruháját. A hideg és a hangok nem engedték elaludni. Mindenhol apró neszezések hallatszottak, de ez nem volt szokatlan számára. Csak a hideg kínozta. Átizzadt ruhája most olyan volt, mintha hideg páncél lenne rajta. Végül elaludt. Kísérteties volt az álma. Amikor kinyitotta a szemét abba a másik világba, ugyanúgy fák vették körül, égbe nyúló fák. Az ég vemhes volt a csillagoktól, a távoli táj a viharokkal. És a fák torz ágai, mint Krisztus-testek lebegtek fölötte. Egyik a fájdalomtól vonaglott, a másik leszakadt végtagokkal függött. Álmában nyöszörögni kezdett az ijesztő képektől, mikor egyszerre hangot hallott:
- Pippo, fiam, egyetlen megmaradt gyermekem – szólt a hang, s következő pillanatban ott látta az apját.
Sápadt volt, s nagyon vén, de arca mégis nagyon hasonlított a Megváltó szenvedő arcához.
- Apám! – mondta a gyermek álmában, s felkelt, hogy az apjához rohanjon.
- Pippo, ne hozzám gyere, hanem el tőlem! El, minél messzebbre!
Pippo odaért az apjához, akinek könnyes volt a szeme. Aztán egyszerre a férfi karjai leestek, majd a lábai, s csak a törzs lebegett a sűrű lombok felett.
- Indulnod kell! Itt nincs maradásod – mondta a drága hang, s Pippóból kitört az őrjöngésszerű sírás.
És a test egyszerre felemelkedett. Egyre gyorsultan, majd az egyik fa magasán megállt, visszanőttek a végtagja, de hirtelen olyan lett, mint a templomi Krisztus-szobor. A feje oldalra dőlt, a karjai kitárultak, s ott függött, mintha maga is az Üdvözítő lenne.
A gyermek saját sírására ébredt. Még sötét volt, egy messzi dereglye útjelző lámpája pislogott, s a kopott égen egy-egy csillag. Gyorsan meztelenre vetkőzött és megfürdött a tengerbe. A hideg átjárta a testét, apró vízi lények érintették, ahogy úszott és le-letekintgetett a mélybe. Aztán megszáradt a hajnali szelektől, s felöltözött az ünneplőruhájába. Elindult a parttól felfelé Sorrentóba. Egy órányit ment felfelé kanyarogva. Mikor visszanézett, az ég bíborszín volt, a tenger még sötét, a város fényei kialudtak, s a rétek kiszuszogták magukból az esős föld nehéz szagát. Pippo emlékezett a címre, útközben egy kordélyt húzó embert megkérdezett, hogy merre van az utca és az a ház. Reggelre odaért. Szép villa volt, de nem régi építésű. A kovácsoltvas kerítés mögött kicsiny park húzódott dús bukszusbokrokkal, melyek gömbalakra voltak formázva. Pipp átellenesen leült, s várakozott. Akik arra mentek, csak egy pillanatnyi biccentéssel vették tudomásul a jelenlétét, de többen voltak azok, akiknek fel sem tűnt. Pippo azt hitte, hogy a legszebb ruhájában valamiféle ünnepélyességgel bír, de itt fel sem tűnt. Vagy annyiban, hogy szegény fiúnak nézték, aki munkát keres. Maga elé képzelte Geneviève-t, hogy miként fogadja majd. Milyen lehet szépen felöltözve, szalaggal a hajában. Ahogy a nápolyi lányok. Aztán eszébe ötlött, hogy Geneviève francia, s ott egészen más minden. Ott száz évvel előbbre járnak az emberek, itt pedig megállt az idő. Szépen és igazul, ott talán hamisan és kíméletlenségben.
Aztán meglátta a kislányt, ahogy leszalad a kicsit fennhéjazó márványlépcsőről, mely nem illett a magas, sárga falakhoz. Pippo odalopódzott a kerítéshez, s figyelte a kislányt. Barackvirágszín ruhában volt, a haja kifésülve, és sokkal szebb volt, mint a tengerparton. Vékonyka aranylánc volt a nyakában, s az egész jelensége ámulatra késztette.
- Geneviève! Geneviève! – szólongatta, hogy a lány vegye észre, de az eldobott egy fadarabkát, mire egy agár futott azután, s készségesen visszahozta. Majd aprókat vakkantott ez a kecses állat, az orrával a kapu felé döfködött, úgy jelezte, hogy valaki van ott. A lány is arra nézett, s meglátta Pippót. Elsőre meglepődött, majd odaszaladt hozzá.
- Túl hamar jöttél. Várj egy órát! De inkább kettőt! – mondta a lány franciául, amiből a fiú alig értett valamit.
- Ne értem – válaszolta a fiú tört franciasággal.
A kislány a templomtorony felé mutatott, mely a lombok fölé nőve bámult le a sorrentói villasorra, mely a teraszosan elhelyezkedő utcák negyedike volt.
Az óra nyolcat mutatott, a kislány tizet jelzett, ahogy kinyitotta mindkét kezét. Majd megfogta a kapu rácsát, mire Pippo megérintette a kis kezet. És a kis kéz nem húzódott el, hanem ott maradt a napbarnított ujjak ölelésében.
- Á, Pippó. Csak eljöttél! – hallatszott mögülük, s ahogy a fiú magához tért az édes ámulatból, ott állt tülök néhány méterre a magas férfi, Geneviève apja.
Gyanúsan méregette a lányát, s még inkább őt, majd franciául felparancsolta a kislányt, s miután az felszaladt, Pippóhoz fordult.
- Ha már itt vagy, gyere be! – mondta némi fölényességgel. - Gyere be a teraszra!
Kinyitotta a magas kaput, s a fiú belépett abba a világba, melyről nem hitte, hogy létezik. Már a sorrentói utcákon is rácsodálkozott némely villa hatalmas tömbjére, némely kert fellengzős gazdagságára, a mindenhol álló márványszobrokra, szökőkútra. De most bent volt, melynél szebbnek csak a partot látta. De itt minden békésnek tűnt, olyan volt, mint a Paradicsom, melyről a pap prédikált a kis templomukba. Még a fák és a bokrok is szoborszerűek voltak, s ahogy egy virágszirom lehullot, az is ájultan, egy pillanatra megállva a levegőbe, hol megfürdött a reggel fényei közt.
- Ülj le fiam, biztos éhes vagy! – mondta a férfi szelíden, de hűvösen is.
Kis ezüsttálcán citromos sütemény volt, egy bronzkancsóban, mely ezüsttel volt díszítve, cukrozott tej, s egy porcelántálba valamiféle péksütemény, mely apró, csavart volt, s rendkívül omlós.
Pippo zavartan nyúlt a tálba, majd feltámadt benne az éhség, s falni kezdett. De észrevette, hogy a házigazdája figyeli, s zavarában egybe lenyelte a falatot.
- Nagyon köszönöm, uram.
- Szívesen, fiatalember. Egyél csak, ha ízlik.
- Nem, uram, már jól laktam. Reggeliztem, és...
- Semmi baj, akkor vegyél a desszertből.
Pippo nem akart elutasító lenni, vett a süteményből. Soha nem evett még ilyen finomat, s újból rátört az éhség olyan fájó érzete, hogy a lába remegni kezdett. A férfi pedig az előtte ülő gyermek lelkét kutatta, aki a munkától sokkal erősebbnek tűnt, mint a korabeli gyermekek, magasabb is volt, az izomzata tizenöt éves kamasznak mutatták. A fogai szépek voltak, kivillantak a napbarnított arc keretéből. De elhanyagoltnak és ápolatlannak találta, veszélyesnek, akitől a magafajtának, még ha gyermek is, tartózkodnia kell.
Pippo újból megköszönte a finomságokat, majd a kezét ölébe ejtette, s egyenesen ült. A férfinak tetszett a gyerek udvariassága és fegyelmezettsége.
Pippo, hogy zavarát oldja, óvatosan beszélni kezdett.
- Nagyon szépen beszéli a mi nyelvünket. Nemcsak az olaszt, hanem a napolitanót is.
- Igen, fiacskám, harminc év óta rendszeresen leutazom ide.
Elhallgattak.
Egyszerre halk zongoraszó hallatszott egy kitárt ablakon át, mely a keleti oldalon volt, s a kertre nézett. Mindketten hallgatták, s Pippo arra gondolt, hogy ennek a zenének ugyanolyan halványsárga színe van, mint a citromos süteménynek, s ugyanosan édes-savanykás, ahogy az is, ráadásul olyan kerekded, könnyű, olvadékony.
- Nagyon szép – mondta, s a férfi bólogatni kezdett.
- Geneviève kiválóan zongorázik. Nagy karriert jósolnak neki. Már háromévesen Mozartot játszott.
Válaszolni akart, mikor kiáltásokat hallott az utcáról. A magas férfi a nyakát nyújtogatta, Pipp pedig belefeledkezett a zenébe. De mikor a hangok közelebb jöttek, s szinte már a szép kovácsoltvas kapu előtt voltak, összerezzent. A nevét is hallotta, majd valaki azt mondta, hogy „gyilkos", más pedig „gazember"-t kiáltott, és ekkor magához tért. A kapu azonban kinyílt, s már két csendőr lépett be rajta, utána két öltönyös férfi, akik nem tűntek elegánsnak, valamint egy középkorú ember, akiben Carlo apját vélte felismerni. Pippo megrémült, s a rémülete olyan hirtelen jött, hogy nem tudott megmozdulni.
- A két csendőr már meg is ragadta a fiút, az egyik belekarolt, a másik a tarkójánál fogta meg.
- Mit jelentsen ez? – kérdezte Geneviève apja, aki meglepődött, hogy egyszerűen rátörtek.
- Grazziani felügyelő vagyok – mondta a magasabb öltönyös. – Ez a fiú Pietro Colpi, tizedik éves árva. Kést emelt egy hasonló korú gyermekre, akinek súlyos sérülést okozott. Ezért a fiút előzetes őrizetbe kell vegyem. Kérem, uram, az együttműködését!
A férfi intett, hogy tegyék, amit tennie kell, s a fiút már vitték is egy közben megállt rabszállítóhoz. Pippo remegett, de engedte, hogy kivonszolják a kapuig. Akkor érkezett egy vaskos, fekete autó, és Conti grófnő szállt ki belőle. Pippo először meg sem ismerte, hiszen hosszú, vajszínű kosztüm volt rajta, a haja könnyedén leengedve. A grófnő viszont azonnal felismerte a fiút az egyszerű fekete ruhája,tömzsi és széles kalapja, vékony nyakkendője eelenére, s meglepetten kiáltott fel:
- Mit akarnak attól a gyermektől! Bizonyíthatom, hogy nem tört be ebbe a házba!
- Nem, grófnő, valóban nem. A fiút késsel való támadás miatt visszük be.
- Igaz ez, Pippo? – kérdezte a grófnő sápadtan.
A fiú lehajtotta a fejét.
- Kérem, várjanak! – mondta a szép nő, s a fiúhoz hajolt. – El kell nekem mondanod mindent!
- Hisz már elmondták ezek itt.
- Ez valóban igaz?
-Valóban az.
- Te szerencsétlen – jajdult fel a szép grófnő.
- Az. Örökké szerencsétlen – válaszolt lehajtott fejjel a fiú.
- Miért csináltad, Pippo?
- Nem tudom, asszonyom.
- Csak van valami magyarázata!
- Igen, ütöttek, vertek, megköpdöstek, kicsúfoltak... - mondta Pippo, s hirtelen megnyílt az ajka, de leginkább esetlen gyermekszíve. – Bocsásson meg, grófnő, hogy ezt tettem, hiszen ön ismer, s eztán miattam rossz hírbe keveredik! Az apám tegnap halt meg, igaz, a verekedés után tudtam meg. Bántottak, védekeztem. Kés volt náluk, én használtam. Ennyi történt. Ha nem védekezem, most vagy siket, vagy vak lennék. Kérem, segítsen!
- Segítek, Pippo, megígérem, hogy segítek – mondta a nő együttérző hangon.
A csendőr most meglökte a fiút, majd a rabszállítóba emelték, s odabilincselték a kezét a korláthoz. Pippo utolsó emléke erről a reggelről a grófnő együttérző tekintete volt, s hogy a zongora még most is szólt, de már sokkal messzebbről.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007