2025. július 15. kedd,
Henrik, Roland napja.
Kalendárium

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

 George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak.

...
 Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte.

...
 Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk.

1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik.

...
Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.

 

Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában).

...
 Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését.
...

 Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani.

...

 "... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta...
...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." 

...

 "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről."

...
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Anelita
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Másodszor térek be ebbe a bárba. Tegnap is jártam itt, s távozásom után rögtön megfogadtam magamnak, hogy ma is eljövök. Megszerettem ezt a helyet különös atmoszférája miatt, de a turisták mégis elkerülik, mert félreeső helyen van, kissé messze a fehér homokos karibi tengerparttól és az elegáns szállodáktól. Helyette inkább kagylókat szednek apály idején, tortillát esznek a piacon, vagy összevásárolnak minden haszontalan dolgot, amit otthon majd győznek elajándékozni – igaz, sokan élnek ebből ezen a környéken. A tehetősebb turisták, pedig a belváros lokáljait látogatják, ahol fényűzőbb az éjszakai élet. Én nem tartozom ezek közé, sokkal inkább egyedüllétre vágyom, esetleg eredeti, latinos zenére és ebben a pillanatban egy hideg italra, de arra nagyon.
Ezen az estén is ott ül a lány, ugyanazon a bárszéken, mintha kibérelte volna azt a helyet magának, s csak pont azért, hogy engem szemmel tarthasson. Kérdezhetné valaki, akkor én miért választottam pontosan azt az asztalt, ahol előző nap is ültem. Én erre azt mondanám: ez meg az én szokásom.
Talán huszonöt éves lehet, bár ebben a félhomályban csalóka. Lába keresztben, bal vállán ruhájának pántja kissé lecsúszott. Szinte minden ugyanolyan rajta, mint tegnap, a ruha fazonja teljesen megegyező, csak színe más: most halványkék, mint a búzavirág, mely kiemeli bőrének kreolságát.
Figyel engem, és észreveszi, hogy én is észrevettem őt. Jobbnak látom, ha elfordítom a fejem és kényszerítem magam, hogy másfele nézzek, de érzem, hogy a mozdulatom nem sikerült természetesre; szinte belepirulok, mert annyira idétlennek hat. Tudom, ő sem hiszi el, hogy ezt akartam valójában, és ha most odanéznék, bizonyára mosolyt látnék arcán.
Felemelem a poharam, kortyolgatok belőle, de a jég már felolvadt és nem annyira hűsít, mint ahogy szeretném, és az éppen kifújt cigarettafüst visszamaradt nikotinja a whisky ízével keveredve a számban, nem esik túl jól. De most már mindegy, újat szippantok a cigarettámból, megint kortyolok egyet az italomból, hogy minél előbb újat rendelhessek.
Szombat lévén gyűlik a tömeg, egyre többen leszünk, és ezzel párhuzamosan a zajszint is emelkedik, nő a feszültség, na meg a füst is a levegőben. Izzasztó itt minden, verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokokon. A bárpultnál a mixer bekapcsolja a ventilátorát.
Intek a felszolgálónak, mutatóujjammal jelet rajzolok a levegőbe, hogy újabb italt kérek.
Időközben megfeledkeztem a lányról, de most, hogy odanézek, csalódottan állapítom meg, hogy már nem ül ott, helyette egy kövérkés emberke törölgeti zsebkendőjével homlokát; melege van neki is, mint mindenkinek ebben a teremben. Az egyik vendég mutogat felfelé, hogy kapcsolják be a plafonon függő ventilátorokat. Valaki eleget is tesz kérésének, így pár perc múlva érzem, hogy jobb lesz, ahogy a lapátok forogni kezdenek. Szép lassan normalizálódik a helyzet, de a cigarettafüst egy darabig még csíp.
De hol a lány? – kérdezem magamtól.
Próbálom felkutatni, s megkönnyebbülök, amikor meglátom az egyik sarokban egy asztaltársaságnál, pontosabban három lány társaságában. Az egyik kerek asztalhoz ült át, valószínűleg a barátnőihez – gondolom.
Észreveszik, hogy nézem őket, felém nevetnek, de a nekem tetsző lány mosolya más – ezt határozottan érzem –, van benne valami cinkosság, mintha másképp ragyogna a szeme, mint a többinek. Állja a tekintetemet. Vagy csak én érzem és látom így? Rádöbbenek, hogy nem menekülhetek a pillantása elől én sem.
A pódiumon megjelenik egy zenész, aztán még egy, és jön a harmadik és a negyedik, aztán az ötödik is. Öten vannak, öt zenész, majd egy nő lép fel, valószínűleg az énekes. Komótosan kezdik a hangszereket kicsomagolni. A dobról lekerül a takaró, gazdája állítgat valamit rajta: magasságot a cintányérokon, magasságot a háromlábú fémszéken. Mozdulatai kimértek, hiszen számtalanszor elvégezte már ezeket. A zongorista a széket tekeri feljebb, ráül, próbálgatja, míg jó nem lesz. A bőgőről is lekerül az „öltözék”, hosszú cipzár rándul, titkos vágyakat ébreszt férfiak képzeletében. A szaxofonon játszó zenész felveszi a sarokból hangszerét, néha belefúj, állít a sípon, majd újból próbálgat, és újból állít, legvégül visszateszi a dobos mögé egy székre, aztán a pódiumról lelépve az egyik közeli asztalhoz ül.
Van még idő. Hosszú még az este, az éjjel.
A többi is végzi a feladatát hangtalanul, csak néha-néha mosolyognak egymásra, meg néha az egyik vendégre, akit bizonyára mind jól ismernek, vagy az is lehet, hogy ő a bártulajdonos. A pincér tálcán italokat visz, az asztalra teszi – az előbbi zenész elé –, melyen ott szerepel egy táblácska, rajta Reserved felirat. Fenntartott hely – gondolom, a zenészeknek.
Újból elkalandozom és megfigyelem a többi vendéget, tekintetem körbejár, majd a lányhoz ér, aki még mindig a sarokban ül a többiekkel. A bárpultnál a mixer az arcát most a ventilátornak tarja, de megzavarják, újabb rendelést kell kielégítenie. Arcán aprócska grimasz jelenik meg, de végzi a munkáját becsülettel, hisz ebből él, ebből tartja el a családját; biztosan sok gyereke van. Leemel a feje fölül egy üres poharat, jégdarabok koccannak az aljában, majd emelkedik egy gines üveg, litty-lotty, telik a pohár. Egy fémtálcán újabb pohár csattan – jön a következő –, de ebbe már valamilyen színes folyadék kerül. A harmadik pedig fehér rum, ez biztos, mert megismerem az üveget.
Felkeresem a mellékhelyiséget, meglepődöm, mert a körülményekhez képest tiszta, de sietek vissza abban a reményben, hogy a lányt még mindig a helyén találom. De nem látom, csak barátnői diskurálnak ugyanúgy, ahogy azelőtt; a lány eltűnt. Figyelmetlen vagyok, mert amikor hátratekintek, a hátam mögött a két toalett ajtótól nem messze a másik falra szerelt embermagasságú tükör előtt áll a lány, és a haját, ruháját igazítja. Keresztülszalad a fejemben, hogy bizonyára nem véletlen történés ez, de mit számít, hogy véletlen vagy sem! Bátorságot gyűjtök, de felesleges, mert újabb mosollyal jutalmaz, aztán egyenesen elém áll és megszólít. Hiába, a latin temperamentum!
Anelita vagyok – mondja, és kérlel, üljek az asztalukhoz, ha nincs jobb dolgom. Miért is ne? Valóban nincs jobb dolgom. Válaszolok is neki – bár teljesen értem minden szavát, mégis egy pillanatra bizonytalanság fog el, hogy valóban ezt akarom-e. Észreveszi tétovaságom és kiejtésemen, hogy nem vagyok idevalósi. Kérdőn tekint rám. Én elmondom, honnan jöttem és miért, de csak tényleg röviden, mert nem akarok belebonyolódni a magyarázatba.
Mire visszaérünk, a zenekar tagjai elfoglalták helyüket a pódiumon; cintányér csörren, néhány mélyebb dobbanás, mely megrázza a levegőt és az ember szívét, majd a bőgős is néhány húrt pendít hangszerén.
Játszani kezdenek.
A zene egy pillanat alatt feloldja közöttünk a feszültséget. Megmozdulnak a párok. Néhány férfi és nő keze a magasba lendül, majd taps és biztatás, és a latinos dzsessz ütemére rándulnak a lábak, mozognak a csípők, pörögnek a szoknyák.
Sose hallott dallamok.
Sose látott mozdulatok.
Ahelyett, hogy leülnénk, inkább középre húz, a táncparkett közepére, pereg a nyelve, most szinte semmit nem értek, de kitalálom akaratát – hiszen a szituáció adja magát. Elvegyülünk mi is, megfogjuk egymás kezét és csípőjét, néha közel simul hozzám, majd eltávolodik és kipörög. Arcán és nyakán sós cseppek, lassacskán apró kis ereket képezve folynak lefelé a mellei közé, hogy aztán szétterüljenek újból, és végül eltűnhessenek a ruha szövetében. Szinte az egész teste beszél, ahogy hozzám simul, és ebben az izzasztó melegben, ebben a cigarettafüst és whisky illatú helyiségben is sikerült megéreznem vanília illatát. Hajtincsek repülnek, semmivel össze nem téveszthető, átszellemült tekintet, öröm, boldogság. Újabb sikeres mozdulat, majd érzékien kihívó nevetés ingerel tovább, hogy megadjam magam a sorsomnak, és derekát átfonva hátradöntsem, majd egy kört leírva magamhoz rántsam megint.
A zene nem mérlegel.
A zene irányít; engedelmes szolgája vagyok.
Soha nem tudtam, hogy ilyen is lehet egy tánc. Soha nem tudtam, hogy így is lehet táncolni. Ez a valóság: én itt, így, ezzel a lánnyal, annyira abszurd, hiszen egy órája még elfordítottam a fejem, ha rám nézett.
Vajon miért képzeltem ebben a pillanatban, hogy ez a nő ártatlan? Vajon miért akartam ezt hinni?
Ahogy szemezett velem és mosolygott rám, aztán ahogy utánam jött, s mintha véletlenül botlottunk volna egymásba, majd ahogy leszólított, és végül, ahogy táncra invitált, minden ellene szólt. De mégis, valamiért nem akartam „rossz” nőnek beállítani magamban. A valósághoz való viszonyom ebben a pillanatban hadilábon állt, de viselkedését mégsem éreztem közönségesnek, inkább túlfűtött erotikát éreztem benne, ami rendkívül kellemes érzéssel töltött el.
A zenekar új számba kezd – most már a harmadikba. Szaxofon hasít éles dallamot – egy pillanatra szomorúságot szaggatva lelkembe és felszínre hozva a vágyat mindkettőnkben –, lassút és pihentetőt, hogy jobban felfedezhessük egymást. Ajkai fülcimpát érintenek, s megborzong a tarkóm, a hátam, a képzelet újabb utakat ígér. Fülembe most ismeretlen szavakat duruzsol. Elővillannak fogai, és nyelve síkosan, melegen keresi az utat az enyém felé...
Áttáncolunk egy órát, szinte észre sem veszem az idő múlását. Kábultan dőlünk le az egyik asztal mellett szabadon hagyott székre, meg sem kérdezve a mellette ülőktől, hogy szabad-e – mintha mindenki testvére vagy legalábbis barátja lenne mindenkinek. Sikerült a pincért gyorsan elcsípnem, így lehajtunk egy italt mindketten, s megpihenünk néhány percre. Előkerül a cigaretta, megkínálom vele, elfogadja, majd gyufa sercen, és ahogy közelebb hajol hozzám a tűzért, szemügyre veszem ismét: milyen szép!
A zenekar újból gyorsba kezd, most már rögtön engedelmeskedem a kérésnek, vagy inkább szelíd parancsnak, tudom a dolgom, tudom, hogy felesleges ellenkeznem. A terem közepe újból megtelik párokkal, ebből a forgatagból én sem akarok kimaradni. Aztán, amikor már a teljes kimerülés határához érünk, a zenekar megkegyelmez. Ahogy csillapodik a ritmus, ugyanúgy fogy a tömeg is, már csak néhány dülöngélő pár marad, melyek nem adják fel, amíg a zenekar bírja, abba nem hagyja.
Ekkor ajkait buja szavak hagyják el – de nem idézem, ez maradjon a kettőnk titka –, közben a női ujj keres és talál, és azt is érzem, hogy megváltozott számomra a világ a teremben, érzem, hogy ez a tánc már másról szól. Kettőnkről, az életünkről, a saját, belső nyomorúságunkról, a vágyainkról, meg arról, hogy mégis csak érdemes élni – hisz felejteni jöttem ide.
Eddig mindig megéreztem, ha új fejezet kezdődik életemben, és most ezt határozottan érzem. Valami lezárult, vagy elkezdődött? – mindegy honnan szemléljük. Ebben a pillanatban felismerem, hogy ez a történet teljesen beleillik életem regényébe, amelyet oly gondossággal, keservesen írtam, és amely már egy éve összeomlott. Hát mégiscsak tudok önmagam lenni, amilyen már nagyon rég voltam! Ebben a szituációban határozottan jól érzem magam; vagyis az élet egy nagy kaland, aminek én is részese akarok lenni, sőt vagyok, s ennek most tökéletes kísérőzenéje ez a latin dzsessz, és ebben tökéletes partnerem ez a lány. Most már nem én vagyok az, aki előző nap véletlenül tévedt be ebbe a mulatóba, aki csak sétálgatott céltalanul fel-le a város különböző épületeit, tereit felfedezve, a járókelőket megszólítva információért, és aki elcsodálkozott a szűk utcák látványán és a szemmel látható szegénységen. Minden előre elrendeltetett, nem lehet másképp. Valahol a lelkem legmélyén mindig ott munkálkodott önmagam szüntelen keresése, megismerése, s most úgy érzem, újból megtaláltam a helyem, visszataláltam az életbe.
Most már kábultan dől a vállamra, kimerült teljesen. Az ital tette, a cigaretta, a füst, a tánc, vagy mindez együtt – ki tudja? Későre is jár.
Ekkor egy kérdést intéz felém.
Hangja olyan lágyan és dallamosan szól, úgy hangzik el az a bizonyos kérdő mondat, hogy szinte nem is hallom, csak úgy, egyszerűen belém ivódik minden szó; minden szótag külön zenével bír.
Megfogja a kezem, és kivezet a teremből...

Most itt ülünk a parton, a homokban – még nem olyan forró, mint délben szokott –, együtt nézzük, hogyan kel fel a nap. Két kezével hátul támaszkodik, szoknyája combközépig felhúzva, a sós víz mossa lábát az enyémmel együtt. Szél kócolja fekete haját, kezével igazítja, aztán arcán zavart mosoly támad, de nem töri meg a csendet, a hullámok halk zaját. Elidőzöm lábán – a térdén és a combján –, majd a mellein, s újból megállapítom, hogy milyen szép. Bőrén nyoma sincs a fáradtságnak; most jóval fiatalabbnak látszik, mint ahogy az éjjel gondoltam.
Hogyan tovább? – teszem fel magamnak a kérdést, de tényleg csak magamnak, mert érzem, hogy minden szó ügyetlennek tűnne ebben a pillanatban. Helyette inkább a zsebembe nyúlok, amerikai dollárt húzok elő, a markába akarom tenni, de visszautasít:
- Neked ingyen gringo! – mondja most angolul, majd ujjaival végigsimítja arcom. Ez a gringo most nem tűnik sértőnek, tudom, nem is annak szánja, s mintha igazolni akarná gondolatom, megcsókol.
Hálás vagyok és talán ebben a pillanatban még egy kicsit szerelmes is.
Feláll, felhúzza cipőjét, megtisztítja ruháját a homoktól, majd elindul vissza. Kissé ügyetlenül lépdel, a homokban bokája mintha megbicsaklana néha, majd az útra érve hátrafordul. Felém int, aztán elindul a városhoz vezető úton, a nyomorúság felé.

Pécs, 2006. május 18.

 

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007