2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Teljességünk torzója-torzónk teljessége
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



R. Maria Rilke: Archaikus Apolló-torzó elemzése

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
Melyben szeme almái értek. Ám a
Csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
Melybe mintegy visszacsavarva ég

Nézése. Különben nem hintene
Melle káprázatot, s a csöndes ágyék
Íves mosollyal, mely remegve lágy még,
A nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
Lenne, lecsapott vállal meredő,
Nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

S nem törnék át mindenütt busa fények,
Mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
Mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

 

E szöveg alanya és tárgya R. M. Rilke: Archaikus Apolló-torzó c. verse és a hozzá tartozó Nemes N. Ágnes tanulmány, mint forrás. Együtt tápláljuk a közös megértés folyóját, amely talán eljut a teljesség óceánjához a közreadott elemzése segítségével, melyben a nemesség és a nagyság archetipikus útjának jelenléte lélegzik. Az én feladatom abban áll, hogy e szellemi individualitás által inspirált alkotást és a hozzá tartozó alázatos intuícióval letapogatott megértés kereteit az akkor megszületett teozófia (isteni bölcsesség) fényébe eloldjam, mivel e műből, mint azt látni fogjuk, ez a bölcsesség sugárzik. A költő egyéniségén és művészetén keresztül ezt a szellemi impulzust oltotta bele az európai irodalomba.

Legelőször arra hívnám fel a figyelmet, amit valószínűleg nem szoktak emlegetni egy verselemzés kapcsán. Rilke lényében megjelenik a Máriaság (neve), mint a bölcsesség földi székhelye (Szófia-isten asszony), ráadásul központként az individualitás (keresztnév) és az örökség megkötő erői (családnév) között, mint egy kiegyensúlyozza ezeket az erőket. Nyilván az irodalmárnak ez nem jelent semmit, viszont ha távolságtartóan, holtan kezeljük ezt és egyéb más tényeket, akkor a valós, lelkünkbe otthont nyerő bölcsesség nem gyúl világra. Próbáljuk ezt a szemléletmódot előítéletektől mentesen vizsgálni és mindazt átélni lényünkbe, amit általa megértünk.

A vállalkozása ezzel a verssel is az volt, hogy nem magából a művészet, az alkotás, teremtés eszményéből kiindulva szándékozott reflektálni arról, hanem a már megfogalmazott alkotáson keresztül kívánt visszajutni annak egyetemes forrásához. Ezt a forma is alátámasztja, mivel egy már meglévő, szinte kristályos, tiszta szerkezet, struktúra kereteiben mozogva kell eljutni e célhoz. E forma (szonett) távlatai messze mutatnak, ha megértéssel fordulunk hozzá. Legyen annyi elég itt nekünk, hogy az ember földi létének reprezentánsa lehet a szonett forma, ami a maga precíz, strukturált, mérnökien arányos rendszerével, de földi, anyagi keretein keresztül kell, hogy eljusson időtlen, örök szellemi valójához, mely független a földi tényezőktől, akár az ember maga. A 11-es szám, mint az isteni kezdet újrakezdése és szembeállítása egy azonos, de mégis tőle külön álló teremtő tudattal (ember), jelenik meg a szótagok gyakori számában. A két 4 soros strófa szembeállítása a 2 három sorossal egy dinamikus ellentét lehetőségét teremti meg, a földi (4-es elemi) minőségtől az égi, szent hármasságig. A szonett e szakrális mivoltáról ennyit említenék meg, fókuszunkat irányítsuk a konkrét műre. A címben lévő első szó is, az archaikus, a fent már említett vállalást erősíti meg bennem, hogy az ősiség, a tiszta érintetlen, paradicsomi, bűnbeesés előtti állapotát akarja megkeresni, mikor még nem deszakralizálódott (Elidade-i terminussal élve) az ember tudata, és együtt élt a panteisztikus világgal. Az elemző költőnőnk ide tartozó mondata is ezt sejteti: „Még nem a művészet áhítása, hanem az áhítat áhítása hozta létre.”. A torzó szó ismét mélységek és magasságok közt enged átmenetet a megértésben. A torzó az idő, a múlandó világ sajátja, ahol az örök változás (elmúlás és teremtődés) ciklusai ismétlik egymást, viszont a forma „tökéletlensége” mögött rejlő magasabb szintű megértés, perspektíva lehetőségét is rejti, azaz torzó annak, aki nem hajlandó szempontot, súlypontot váltani a szemlélődésben, mondhatni dimenziót ugrani. Ez a dimenzióugrás, maga az extázis, azaz az önfeledt (játék) állapot, amely az örök önvalóhoz juttat, a Világszellembe. Ezt a szemléletváltást adja meg nekünk a fraktálok világa is, ahol a törékeny rendszerekben megbúvó káosz, egy magasabb síkon (komplex számok attraktorai) a harmónia végtelenségét tükrözik. Ezt hívja a keleti misztérium a forma síkja fölé emelkedésnek, amit Rilke is megélt, és mi is megélhetünk verse által. Elemző magyar géniuszunk is hasonló meglátásra jutott. „Ez a 14 soros, rövidke vers, ami semmi másról nem szól, csak arról, hogy a költő megnézett egy görög szobrot, életünk legmélyebb emócióit bolygatja meg, egyik oldalával a szakralitást, az istenélményt érinti, másik oldalával a szerelem egy eksztatikus fajtáját. Mert eksztatikus vers ez, rendkívül nyugodt, tárgyias, halk szavakkal kirajzolt eksztázis, egy nagy lelki ünnepet hordozó.”. Ez magyar népdalaink „régi szeretője” is a mennyei szerelem örök társa, (magyarul menyegző), ahol egy földön túli szférában még egyek voltunk a most formákra szabdalt világ többi részével, az egységes Szellemben. Ez a tudattalan vágy hívta elő a lélekben székelő istenit, amely képes volt ezt meglátni ebben a szinte már kődarabbá redukált szoborban. Apolló-misztériumának ismerete is messzi vezetne minket, viszont itt csak annyit emelnék ki ebből az összefüggésből, hogy a Nap, mint a fény, a láthatóvá tétel, az életet magából áldozatként kiárasztó, a centrum, az emberi Én, a tudat isteni fényének reprezentánsaként jelenik meg, mint a Szellem végtelen óceánjának egy-egy cseppje bennünk. Mi magunk vagyunk az Apolló-torzók, a szabad akarat árán öntudatra ébredve „estünk bűnbe” , s váltunk torzóvá a tévedések útján. Remekül érzékeltette Nemes Nagy Ágnes, hogy a mitikus múltban még a művészet és a vallás nem vált el egymástól, egymásban gyökeredzve, szimbiózisban éltek. Ez azért fontos megállapítás, mert az akkori emberi tudatállapot teljesen más volt, amire René Guenon, M. Eliada, Jung, Steiner és a magyarok közül Hamvas, Várkonyi és Kodolányi is felhívta a figyelmet. Ez a világszellemben élő ember a kozmogóniát megismétlő folyamatként, a Teremtésben a Teremtmény és a Teremtő közti állapotban élt művészetével is, de főként azzal. Rilke a Homo Religious kísérletét tette meg, azaz újra összeköti, ami szükségszerűen, de általunk megtámogatva is elszakadt. A szeme almái érését a halatlan fejben rendkívül érzékletesen tárja elénk, mint immár láthatatlan (persze, akinek láthatatlan!), rejtett lényt. A fordító, Tóth Árpád nem hiába esett a méltatás kereszttüzébe, hiszen nem kis érdem ezt átadni egy másik nyelven. A fátyol, a múlandóság: a torzóvá válás, a formával való azonosulás maga, melytől nem hallik a szférák zenéje. A fej, a koponya az égbolt mikrokozmikus képe, ahol a zene is képződik bennünk (koponya üregek, szájpad, orrüreg) , mint Világ Szó, Ige, Dal. Szemeink, a megismerés fényét befogadó almák, a paradicsomi kert tiltott gyümölcsei székelnek a kozmoszba, immár bennünk rejtetten, azaz az öntudat, a gondolkodás székhelyében a fejben, mégis fejetlenek vagyunk. Azt az egységes világot, amit az érzékelés szétdarabol, a gondolkodás egyesíti újra, ha megtalálja magába csavarodva ezt az egyesítő erőt a belső látással, magyarul belátással. Ezt a spiralitást, mely „visszacsavarva ég” az életfa, DNS ősképében is láthatjuk, és ha ismerjük geometriáját, akkor az alma teremtő tachion és tórusz formáját is megleljük benne.( Később lesz szó a forma és a tartalom egységéről. ) Az életfából születő gyümölcs! E helyen az ég és az ég egy és ugyan az, transzcendens fénylő tűzfolyamat. Mert itt az ige (Ige!) állapot, azaz névszó, folyamatos cselekvő Nevén nevezés a végső megismerésben, ismeri a dolgok valódi nevét, a titkos írást olvassa és mondja egyszerre. Az egész testisége az megismerés láthatatlan hordozója, szerve lett, és megismerése is kiterjed a láthatatlanra. Elemzőnk így tárgyalja ezt, szerintem páratlan pontossággal: „A szonett ugyanis egyetlen képre épül, a „szem”, a tekintet képére – amely hiányzik, amely nincs jelen a csonka, a fej nélküli torzón. Egy hiányt, egy nem látható, egy örökre elveszett tekintetet tesz Rilke érzékelhetővé, láthatóvá, ezt a nincset ábrázolja úgy versében, hogy inkább van minden vannál.”. „Objektivitásának egyik eszköze pedig leírásainak érzékletessége.” Ez a mondat úgy tűnhet ellentétbe áll azzal, amit az érzékelésről kifejtettem, hiszen akkor a szubjektivitást kellene erősítenie. De az érzékletesség a szó eszközével az imagináció, a képalkotás eszköze, ami a gondolkodás által újra egyesít elsőre egymástól távolra állónak tűnő dolgokat, így visz az érzékletes képalkotás a művészetben az idea, a gondolat-kép mögött működő szellemhez. Milyen érdekes, hogy magyarul a gabonaszem és az emberi szem ugyan azon hangalakhoz tartozik, sőt formájuk is egy azon mandorla, melyben általában Krisztust szokták áldást osztó kézzel ábrázolni a templomok oromzatán. Ezt a szemléletet vette számba a költő nő is: „Egy magyar népi legendára emlékeztet ez engem: ha egy búzafajta kalászából kifejtjük a szemet (szem-et!), és alaposan megnézzük, Szűz Mária képét láthatjuk rajta. Ez a Szűzmáriás búza.” A formát adó női vagniális alakban megjelenik a Teremtő, aki leszáll teljes valójában a formába. Az latin, valószínűleg etruszk gyökerű szó jelentésbokra is ezt a bölcseletet ismerteti, információ. Azaz forma és tartalom egysége. A formában lévő információ teljességében ott van benne, az által valósul meg. Erre épül a jelenleg legmodernebb és általam legzseniálisabbnak vélt fizikai kozmológiai elmélet, a holografikus univerzum. Milyen csodálatos, amikor az archaikus misztériumok bölcsessége, művészi individualitás intuíciója és a modern tudomány összeérnek! A nemző középig int minket ez a sententia, a magyarok Nimródja, hangalakilag Nem-rúd, azaz a nemző erő égi képviselője, ezen túl a Teremtőhöz, magához jutunk. A földi teremtésen keresztül juthatunk magáig a Teremtőig. Ez a centrum, origó székel mindenben a világon rejtetten, magáért a világ megnyilvánulásáért mondott le természetéről. Ennek a végtelen áldozatnak a feloldója az ember, akiben ott él a lélek fészkében a Teremtő, így a megismerés mozzanatával felismerve önmagában és ez által a világban Istent, megváltja őt. „Nagyon ősi élménynek nagyon mai megfogalmazása. A „helyek” néznek minket, a porcikák, ízek, kőszemcsék, törzsek és fatörzsek, az egész világ minden bokra, sziklája mögül istenszemek és állatszemek villognak elő (a kettő mágiája nincs is távol egymástól). A vers mintegy ősemberi tapasztalatot közöl.” Némileg helyesbíteném ezt a megállapítást. Ez valóban ősi élmény, de nem csak ősemberi (primitív) tapasztalatot, hanem ősi emberi tapasztalatot közöl, azaz nem a tudásunk, ismereteink értéke, hanem jellege volt más, tudatunk minősége is más volt egykor. Várkonyi Nándor egy Kodolányinak írt leveléből idéznék melyet A szíriat oszlopai c. műve kapcsán írt neki, hogy megértsük, mire célzok. „ Tárgya: az elsüllyedt emberi ősműveltség, kultúra persze s nem civilizáció. Nem a kőbalta vagy a tűz, vagy éppen a majomember históriája, ezt mondanom sem kell, hanem ahogy Magad jelzed: az ember nevű rejtély. Születésének problémája megoldhatatlan ugyan, de nem eredendő mivolta. Gyakorlatilag le akarok számolni a mai fejlődéstannal, a „primitív” ember legendájával.” 1948. nov. 28.

A magyar lángelme, ezt zseniálisan meg is oldotta, viszont nem a köztudat, hanem az egyéni megértő szellem oltárán. Rilke verse ide vezet minket vissza, az ősi ember ősi isteni mivoltához, ami torzóvá csonkult, de abból is a megismerő szellemmel lámpaként világító ősfényhez jutunk. „Azonnal eszünkbe juttatja Dionüszoszt, a tigrisbőrös vagy párducbőrös istent, Apolló párját és ellentétét, a másik nagy művészistent, az égi napistennel szemben az ösztönök sötét csapatvezetőjét.”- írja Nemes Nagy. Apolló és Dionüszosz misztérium szentélyéi és beavatásai más úton, de ugyan oda vezettek. A mai értelemhez kötött tudattal nem érthetjük meg mi történt egy ilyen beavatáson. Erre részletesen kitérni most nem fogok, viszont nagy alázattal adózok a költőnő bravúrja felett, hogy ezt a paradox párhuzamot észrevette és mélységeibe belepillantott. A szonett szerkezetét tökéletesen használta fel Rilke, így az ellentét, mondhatni válaszút pontosan a második szakasznál feszül elénk, mint a formába, az avatatlanságba merülés profán világa, mely végén ott cseng a parancs a lélek mélyéből: Változtasd meg élted! Micsodafordítás! Főleg, hogy a szonett arányszámainak jellegéről adott rövid fejtegetésemmel is szinte ellentétben áll, mivel itt már az anyagi, nem a mennyei világ jelenik meg, de ezt az ambivalenciát oldja fel az utolsó mondat parancsa. Az éltünk megváltoztatása, az élet és a lét ellentétét, inkább lényegi különbségét és egységét kelti fel abban, aki idáig eljutott. Csak az éltünket, azaz a változás, múlandóság világában székelő valónk illúzióját tudjuk megváltoztatni, azaz megváltani, mert létünk mindettől független és örök. A megváltás természete csodálatosan bomlik ki, csak amibe alásüllyedtünk, a maja (szanszkrit terminussal) princípiuma által vagyunk képesek önerőből megszabadulni attól. Akár a tagadás tagadása a logikában az igen, inkább eljutunk a tagadás megtagadásához, az új igenhez, a megváltott igazhoz, ami elismerte és felismerte a benne rejlő gazt, és a megismerés által függetlenné vált tőle, csak így lett igazzá. „Rilkének egyik nagy tulajdonsága, ahogyan az úgynevezett kényes szavakat, fogalmakat a szakralitás fényével tudja beemelni versébe.” Pontosan erről van szó, hogy a gaz is gyógynövény. A szabadságunk ára, hogy gazzá válunk, de mindenben ott ragyog az isteni bölcsesség és szeretet fénye, ezt felismerve nincs többé gaz, csak Isten van. „ Látjuk, persze hogy látjuk ezt az Apolló-torzót, bele is borzong a hátunk, annyira látjuk, de vajon levonnánk-e belőle az igazi és mégis váratlan következtetést, ha a költő nem lobbantaná a szemünkbe vagy a szemünkre?” Rettentő fontos kérdés! A költő itt a bennünk lévő teremtő erő, tudat hangjaként kihallja és kihallatja velünk a rejtett írást, ami a misztérium templom, saját torzónk kijáratára van írva. „A művészet aktivitása szól belőle, valamiféle felsőbb követelés, aminek talán a művészet is csak egyik megjelenési formája, s ami teljes életünket érinti.”Nemes és nagy mondat ez a javából a felismerés mértékével mérve! Ezt a hírt adja Ágnesnek az önvaló örök szava:

„A puszta létöröm ez, amely jelet ad magáról, életünk alapja, oktalan indoka és célja.”

Ezek a megváltásunk alfája és origója, az oktalan, de nem okafogyott derű!

Rilke Máriájában született meg a megváltó Nap-szellem, bennünk, emberi torzónk tökéletességében.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007