2021. augusztus 1. vasárnap,
Boglárka napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Emigráns Napló 2.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák
  Remélem, hogy Bundinak nem esett baja, s volt annyi esze, hogy bement az óljába. Abban is bízom erősen, hogy ez az idióta szél nem bontotta tovább a hullámpalát a ház körül. Így sem tudni, hogy mire érünk haza. Értelmetlen idő ez, tombol, rombol, összezúz, széthány, elszór mindent üvöltve, majd hirtelen elnémul a végén minden, s megáll a rohanás. Szétnézel, s nem érted az egészet. Hát ennek most mi értelme volt? Pedig biztosan volt neki, hisz ok nélkül semmi sem történik. Talán egyszer rádöbbenünk, mint ahogyan az a görbe vonal is kiegyenesedik, s mi is megérthetjük, hogy miért történtek velünk azok a dolgok, amik történtek. A Nagy Rendező, a válaszok és sorsok ura bizonnyal megfelel majd erre a kérdésre, hisz az Ő útjai, mint tudjuk, kifürkészhetetlenek a mi számunkra, mert nem a mieink.  Megkapjuk a választ, ha figyelünk a belső szemünkkel, az utolsó előtti pillanatban, mint mindig…
Közelebb jöttek a tanúhegyek a remetelakhoz, szűkül a tér. A nagy és kis autók hordják, csak hordják az emberi törmeléket, óriási tereket töltve meg kurta hetek alatt. Nincs megállás, nincs szünet, mert nincs kemény, hideg tél, ami megállíthatná a túlbuzgó emberi hordát. Igen egy évszak kimaradt. Felborult itt is a rend. Tavasz még nincs, valami köztes, katyvasz idő ez, éjszakai fagyokkal, és nappali meleggel. A szél elállt az esővel együtt, majdnem egy hete csöndes, bamba vigyorral néz ránk az idő, mint mindig, s most is minden lehetséges.  Nem baj, legalább nincsen sár. Ez is valami.
  A nyelvünk őrzi meg valódi történetünket. A történelmi hazugságok, amelyek kilométer vastagon ülnek rajta az igazságon, lelepleződnek nyelvünk fényében, amely híven vigyázza a hétköznapok emberének magán történelmét. Ott van a nevekben, a tájban, az ételben, a teremtő munkában, melyet, ha jó szívvel végez az ember, méltó segédmunkásává válhat a Mindenség Urának. Aki egy kicsit hozzátesz, épít az életén, segíti a másikat, felemeli, s nem taszítja el szóval, tettel a rászorulót, az mind része a hétköznapok igaz munkásainak, akiken mindig is múlott az élet fennmaradása. Szinte észrevétlenek. Magától értetődő módon teszik a dolgukat, szinte fel sem tűnik, hogy áldás van rajtuk. 
  Itt töltjük el az ünnepeinket a remetelak áldott magányában, karácsony, névnap, születésnap, mind- mind szolgálatban telik el. Tegnap múltunk el hatvan évesek hivatalosan. Nem hivatalosan már régóta azok vagyunk. A mi Babánk ennek megfelelően, öreg és vénembernek hívott minket, olyan kedvesen, annyi szeretettel a hangjában, hogy akár ott nyomban mamuszos, csoszogó aggastyánná lettünk volna legszívesebben. Így érzem most is, annak ellenére, hogy több mint egy esztendeje elutazott az égi hazába. Kockás mamuszban ülnénk a kályha mellett, s odakint akár fejre is állhatna a világ, minket nem zavarna különösebben. Eszegetnénk filmet nézve a jó melegben, vagy írnék valamit, s Ő ott ülne mellettünk, ahogyan annyira szerettük mindig. Csacsogna a fülünkbe, beszélgetnénk régiekről, s az este végén felolvasnám neki, amit írtam. És Ő elmondaná a legelső benyomásait az elkészült munkáról. Nagyon figyeltünk a szavaira, s ha az új versről úgy nyilatkozott, hogy az olyan kis aranyos, akkor tudtam, hogy ez most nem sikerült valami jól. Dolgozzam át, vagy hagyjam a fenébe. Viszont ha azt mondta, hogy ez olyan Végh Tamásos, akkor tudtuk, hogy az elkészült vers rendben van, s csupán apróbb javításokat kell elvégeznünk rajta. Mindig igaza volt, s most is igaza van, mert továbbra is felolvassuk az elkészült írásokat, s érezzük belül, hogy melyikre mondaná, hogy ez jó, mert a miénk… 
Márciusi csönd ül a Remeteségre. Megállt az eső, tavaszi szél szárítja a sarat. Egy felriasztott fácánkakas, néhány kósza szarka, eltévedt varjú méltatlankodása töri csak meg ezt a néma várakozást. A szomszéd telken táborozó kóbor kutyák is csöndes elmélkedéssel töltötték az időt valószínűleg, mert hangjuk sem hallatszott egész nap. Ember, vírus-hisztéria mentes övezet. Szól a zene, a remete takarítja a hajlékát, semmi mással nem foglalkozik.  Ki tudja, mi járhat a fejében?
  Amíg voltak telek, mindenki hazavittek, akinek mennie kellett. Most csak taknyol az idő, s a tétova napok, mint egy esőfelhő, lebegnek felettünk Azt látom innen, hogy mi mindig hamarabb megleljük mások igazát, mint a sajátunkét. Nem kellett volna bekapcsolnom a tévét, csak dől az arcodba a szenny, a hisztérikus idiotizmus.   Az ember által kreált kísérleti koronavírus miatt törölte a hivatalosság a nemzeti ünnepet, de március 15-ét nem lehet később megtartani. Reklám: moss kezet és ne pusziszkodj, nőnap közeledtével eztán a jó hír. Fenyeget minden normális közösségi működést és magát az életet. Ideért tagadhatatlan, de nem tudni, hogy mekkora valós veszély, mert a hivatalos álláspont általában nem igaz. Most már bizonyos, ami eddig is sejthető volt: hibbant világban élünk, s valószínűleg nem a mi készülékünkben van a hiba. A szabálykövetésbe rokkant magyarnak elég egyszer mondani, tudomásul veszi: ha nincs, akkor nincs, majd csak lesz valahogy, ahogyan eddig is volt. Addig is pánikol a hisztéria, hisztériázik a pánik. Ajánlott muzsika: Dream Theater: Panic attack. 
Sötét, haragos fekete felhők érkeztek a széllel. Érezhetően valami közeledik megállíthatatlanul. Óriási túlnyomás van mindenen. A remete tűnődve járta körbe a gépekkel telezsúfolt területet. Arra gondolt, hogy bizony néha évek kellenek a dolgok, a miértek, okok, okozatok megértéséhez. A látható hogyanok nyilvánvalóak, a láthatatlan összefüggésekre csak később derül fény, ha derül egyáltalán. 
  Ami tisztán látható és hallható innen: a pénz körül forgó dervistánc örvénylő pora, zajongó csörömpölése. Aztán hirtelen minden elcsöndesül, az utak a végükhöz érnek, s csak az örök zene szól. Végtelen dallam búg, kavarog új, tisztító erejű, habzó, hullámzón áradó, sötét-világos tónusai ezüstös fénnyel szövik át a pillanatot. Akkor majd megállunk és elengedjük előzékenyen az időt magunk mellett, hadd menjen toronyiránt amerre lát, fusson, rohanjon sietve, vagy botorkáljon botladozva, támolyoghat is, mint a hajnali részegek. Nem baj, poroszkáljon önhitt mámorában, kiejtve kezéből megannyi életet. A múló izgalom szétpattan szivárványosan, mint a szappanbuborék. S ebben a töredékes mindenségben már nincsenek statikus állandók, csupán megérkezésünk bizonyossága.  
A babonás nap végre véget ért, péntek tizenhárom után szombat tizennégy következik, melynek reggelét ragyogó napsütés köszöntötte. A sitt-domboldalon fácántyúkok kapirgáltak, s a közeli fiatal akácosban szarkapár építette fészkét. Csönd van a telephelyen, pihen a szél. A sóderral megpakolt teherautók várják a hétfő reggelt, amikor útnak indítja őket az emberi szorgalom, s konok akarat. A remete is hozzálátott a szokásos szombati takarításhoz, melynek első lépéseként kiválasztotta a megfelelő munkazenét, Gary Moore majd harmincéves albumát, a Still got the bluest. Csak öregesen, régi zenékkel kísérve tette a dolgát, s mire a muzsika véget ért ő is befejezte a munkát. A remetelak ragyogott a tisztaságtól, s rend volt mindenütt. Úgy érezte, hogy ideje íráshoz látnia.
  Folytatjuk a szolgálatot, melyet a legszívesebben már abbahagynánk, hosszú ez a 38 óra péntek délutántól vasárnap reggelig. Távol otthonunktól a lélekmenedéktől, mellyel nem tudtunk annyit foglalkozni, mint amennyit megérdemelne. De hála Istennek Bundi meg és hazakerült. Már tegnap kora délután lelépett, hiába voltunk otthon Zolival, hiába figyeltünk rá, érzi a tavaszt, s az erejét. Már szolgálatba is úgy indultunk, hogy nem volt otthon, ilyen még nem volt. Nem vesztegette az időt a falu túlsó végén gyűjtötte be egy kutya barát, aki azonnal felhívott /a FB-on fenn volt s számom/, s én Józsi főnökömet hívtam, megadva a kolléga számát. Ő mindjárt hívta is, s mind a ketten megérkeztek hozzánk, s őkelmét egy elegáns mozdulattal átemelték a kerítésen, s a csavargó hazaért. Egyébként terített asztal várta, friss vízzel, s tál tejjel, amit nagyon szeret. Lám össze tudunk mi fogni. Véletlenek pedig nincsenek. Ez már a második eset, hogy egy kutyás lelt rá a szökevényre, s ez nem szerencse dolga, figyelnek ránk odafentről. Józsi ma reggel hívott,- épp takarításban voltam-, hogy Bundi otthon van, jól van. Tudta, hogy mennyire fontos ez nekünk, s figyel rá, s nemcsak magára gondol. Hát ezért maradunk még. A hétköznapok hőseinek össze kell tartaniuk, mert sosem tudhatjuk, de egy dolgot tudunk, hogy figyelnek ránk fentről, s meg kell tennünk, amit tudunk az élet védelmében.
Megérkezett a szél úrfi, úgy látszik kipihente magát s kavargatja a port a remetelak körül, úgy, mint régen. Itt vagy térdig érő sár van, vagy porvihar. Közben a szarkák tovább építkeznek, s a levegő királyai, a sólymok is tettek néhány iskola kört a tiszta, magas égen. A remete is körbe járta a területet, kiszellőzette a lelkét, mielőtt folytatná a munkát.
  Úgy tűnik most, hogy egy kicsit csöndesebb időszaknak nézünk talán elébe. Valóban igaz, hogy minden,(ember által kreált) rosszban van valami jó. Megállító időszakhoz értünk, ideje magunkba szállnunk. Hiszen érezhetően túlpörgetett világban éltünk, s most a kv radikálisan blokkolta nemcsak az élet hétköznapi történéseit, hanem a sport és kultúra is megszenvedte ezt a globális kísérletet. Közönség nélkül ugyanis egyiknek sincs értelme, s a helyettes virtuális jelenlét hazug illúzió, mintha lemezt hallgatnál, vagy néznéd a TV-ét. Nem vagy ott, s buktad a közösségi élményt.  A kamara kiállításokat, kötetbemutatókat sem lehet megtartani  A 27-i zártkörű kiállítás megnyitót is elhalasztották a messzi bizonytalanba,  amelyre hívott minket az Erzsi a Robival. A jövő hónapra tervezett Tomaji találkozó is a ködös holnapba hullt.  Sok minden történhet addig, s most meg is kell érnünk az előttünk álló időt Holnap március tizenöt, s megint kavartak egyet, hó már volt, most van kv. Letolnak mindent a torkokon. Mi semmiből nem maradhatunk ki, de Svájc sem, s úgy tűnik, hogy most ott is kritikussá vált a helyzet. Nem számítanak sem az Alpok, sem bankok, s a kv., mint az önjáró löveg végigsöpör  a világunkon, kicsin és nagyon egyaránt
A remete úgy döntött, hogy ismét sétál egyet, mert le kell higgadnia. Körbejárta a gépeket, romokat, s eltűnődött „a jelen való gonosz világ” viselt dolgain, különös tekintettel hazánk történelmi sorsfordulóira.
  Egy nemzet történelmét sem hamisították meg oly mértékben és olyan rövid idő alatt, mint a miénket. Ennek oka van. Nem akarták, hogy tudatában legyünk valódi nagyságunknak, s történelmi küldetésünknek. Trianon 1863-ban kezdődött, a szabadságharcunk leverése után, a Bach-korszakban, Budenzék „áldásos” tevékenysége nyomán. Azóta hivatalos történettudományunk hamis keretek között mozog, s nem tesz mást, mint ragozza a hazugságot, s egyre mélyíti a homályt a fejekben. Ez a szűk 170 év elegendő volt ahhoz, hogy generációk sora vélje igaznak a hamisat. Ez kimeríti a hazaárulás fogalmát, ugyanis a tudati kútmérgezés hazaárulás. Manapság a tájékozódni vágyó jobban teszi, ha korábbi műveket olvas, régi kortársak hiteles beszámolóit. Mert azért akad még honfi e kies hazában, akit érdekel az, az igazság, amely a makacs tényeken nyugszik és mindig egyféle. Említettem fentebb Trianont, amely ebben az olvasatban az ún. Kiegyezéssel kezdődik. A Habsburgok már egy tudatfosztott nemzettel egyeztek úgymond ki, megalkotva azt a Monarchiát, amely aztán elveszíti az I. Világháborút, s minket a Trianoni meszesgödörbe taszít. Azután Horthy megkísérli a lehetetlent, kimászni a gödörből, de közben ismét elveszítünk egy világháborút, szám szerint a másodikat, amelybe ugyanúgy beugrasztottak bennünket, mint az elsőbe. Mindezt megfejelte Jalta, majd Párizs, komcsik és kékcédulák, Rákosi, 56, Kádárék, a gengszterváltás, eltaszigálva minket a jelenpillanatig. Minden volt itt, csak szabadság nem. S ma sincs szabadság, mert szabaddá csak az igazság tesz, amely most mély ködök mélyén várja a feltámadást. Ma is ugyanaz a hamis tudat, s ostoba jóllakott közöny árad a médiából, megfejelve a korszerű technikai körítéssel, s már meg is érkeztünk. Nincs tehát min csodálkozni. Amibe még kapaszkodni lehet, ami még igaz, az, az evangéliumi nyelv, amely megőrizte az igazságot. 170 éve hadakozunk a hazugsággal, s ha győzni akarunk, innen kell elindulni. A kuruc mondás szerint a végén csattan az ostor, s a most még a markukba röhögő elmefattyaknak is egyszer az arcára fagy az önhitt vigyor. Remélem, hogy még megérhetjük azt a pillanatot, hiszen ezért dolgozunk.  De járvány idején ki foglalkozik ezzel?! Pedig kellene, hisz ok okozati összefüggés van a dolgok között, s véletlenek pedig nincsenek. Az igazságra épült, egységes haza valódi, hagyományalapú közösségei valószínűleg könnyebben győznék le ezt az emberi aljasságot is, mint ez a zilált tudatú, gyökértelen, magyarul beszélő lakosság. Természetesen kivételek vannak, s tisztelet nekik.
A remete bezárta a kaput. Eltűnődött, hogy milyen csöndes gyorsasággal indultak haza a kollégák. A helyszín, a táj tavaszra készülődik, s a fiatal őzek is benéztek öt óra tájt a nagykapun. Bennünk, körülöttünk változik minden, új emberi időszak kezdetén járunk. A természet a maga rendje szerint él, kiszámítható biztonsággal, de az emberi élet mostanában gyorsabban változik, mint a szélirány.
  Már nem tudjuk követni magunkat, s minden tervezett jövőképünk mára a tegnapba szállt, mert átírták a forgatókönyvet, tudtunk és beleegyezésünk nélkül. Csak elszenvedhetjük, alkalmazkodhatunk, darab ideig kényszerből együtt élhetünk a bajjal, miközben azért hála Isten olyanok is akadnak, akik dolgoznak a megoldáson. Egyelőre, a kormányhivatalok vészforgatókönyveket gyártanak, s a vezetés összefogásra szólítja fel az ettől már régen elszokott lakosságot. Tiltó rendelkezések sora lépett már érvénybe, s szépen lassan közeledünk a rendkívüli állapot bevezetéséhez, ami érzésem szerint közelebb van, mint gondolnánk. Bár a vezetés még kivár, nem kényszerít, hanem megkér udvariasan, hogy maradj otthon, ha teheted. Nem kellene tovább variálni, mert fegyelmezetlenek vagyunk, s nem hallgatunk a szép szóra, aztán meg nem értjük, hogy mi történik velünk. Értem én, hogy nehéz belátni, hogy a régi módon nem megy, s hirtelen valami véget ért, s a komfortjaink a kukába landoltak, s lőttek a kényelmes hazugságainknak. Az egónk is főbe lőheti magát, mert most rendhagyó csapatjátékot kellene játszanunk.  Nem vagyunk hatással az eseményekre, legfeljebb az otthon falai közt, ha már így marasztanak bennünket. Vajon a hajléktalanok hová húzódhatnak, milyen ajtót zárhatnak magukra? Róluk meg sem emlékeztek a hírek. Ők is itt élnek, s ennek a kornak a vesztesei, velük mi lesz? Folytatva ezt a gondolatsort beszélhetnénk a vidék mélyén élőkről is, hiszen ez a kórság már kicsi távoli falvakig is eljutott. Ők mit tesznek, mit tehetnek, egy arctalan, kiszámíthatatlan, s egyelőre elháríthatatlan fenyegetéssel szemben? „Az ország lakosságának nagy része szegény. Nagy erő lehet a szegénység szolidaritása, abból támadó cselekvőkészsége.”(Vasy Géza) Ők most mit tehetnek?- kérdem újra. Játsszanak virtuális csapatjátékot, esetleg eszközök híján is?! Mert van, aki nem tud már hova visszavonulni, s a szociális árvák már amúgy is potenciális áldozatokká válnak…
A remete csöndben körbejárta a telephelyet, a frissen feltámadt márciusi szélben. A hideg front megérkezett menetrendszerűen, ahogyan szokott. A levegő erősen lehűlt, fagypont közeli értékeket mutatott a hőmérő. Hullámzik az idő: hét közben tél, hétvégére tavasz várható. Ezt játssza egész hónapban. Van itt már minden: jövő-menő frontok, járvány, háborús fenyegetések, népvándorlás, minden, amit csak akar az ember.
A lelassult, végtelen március ismét tavaszba váltott. A kertek, a fák lassan újra virágzó arccal néznek a napba, s az akácokon is sarjadnak az első levélkék. Az emberek is előkerültek, mintegy varázsütésre népesültek be a korábban oly üres utcák, udvarok, a fénylő délután kicsalt mindenkit. Bizonyosan a közelgő kijárási korlátozás lehet az oka. A remete kissé megkésve, délután négy óra tízkor érkezett meg.  A mostani rendhagyó helyzetben ő sem kapkod, nem töri magát annyira, mint korábban. Szíve szerint otthon maradt volna a virágzásnak indult kertben, a melengető nap alatt játszadozva a kutyájával, vagy a műhelyben dolgozgatva, vagy egy könyvvel a kezében a ház háta mögött, ahová a legerősebben süt a március délutáni nap, az öreg karosszékben, amelyben a felesége is szívesen fordította arcát a fénynek. Sokat üldögéltek ott régen, s az a szék ugyanott van most is, ahol egykor volt

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007