2021. augusztus 1. vasárnap,
Boglárka napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Lesz feltámadás, lesz Nagy-Magyarország
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



„Magyar az, akinek fáj Trianon”, vallotta Illyés Gyula, hasonlóan Dsida Jenőhöz, aki pedig így sóhajtott fel egykoron: „aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”. Nem tudja bizony, mit jelentett Szent István birodalma feldarabolása, mi több, egy francia újságíró, Henri Pozzi szavaival, egyenesen kivégzése. Elvették területünk 71,4, lakosságunk 63,5, réz, arany- és ezüsttermelésünk 100, évi vastermelésünk 83,1, faiparunk 81,4, vasúti vonalaink 62,1, szántóföldjeink 61,4, kivitelünk 61,7, behozatalunk 59,1 százalékát. Idegen megszállás alá került Erdélyben 1 704 851, Felvidéken 1 084 343, Délvidéken 563 597 és Őrvidéken 24 807 magyar, miközben honvédségünk összlétszámát 35 000 főre csökkentették, amíg Csehszlovákiáé 150 000, Jugoszláviáé 130 000, Romániáé 125 000 fő lehetett. De mégis miért?

Ugyanazért, amiért egy élő szervezetet a vírusok, baktériumok megtámadnak. Egyrészt nem törekedtünk nemzeti érdekeinket a kiegyezés által nyújtott keretek között is érvényesítő politikára, másrészt nem védekeztünk a Kárpát-medencét bekebelezni akarókkal szemben. A kiegyezéstől az első világháborúig a népek, nemzetek közötti tényleges és végzetes különbségeket lekicsinylő vagy egyenesen letagadó, nemzeti eszményeinket megvető, világpolgárságot hirdető szemlélet, a kozmopolitizmus, továbbá a marxista és szociáldemokrata istentagadás, az egyházgyűlölet milliókat fertőzött meg. Gazdasági életünket a szabad versenyt hirdető, a hagyományos falusi életformát felváltó városiasítás törte kerékbe. Hazánk ipari és kereskedelmi élete egyetlen szervezet láthatatlan, jól elrejtett akaratának volt alárendelve már az 1870-es években, a Rothschild-háznak.

Mindeközben pánszláv, román irredentista és egyes, a természetes erkölccsel, keresztény világnézettel és magyar észjárással szemben ellenséges pénzügyi-gazdasági körök, a polgári-radikális szabadkőműves páholyok hathatós segítségével, hazánk területének feldarabolására törekedtek, élükön a párizsi nagypáhollyal. A franciákkal barátkozó román irredentista körök a dákóromán elmélet jegyében nyíltan törekedtek Erdély elfoglalására. Az aránylag önálló Szerbia pedig Oroszországgal kereste a kapcsolatot, hogy az északi és déli szlávokat egyesítse egy nagy birodalomban a Monarchia szétverésével. Brit, francia, szláv diplomaták Európa-szerte lépten-nyomon csak gyaláztak bennünket, sikeresen elhitetve, hogy elnyomjuk nemzetiségeinket. Arról nem is beszélve végül, hogy az osztrák, cseh, román bankárok áron alul vásárolták fel eladósodott birtokainkat, így 1900-ban már 436 külföldi kereken kétmillió kataszteri holddal rendelkezett belőlük.

Mindeközben kormányaink hallgattak, azon íróinkat, politikusainkat pedig, akik mindezek miatt megkongatták a vészharangokat, nem létezőknek tekintették. Ennek köszönhetően sikerült lefegyverezni bennünket kívülről és belülről egyaránt. A Széchenyiek, Deákok felelősségérzete mintha teljesen kiveszett volna közéletünkből, különösen is nagyvárosaink s Budapest internacionalista légköréből. Drámai erővel nyilatkozott erről a kor egy mára sajnálatosan elfeledett elbeszélője, Szemere György 1912-ben:

„Micsoda város is ez a Budapest! A pártpolitika áldozatainak, szélhámosainak, a félreértett zseniknek, a kopott mezben járó becsületnek, az ártatlanság vásárjának s a bűnök diadalának eme Bábelje! A tisztességes ember, ha nem örökölt vagyont, tengődve él benne, igyekezetének, polgári erényeinek többnyire hiába várja jutalmát, viszont sohasem lehet benne biztos, hogy társadalmi becsületétől nem fosztja-e meg a rágalomból élő zuglap vagy kaszinói intrika. Minden tekintetben kalandor város a mi hiú betáblázott fővárosunk.”

A hazudozási hajlam ma a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen. Pedig nem öröklött bűn (apáink nem hazudtak), a kisebbségtől tanultuk el kényszerűségből, hogy jobban védekezhessünk ellene. És ugyancsak eltanultuk. Nemcsak a gyermek hazudik ebben az országban, de (arcpirító valóság) a bajszos ember is, nemcsak a paraszt, maga a miniszter is.

A pártpolitika oltárán sikerült feláldozni úgyszólván minden nemzeti értéket, egyéni erőt, kiválóságot, jellemet, tudományt, művészetet. Íróink, művészeink idegen impressziókat árulnak híg lére eresztve, tudósaink tíz könyvből gyártanak egy tizenegyediket. Budapest utcáit képtelen épületmonstrumok éktelenítik el a magyar stíl cégére jegyében.”

A nálánál jóval ismertebb Fekete István a „Zsellérek” című regényében pedig egyenesen arról írt, hogy mindezek miatt Trianont nem Trianonban csinálták, hanem „a kiegyezéstől a forradalomig”, a hazánk területi épségét 1918-ban feladó Károlyi Mihályig, ugyanis e fél évszázad alatt nálunk „kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földje vesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni. Ehelyett csináltak egy hazátlan, vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az első alkalommal belemart az országba.”

Bele bizony, éspedig olyannyira, hogy 1919-ben 133 napon át a Lenin-fiúk kifosztották és meggyalázták országunkat. Csak néhány példa. Az általuk „reakciós”-nak nevezett Magyar Tudományos Akadémia működését megszüntették, épületét a rendőrséget és a csendőrséget felváltó Vörös Őrség rendelkezésére bocsátották. Az úrnapi körmenetekbe belelőttek, megtiltották a magyar irodalom tanítását. Marxista orvostanhallgatók arra kényszerítették a lefoglalt egyházi iskolák leánynövendékeit, hogy meztelenül aludjanak velük, mondván, a szemérem „burzsoá csökevény”. 25 710 000 példányban megjelent 334 sajtótermékük természetesnek tartotta a nők kommunizálását, a házasság szükségtelenségét, a szabadszerelmet. A minderről „Bujdosó könyv”-ében beszámoló Tormay Cécile alapján állíthatjuk: ha nem is kizárólag e 133 napnak köszönhetjük 1920. június 4-én szentesített megcsonkításunkat, de mértéke kiszabásához bizony döntően hozzájárultak e történések.

Egy ilyetén külső és belső ellenségektől kivéreztetett ország alig akarta elhinni mégis, hogy feldarabolhatják. A kormány részéről a trianoni diktátumot Drasche Lázár Alfréd író-téglagyáros és Benárd Ágost volt népjóléti miniszter is csak azért írta alá, mert bíztak abban, hogy így a már megszállt felvidéki és erdélyi területek magyarsága szenvedésén enyhíthetnek, és az antant azon ígéretében, hogy a kárvallott államok kérhetik a reájuk vonatkozó határok kiigazítását.

De miként is vallottak 1920. június 4-éről akkori eleink? Álljon itt Padányi Viktor történész megrendítő visszaemlékezése:

„E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név ált: »A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe«, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: »Consummatum est.«. Elvégeztetett. Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4. Péntek.”

Költőink, íróink is kivétel nélkül gyászoltak, ugyanakkor hirdették, hogy ha van nagypéntek, van feltámadás is. Elég legyen csak a közismertek közül József Attilát idéznünk:

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Erdély építész írója, Kós Károly, szintén keserűen konstatálta a történteket:

„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit: valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk, miért.”

Ugyanakkor ő is hitet tett egyértelműen amellett, hogy végső soron rajtunk múlik, visszavesszük-e azt, ami a miénk:

„Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkünkön bilincs. De tudom, talpra kell állanunk mégis. De tudom, újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé!”

Vágták is bizony akkori véreink! Az elszakított területek magyarsága nevében Reményik Sándor arra intett mindenkit, hogy csak kettőt ne hagyjunk: a templomot és az iskolát! És „ha nem lesz többé szentesített mód / Oktatni gyermekünk az ősi szóra, / Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, /S mindenki mindenkinek tanítója.” A „hitben, hűségben, tisztaságban” egymásnak való „folytonos példaadás” által az anyaország és a megcsonkolt részek együttes erővel vehetik majd vissza számunkra kedvező történelmi körülmények között mindazt, ami minket illet. E tudatban Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Hitvallás”-ának két világháború között iskoláinkban minden tanóra kezdetén elimádkozott első versszaka hathatósan hirdette: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában.”

Ez a hit valóban csodákat művelt akkor. Revíziós igényeink fokozatosan kielégültek: 1938-ban az Első Bécsi Döntéssel visszatért a Felvidék többségében magyarlakta része, majd 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben a Második Bécsi Döntéssel Észak-Erdély és Székelyföld, 1941-ben a Délvidék néven egybefoglalt Bácska, Drávaszög, Muraköz és Muramellék. Leírhatatlan örömet éreztek ekkor véreink. Próbáljunk csak belegondolni, mit jelentett Horthy Miklós bakái csizmáinak kopogása az eső verte Kolozsvárt! Amikor a román hatóságok 1918-ban oda való bevonulásuk első jeleként szó szerint kilakoltatták véreinket az utcára, vagy amikor a Székelyföldön eljárását indítottak azon tanítónő ellen, akinek lakásában piros cserepet, fehér függönyt, zöld levelet találtak, sőt megtörtént, hogy egy irredenta versért felakasztották. Amikor a Felvidék és Kárpátalja húsz éves cseh megszállása alatt az ottani börtönök hamarosan megteltek magyarokkal pusztán azért, mert nem tagadták meg nemzetiségüket, amikor azt, aki Himnuszunkat elénekelte, letartóztatták, amikor a beneši Csehszlovákia tankönyveiben azt terjesztették például, hogy Árpád soha nem élt s a magyarok az árpa szóból faragták mesterségesen ezt a nevet!

A visszatérés elementáris örömét így örökítette meg Wass Albert „Jönnek!” című regényében:

„Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni.”

Ezt az érzést akarták 1945-től és akarják belőlünk ma is kiirtani azok, akik eleve lemondanak rögeinkről. Pedig ezt sohasem tehetjük! Fokozatos nemzetépítéssel nem az autonómia, hanem, tűnjék pillanatnyilag bármennyire is illúziónak, a teljes revízió hozhat csak gyökeres megoldást ma is, hiszen nem nekünk kellene autonómiát adniuk a románoknak, hanem nekünk lehetne nekik, ha akarjuk. Hiába sulykolják belénk örökösen, „minek a teljes területi revízió, úgysem tudnánk mit kezdeni a visszatért, zömében már amúgy is idegenek lakta országrészekkel”, „minek kesergünk erdélyi ásványkincseink elvesztésén, amikor egy kilogrammnyi kvarchomokból is mennyi energia nyerhető”, Istenadta ösztönnel kell ragaszkodnunk jussunkhoz, amit, Juhász Gyula szavaival, „magyar erő szerzett vitézül / S magyar szív és ész tartott meg bizony” .

Ha a tollunkat elveszi valaki, még nem az övé. Csak akkor lesz az övé, ha neki adjuk. Addig csak bitorolja. Így kellene viszonyulnunk a Kárpát-Duna Nagyhazához is. Ha elvették, kötelességünk visszavennünk. De miért félünk annyira ettől? Közmondásosan a kutya sem azt ugatja meg, akitől fél, hanem aki tőle fél. 1940-ben minden oláh uralom ellenére is még zöld volt a Székelyföld. L. Rádai Ilona „Sikolytó Erdély” címmel 1942-ben megjelent torokszorító regényében olvassuk: „Épülnek ezeken a tiszta székely vidékeken a nagy cifra oláh templomok, de vajon ki fog oda bemenni? Építhettek ti oláhok akkora díszes templomokat, mint a római szent Péter templom, nem lesz magyar, aki bemegy díszes falai közé. Adóztatjátok a magyart, lehúzzátok a bőrét hétszeresen, de egy utat meg nem javíttok. Az utak romlanak, és ha ez így folytatódik, egyik faluból a másikba is nehéz lesz eljutni, télen pedig valósággal el lesznek zárva a világtól. A nép szenved, de büszkén viseli a sorsát: fiait gyötrik, bántalmazzák, katonának viszik, és oláhul kell megtanulnia a jobbra át-ot, balra át-ot. Messzire viszik őket, távol egymástól, hazájuktól, elszórják egymástól őket, hogy magyar szót ne hallhassanak, de magyarságukon változtatni nem tudnak. Hazajön az agyongyötört székely fiú és lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj, és a fiát titkon tanítja a Himnuszra.”

Adja meg az Isten, a történelem egyetlen Ura, hogy kilencvenhárom évvel hazánk kivégzése, helyesebben kivégzési kísérlete után minél többen legyenek az iménti regényrészletben jellemzett magyarok Királyhágón innen és túl, akik nem hagyják sem a templomot, sem az iskolát, sem a földet, akik tudják a „haza bölcsé”-vel, Deák Ferenccel, hogy „amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse újra visszaadhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önként lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges”, és a
székely íróapostollal, Nyirő Józseffel, hogy „nem a hajlongó, hanem az egyenes derekú, égre néző magyaroké a jövő”. Akik által lesz még feltámadás, lesz Nagy-Magyarország! Lesz, mert Kárpátok koszorúzta hazánk olyan, mint egy életfa, amelynek gyökerei olyan mélybe nyúlnak, hogy azokat ártó kéz ki nem tépheti. Ezért nem kívánhatunk végül hát mást, mint amit 1943-ban mára méltatlanul elfeledett költőink közül Alföldi Géza megfogalmazott versében, imígyen:

Csak a gyökér kitartson!

A Fa névtelen gyökereinek ajánlom

Kinn a szőlőnkben, emlékezem rája
deszkakunyhónk előtt állott
öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!…

Még ma is hallom,
motyogott nagyapám –
Nem lesz baj gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nőt a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bír nőni tovább,
a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezer éves, öreg diófája.
Kárpátokról az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyeken,
hogy élni tudjon dió, levél, ágak:
Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!

A gyökér: kitartson!

 

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007