2024. december 12. csütörtök,
Gabriella napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
„Az éggel összebékítő szépség költészete…” - Lermontov
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Ez a vallomás nagyon nehezen akart megszületni. Valószínűleg azért, mert nem ért meg rá az idő…
Már többször nekifogtam, a fejemben összeálltak a sorok, de valami mindig gáncsot vetett annak, hogy ezek a gondolatok papírra, illetve monitorra kerüljenek. Nem azért, mintha nem lett volna elég nagy a késztetés és indíttatás ennek a nagyszerű költőnek, írónak a bemutatásához - sokkal inkább valami váratlan, és előre nem látott, kívülálló ok akadályozott meg benne. Semmi sem véletlen – jegyzem meg halkan…
Ma eljött az ideje: ma megírom, akármi történik is.
Az orosz irodalom egyik nagy és kiemelkedő képviselőjéről, Lermontovról „vallok” a magam erősen elfogult módján.
Nem verselemzés lesz ez sem.
…csak felfűzöm egy vékonyka ezüstláncra azokat a csapongva szívemnek ütődő sorokat, gondolatokat, amik Lermontov olvasása közben megszületnek bennem.

Mihail Lermontov Moszkvában született 1814-ben, és ugyanitt, valamint Szentpétervárott tanult, lovastiszti iskoláit kitűnő minősítéssel fejezte be.
Családfájuk története sem egy mindennapos eset: a Learmonth nemzetség ősi skót nemesi család volt. Legtöbbjük nemzedékről nemzedékre katonáskodó tiszt vagy főtiszt, korábban a skót, utóbb az angol királyok - vagy kalandos útra kelve, idegen uralkodók - szolgálatában állott.
Még a XVII. század végén történt, hogy egyik fiuk, George Learmonth meg sem állt Oroszországig és a cár katonája lett.
Ettől kezdve a skót nemzetségnek ez az ága Oroszországban élt, férfitagjai javarészt cári katonatisztek voltak, de évszázadokon át őrizték az emléket, hogy ők skótok, anyanyelvük angol, de otthonuk Oroszország.
A XVIII. század folyamán eredeti családnevük eloroszosodott formában már Lermontov volt.
A költő apjának - természetesen ő is orosz katonatiszt -, bizalmas körben George Learmonth volt a neve, de hivatalosan Jurij Lermontovként ismerhetjük.
Magas rangú katonatiszt volt, és előkelő orosz nemes kisasszonyt vett feleségül. Fiuk, mint egy igazi úr, hagyományosan egyszerre tudott oroszul és franciául, és mint skót előkelőség, gyermekkorától fogva természetesen angolul is. Idővel - szorgalmas tanuló lévén - a latin és a német nyelv sem volt idegen tőle, sőt az ügyes kezű kisfiú remekül rajzolt és festett. (Később monumentális festményekkel kápráztatta el környezetét,  írásom minden illusztrációja is Lermontov alkotása.)

Kisfiú korától fogva lelkesen olvasott, szerette a verseket, és már kisdiák korában megpróbált maga is verselni.
Szüleit korán elvesztette, anyai nagyanyja nevelte tovább. Ez az idős hölgy rendkívül művelt, irodalomkedvelő asszony volt, bőséges könyvtára már kamaszkorban az unoka rendelkezésére állt. És ez a 15 éves fiú - szinte egyszerre - két nagy költővel, illetve azok verseivel találkozott, és ettől kezdve - korai haláláig - bűvöletükben élt.
Az egyik Byron volt, aki ebben az időben már nem élt, a másik Puskin, aki ez időben már tehetsége és híre csúcspontjáig érkezett.
Ez a két mester haláláig sem hagyta el, hol követni akarta őket, hol küzdött a hatásuk ellen. Az orosz irodalomra máig kiható puskini örökség főképpen a romantikában és a realizmusban tükröződik vissza. Lermontov mindkét irányzat stílusában nagyot és maradandót alkotott.
Egész élete csupán 27 évig tartott, de már 25 éves korában is Oroszország határain túl terjed a híre.
A cári udvarban azonban még ekkor is - és nem véletlenül - veszedelmesen forradalmár-szelleműnek tartják.
A költészetkedvelőknek, és közöttük a szigorú cárnak is tetszenek a Lermontov-versek - persze a szerelmi bánatról szólók jobban, mint a szabadságvágytól elragadtatott költemények.
Irodalmi hírnevének köszönheti, hogy évekig tartó nehéz szolgálat után megérkezik a kegyelem és egyben az értesítés, hogy újra a cár körül szolgálatot teljesítő, előkelő ezred tisztje lehet. Hamarosan el is indul hazafelé.
Nem sejti, hogy soha sem ér el oda, és nem is oly sokára pont úgy végzi az életét, mint egykor, nem is olyan régen, Puskin, akit elsiratott.
Útközben megszáll egy kisvárosi vendégfogadóban. Este a vendéglői asztal mellett összeszólalkozik egy másik, ott megszálló vendéggel: egyesek szerint sértegették egymást, mások szerint Lermontov gúnyolódott az asztaltárssal. Annyi bizonyos, hogy a vadonatúj ismerős kihívta párbajra az orosz tisztet.
Ez a párbajozó-szenvedély akkor már jó ideje életveszélyes járvány volt az úri ifjúság körében, nemcsak Oroszországban, hanem úgyszólván mindenütt.
Lermontov és ellenfele - az abban az időben a kardnál is divatosabb - pisztolyviadalra  álltak szembe egymással kora hajnalban, rögtön az összeszólalkozást követő napon.
A szokás az volt, hogy háromszori golyóváltásra volt lehetőség.
Lermontovot azonban már az első golyóváltásnál érte a halálos lövés, akárcsak Puskint négy évvel azelőtt…

Lermontov nagyszerű költészetében - kivételes szépségük mellett - ellentmondások is feszülnek.
Féktelen, és mégis fegyelmezett, elbűvölően kamaszos és fájdalmasan koraérett versek hirdetik e remek költő olyan nagyon rá jellemző, lermontovi zseniségét.
Lermontov mindenekelőtt lírai költő. Legfőképp az érzelmek, a részvét, a szabadságvágy és a színes tájban való gyönyörködés költője.
Hamar népszerű elbeszélő költeményeiben is oldalról oldalra találunk erősen lírai részleteket. Persze a lírai témavilághoz tartozik a szerelmi bánat, a szerelmi epekedés világa is.
Én most csupán ezeket tartom reflektorfénybe, és próbálom megmutatni néhány szemelvényben, miért is szeretem annyira ezt a kivételes orosz költőt.
Találomra válogattam ki legkedvesebb verseimet tőle, jobbára csak részleteket  - kicsit önző módon leszűkítve azt a széles spektrumot, amiben ő nagyot alkotott.

Kínoz a vágy, hogy elhitessem
magammal: nem is szeretem.
Így mérném, ami mérhetetlen,
mert parttalan a szerelem.

A pillanat, mely hatalmából
kivett, csak az mutatta meg,
hogy lelkeink égőn sugárzó
vágyát legyőznünk nem lehet.

Hogy láncom elszakíthatatlan,
s percnyi nyugalmam sem örök:
csak a beröppent cherub hangja
az alvó démonok fölött.

Lehetséges, hogy ezek a lírai részletek fokozták és fokozzák ma is elbeszélő költeményeinek hatását és népszerűségét. Mély és sűrű érzelmei szinte kígyóznak, kinyújtóznak verseiből az olvasó karja, nyaka, szíve köré - hangot adva ezzel Lermontov nagyon érzékeny és túlfűtött vágyainak:

Én nem tudom, csalt-e csókod
s kikacagtad-e esküimet,
de szív szerint adtam a csókot,
semmit, soha nem feledek.
S ha bűn, amit itt belül őrzök –
a nagy égre s ezer tovatűnt
boldog percünkre könyörgök:
bocsásd meg ez egyszer a bűnt.
Te nem hiszel egyszerű szóknak,
de ifjú időd eloson,
s tán sírva borulsz le maholnap,
megértve egy szürke sorom.

[…]

Pont ilyen szenvedélyességgel és lobogó lánggal írt arról a hölgykoszorúról, mely élete nagy részében körülvette, dédelgette a költőt, és Lermontov oly gyakran megégett e nagy tűzben. Sokat csalódott, de ezen nincs mit csodálkozni: a nők imádták Lermontovot és a költő élt is ezen ajándékként kapott nagy varázserejével. Talán olykor vissza is élt. Ilyenkor keserűvé váltak a sorok, sőt, nem is egyszer kegyetlenné. Szelíd jóság, imádat és szúrós, gyötrő fájdalom keveredett néha versébe, egybemosva sokféle (felemás...?) érzelmet, vívódást:

A nagyvilágot harcra hívtam,
nem bántam, száz halált ha ont,
hogy csak még egyszer megszorítsam
fiatal kezed - én bolond!


Hűtlenségedről mit se tudva
a lelkemet adtam neked,
s te ismerted már, mi a titka...
Csak én, én nem ismertelek.


Sok versében énekelte meg a halált. Mennyi fájdalom csordul e sorokból, és mégis kikacsint mögüle a halk és csendesen szelíd remény:

Végső, homályos reménnyel hajoltam
hűlt hamvaimra, tán lehelletemmel
felmelegíthetem, tán halhatatlan
életemmel életre kelthetem.
Ó, mennyi földi gyönyört odaadtam
volna, ha bár egyetlen pillanatra
érezhetem a melegét! Hiába,
a zord törvényre hajtva csak hideg
maradt, akár a megvetés.

Sokszor a könyörgő, esdeklő énje kerül a racionális, kemény katonaember fölébe:

Légy velem megint, mint hajdanába,
szálljon feléd szavam dallama,
hogy lelkem e szóban megtalálja,
amit oly örömmel hallana;

Ha a remény egy szikráját őrzi
szívem – majd lángolva föllobog;
és ha bír még hő könnyel öntözni
szemem – majd a könnye felbuzog.

Vannak szavak – titkát egyik se tudja,
rajtam hatalmuk mért óriás;
hallva őket, feléledek újra,
s nem támad föl tőlük senki más;

[…]

Nem ritkán vall a hitről, mély és tiszta hitéről, Isten-szeretetéről - gyönyörűen.
A hit című verse az egyik legszebb vallomás, mely nem lányhoz, asszonyhoz szól, hanem Istenhez beszél és a sorok között hála és megnyugvás ragyog:

Mikor már nem bírom tovább
a gyötrelmeimet:
hang csendül a gyászomon át,
mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő,
és összhang és zene,
az éggel összebékítő
szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz
szívemről legörög:
hiszek, és majdnem sírok, és…
és úgy megkönnyebbülök!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Nem tudom megállni, hogy a műfordító-énem egy kis "szakmai csemegét" ne lopjon ide...Csak érdekességképpen: ugyanez a vers, egy másik fordításban. Ki a megmondhatója, melyik a szebb...? :

Ha sorsom néha megtapos
s bú fogja szívem át,
elmondok egy csodálatos
igéjű mély imát.

Megnyugtató, áldott varázs
árad belőle rám,
s gyógyít a szent vigasztalás,
míg mondogatja a szám.

S egyszerre nem fáj semmi sem,
gond és bú nem sebez,
sírok, hiszek s nehéz szivem
oly könnyű, könnyű lesz.

(Áprily Lajos fordítása)


Néha kötőfék nélkül, érzelmeit szabadon áramoltatva csengenek-csendülnek sorai, mint a legnemesebb damaszkuszi acél:

Ó, nem látni a szem tüzét,
de mindig érzem erejét;
árnyad, mégis égek belé:
a te árnyad az örömé.

Máshol már a lemondás hangja sír föl versében. Ízig-vérig lírikus sorok, finoman szőtt, mégis az izzó zsarátnok parazsával égető - hozzám oly közel állók:

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot,
és a sors kettészakít.

Igen, érhet az a vád, hogy én egy keskeny szegmensét ragadtam most ki Lermontov költészetének, a lírai, fájdalmasan szép szerelmes versek íróját. Vékony mentség számomra, hogy ez áll hozzám igazán közel - de be kell vallanom, hogy pont ugyanilyen nemes pátosszal és igaz szeretettel írt hazájáról, érzelmekről, barátságról, gyászról…

Versei szép ívelésűek, ünnepélyesen szerelmesek, vagy épp fájóan keserűek: pátosza fenséget, méltóságot sugall annak dacára, hogy a költő meri esendő arcát is felvillantani nagy bánatában.
A hibátlan és emberarcú vers-szépség, a téves vagy avult, rég letűnt szépségeszmény elmúltával is, a régi korok hangján megszólaló, és magasan szárnyaló strófák megérdemlik csodálatunkat.
Hogy miért szépek Lermontov versei…?
Sokszor kérdezzük-kérdezhetjük ezt magunktól, amikor az esti elalvás előtt becsukjuk kedves verses-kötetünket, és még bennünk dobognak a szavak fenségesen, szikrázóan vagy éppen borongóan és fájón...
Lermontovnál – azt hiszem -, nem  a Miért szép?-kérdés kéredzkedik felszínre, hanem az, hogy Milyen szép! 
Annyira tiszta, szívbe írható és egyszerű szépségük okán is bámulatos sorok varázsolnak el a Lermontov-versekben, hogy ha mégis a kérdésre kellene válaszolnunk - könnyű dolgunk lenne. Hiszen Lermontov azon költőfejedelmek fajtájából való, akik azonnal megtalálták hangjukat, formájukat, témáikat, ezáltal önmagukat, azaz egyéniségüket is. Nála minden letisztult, harmonikusan egyszerű, és kristálytisztán átlátható, világos; nála nem létezik dallamtalan zenei kopárság vagy disszonancia.
A romantikus zengés, a váratlanul megszínesedő és feltörekvő érzések, a szeszélyes jelenések, a felizzó lírai hang mind-mind a felejthetetlenség és halhatatlanság súlyát hordozzák, és e nemes súly garantálja, hogy minden generációnál vitathatatlan élménnyel szentesített hitele legyen az orosz költőóriásnak, míg csak költészet létezik a világon.

A befejezéssel sem tagadom meg magam: cseppnyit belecsempészem önmagam Lermontov szépséges soraiba:

Kérlek, bocsásd meg énnekem,
ha célzást leltél e szavakban.
Az igazság, ha meztelen,
túl keserű. Kimondhatatlan.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007