2022. július 6. szerda,
Csaba napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
„…s add meg, ne szeresselek úgy.”
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Lehet, most újabb meglepetést okozok sok-sok magyar és francia kedvencem után, mert most talán egy csaknem ismeretlen, másik nagyon kedvelt költőmről írom e sorokat. Valamint azt is tudom, van, aki nem szereti őt…
Én nagyon, végtelenül szívesen olvasom verseit, akármikor, bármilyen hangulatban, akárhol - örömmel.
Oszip Mandelstam.
Tudom, talán túl kevesen ismerik. Ennek is oka van - de mindent sorjában…
Csakis az én értékskálám mutatója szerint a zavaros-furcsa XX. század talán egyik legnagyobb orosz költője, esszéírója volt.
1891. január 15-én született Varsóban és nem tudni egész pontosan mikor, de kb.1938-ban halt meg. (Egyes források szerint 1938. december 27-én.)
Mandelstamot nem csak elhallgattatták a szovjet korszakban, de azóta is, évtizedekig hallgattak-hallgatnak róla. Hisz ő volt az, aki korai költészetének éterien cizellált verseiben Aphroditét és Persephonét dalolja meg lírájában, és elsőnek mondja ki a Szovjetunióban „kitetsző mezítelen rettenetet”.
Majd ciánba mártott tollával gúnyverset ír a „svábbogár bajszú” ellen, és korunkat, a XX. századot „farkaskopó századnak” titulálja. Ez utóbbi verseiért 3 évre száműzik Voronyezsbe, míg végül szovjet koncentrációs táborban, emberhez méltatlanul pusztul el.
Ismerős életút, kelet-európai költői sors.
Sokak szerint – és én ebben egyetértek az irodalomtudósokkal - műveltségének hatalmas, összemberi mérete babitsi hasonlóságú, és a pokol bugyraiból küldött voronyezsi versei a mi Radnótink vagy József Attilánk utolsó költeményeivel mutatnak néhol hasonlóságot.
Mandelstam előbb Pétervárott, Heidelbergben, majd Párizsban végezte egyetemeit, filozófiai tanulmányait, ami egyúttal európaiságának lesz alapja.
Poéta doctusként, kész, tökéletes kultúrköltőként indul, mint nálunk Babits. Szokás őt a „költészetről szóló költészetnek” nevezni. Később is, különböző méretekben bár, úgynevezett objektív líra az övé: sosem személyes, sosem tudálékos - de kiegyensúlyozottan egy csaknem egész világkultúra szikrázik verseiben.
Az orosz költő legtöbbször a görög gyökerekbe kapaszkodva ír, a görög otthon rávetül a krími otthonra, a kancsó, az amfora, az Akropolisz és a görög mítoszok világa és alvilága egész szóművészetének központja lesz. Még Euridikét (és a róla szóló, örök művészetet jelképező Gluck-muzsikát) is a fagyos orosz télbe ülteti át.
Oszip Mandelstam 18 évesen kezd írni, és az orosz avantgarde egyik sajátos irányzatához, az akmeizmushoz csatlakozott. Ez az orosz szimbolizmustól való részleges elszakadását is jelentette, és a háromdimenziós, anyagszerű, míves költészet felé közelített.

A lovak olyan lassan lépnek

A lovak olyan lassan lépnek,
a lámpafény oly reszketeg.
Ők tudják tán, hová kísérnek
ez ismeretlen emberek.

Én magamat rájuk bízom már.
Alhatnám. Oly hideg van itt.
Egy döccenés a fordulónál
a csillagfény felé hajít.

Imbolygó fejem lángolása,
idegen kéz édes jege,
fenyők, fenyők fekete váza,
miket nem láttam még sose.

(Pór Judit fordítása)


1911.

Költeményeit, munkásságát ádámizmusnak és klárizmusnak (gyönyörű világosság) is nevezték: ez a verselés a hellén, áttetsző kifejezésmódhoz hajlik. Ebben hasonlatos másik nagy orosz kedvencemhez, Anna Ahmatovához - de ide sorolható Gumiljov és Gorogyeckij is; mindannyian másképp értelmezve ezt a világosságot, de ugyanazon tőről fakad látásmódjuk.
Mandelstam vers-és műveltségeszményei sorra megjelennek verseinek témájában is. Számtalan katedrálisnak, épületnek szentel tematikus verset. Ír a Notre Dame-ról, a Hagia Sophia-ról, a pétervári székesegyházról. Verse építészeti, amelyben világosan elválik a struktúra és a dísz.
Babitshoz hasonlóan, neki is Dante volt meghatározó élménye, 1934-es híres tanulmánya, a „Beszélgetés Dantéról” egyúttal saját metafora-elmélete is. Versei egy-egy szó, asszociáció, alliteráció, hangzás jelentésfeltöltésére épülnek.

Anna Ahmatovának

Mint sötét angyal a havon,
olyannak láttalak ma téged,
nem rejthetem-titkolhatom:
terád az Úr ütött pecsétet.
Olyan különös bélyeged,
ez az Égtől nyert adományod,
hogy talán úgy rendeltetett:
szoborként kell templomban állnod.
Ez a nem-földi szerelem
vegyüljön földi szerelembe,
orcáidon a szertelen
vér sose süssön át derengve,
a márvány árnyékolja csak
kísértet-rongyaid, a legszebb,
legtörékenyebb pőre testet,
de nem piruló arcodat.

(Lator László fordítása)

1910.


De élete révén is lehetne Mandelstam az orosz Dante: a sztálini Oroszországban járta a dantei poklokat. Már 1923-ban kiközösítik az orosz írószövetségből, állandó megaláztatások tárgya a húszas évek kezdetétől. És mikor a rettenet országossá válik, 1933-ban megírja híres Sztálin-ellenes gúny-versét, az „Úgy élünk itt…” címűt, amiért persze letartóztatják, de jellemző a zsarnokra: Sztálin nem azonnal végezteti ki Mandelstamot. Ellenben felhívja telefonon Mandelstam kortársát, Paszternákot, és azt firtatja, nagy költő-e a letartóztatott…? Majd  - eszement ötlettől vezéreltetve - magát dicsőítő ódát akar Mandelstammal íratni.
Megkapja, de sok köszönet nincs benne, az efféle versekben a költő mint rémről, szörnyről, szörnyszülöttről és rémképekben ír.
Ezért aztán három évre száműzik feleségével együtt, ahol megszületett a híres „voronyezsi füzetek” – most juthat talán eszünkbe a mi Radnótink „bori füzete” és József Attilánk „semmi”-vel szembenéző utolsó versei.
A gödör legmélyéről küldött híradások ezek, melyekben dermesztően láttatja meg (és csodálkozik rá maga is) még nyomorúságában és kínszenvedései közepette is a „síkság lélegző csodái”-ra, a park „bőséges és fenséges” pazarságára, a „csíráskedvű” feketeföldre, és a „szent gyökerek”-re.


A borús ég leplei lengék


A borús lég leplei lengék;
ölel-altat az erdei csend.
A magányos séta keresztjét
belenyugvóan viselem.

S felröppen a hon közönyéhez,
mint vadkacsa, újra a vád, -
mért sújt e borúval a végzet,
mért hurcolom én e magányt?

Lövés zaja. Vadkacsa szárnya
nehezül tavi hártya fölött.
S kettőzve a létüket, állnak
bódultan a parti fenyők.

Visszfénylik a sápatag ég,
és a világ köde ontja a bút –
ó, hadd legyek ily ködös én is,
s add meg, ne szeresselek úgy.

(Baka István fordítása)

1911


Száműzetése letelte után Moszkvába megy, de 1937-ben ezúttal Szibériába toloncolják, ekkor már felesége nélkül.
Soha többé nem tér vissza.
Halálának pontos ideje ismeretlen.

Legendája van, akár Radnóti halálának - egyik feltételezés szerint (rá oly jellemzően!) éppen Petrarcát olvasott a tábortűznél, mikor agyonverték. Mennyire hasonlít ez Radnóti gyönyörű-szép dacához, aki a haláltáborokban is a tökéletességhez, a hexameterekhez ragaszkodott!

Legtöbb versét Lator László mellett Somlyó, Pór Judit, Baka István és Erdődi Gábor fordította, és ez utóbbi méltatása, kutatásai szolgáltak alapul dolgozatom megírásához.

Miért, hogy a lélek olyan zene-ittas?


Miért, hogy a lélek olyan zene-ittas
s hogy a kedves nevek oly kevesek,
s csak elsuhanó véletlen a ritmus,
mint északi kósza szelek?

A port sűrű felhőbe kavarja,
beleborzong papír, falevél,
és vissza se tér soha - vagy, ha...
nem az lesz már, mire visszatér.

Ó orpheuszi szél, te, ki messze
eléred a tengeri fényt,
én egy sosevolt világba veszve,
feledtem a hasztalan „én”-t.

Egy parányi ligetbe bolyongtam,
hol a kék barlang zuga vár...
Én vagyok-e ez, mondd, én-e valóban,
s való igaz-e, hogy eljő a halál?

(Somlyó György fordítása)

1911


Érdekességként megemlítem, hogy már az is csodálatra méltó, ahogyan versei fennmaradtak az utókor számára: igazi, csodával határos módon – tudom meg Erdődi Gábor írásából.
A szeretet, a szerelem erejének segítségével, ami – mint tudjuk -, hegyeket képes megmozgatni…
Mandelstam felesége ugyanis kívülről minden egyes Mandelstam-verset megtanult, majd lemásolta és illegálisan, kézről-kézre adta azokat. Engem ez nagyon szíven üt…Az jut eszembe, hogy csakis így érdemes szeretni. Nagyezsda Mandelstam tudta, hogyan kell.
Nagyezsda nem olyan régen halt meg, visszaemlékezése döbbenetes dokumentum a két ember heroikus, kompromisszum nélküli ellenállásának egy népirtó, totális diktatúrával szemben.

Erdődi Gábor csak New-York-i és német kiadások révén jutott verseihez, és azok alapján fordította Mandelstamot.

…és hatvan év elhallgatás után még mindig várat magára egy teljes szovjet kiadás.

*

Hadd álljon itt egy (nekem nagyon kedves)  verse, egy szép, szerelmes líra, amely azért ennél sokkal több is. Örülnék, ha sikerülne meggyőznöm a talán ma még őt nem-kedvelőket, netán elítélőket költői nagyságáról.
A vers magáért beszél, önnönmagát képes megvédeni azokkal szemben, akik esetleg kételkednek a nyilvánvaló tehetség ezen megnyilvánulásai ellen.
Véleménye persze mindenkinek lehet, sőt bizonyára van is.
Ez itt az én „vallomásom” nagy kedvenceimről – erősen szubjektív, belátom. De én azért írok Mandelstamról, mert nagyon szeretem a verseit olvasni: szóképei, mondatfűzése, gondolatai, különös világa elragad, és sokszor fáj, ha megítélése vagy esetleges elismerése erős ellenállásba ütközik anélkül, hogy valóban nyitott szívvel és befogadó lélekkel olvasná valaki…


Mert nem tartottam…

Mert nem tartottam elég szorosan a kezed,
mert elveszítettem a gyönge, a sós-ízű szádat,
most várom az Akropoliszban a szürkületet.
Hogy gyűlölöm, ó, ez öreg, szomorú boronákat!

Künn nyergeli már az acháj had a jó lovakat,
a falba harapnak a nagy, fogasélű fűrészek,
a vér reszelős zuhogása sehogy sem apad,
nincs név, nincs hang, nincs kép, ami visszaidézhet.

Hogy mertem hinni, hogy is, hogy valaha még
tán visszajöhetsz? Mért válni időnek előtte?
Nem szólt a kakas, nem ritkult még a sötét,
nem zúdult még le a forró fejsze a rönkre.

Átlátszó könny a falon: lágy gyanta csöpög,
megsajdul a város tölgy-bordázata, érzi,
de árad a vér, rohamozza a vén küszöböt,
álmában a férfit a nő háromszor igézi.

Hol Trója, a szép? A királyi, az asszonyi lak?
Priamosz hegyi fészke, erős bástyái ledőlnek!
Száraz, kopogó faeső zuhogása: nyilak,
nyílvesszőkből mogyorós sűrű bokrai nőnek.

Egy csillag tűhegye sápadoz – az se gyötör,
megkoccan az ablak: a fény, kicsi fecske leröppen,
s a reggel, mint zizegő szalmán az ökör,
érdes tereken mocorog, - még álomütötten.

(Lator László fordítása)


 *

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007