(Paál Zsolt könyve elé)

Egy különleges borítójú és szokatlanul vastag, tekintélyt parancsoló, keményfedeles könyvet tartok a kezemben, amelyet már legalább tízszer elolvastam, pedig csak a napokban kerül ki a nyomdából. Kivételezett helyzetben vagyok: az a megtiszteltetés ért, hogy én olvashattam el ezt a regényt az elsők közt, én lektorálhattam, én engedhettem végső útjára a nyomdába - és onnan a nagyérdemű Olvasó elé.
Paál Zsolt: Napfény a kövek alatt című kötetéről próbálok hírt adni, szólni, kiáltani, hogy ezt a kötetet minden magyar embernek el kell olvasnia!
És mégsincs könnyű dolgom, amikor bemutatni készülök ezt a nagyregényt.
Pedig minden adott ahhoz, hogy a legnagyobb elismerés és a legszebb méltatás hangján kezdjem a rezümét… Csak minden szó kevésnek, fénytelennek tűnik, és igen-igen szegényesnek még most is, amikor a sokadik olvasás után leteszem a kezemből a kötetet. Lássuk, mennyire vagyok képes visszaadni egy különlegesen szép könyv hangulatát, tudok-e a történéseiről valamennyire is pontos képet rajzolni, visszaadni valamit abból, amilyen élményt nekem nyújtott…?
Lapozzuk fel a kötetet, mely tulajdonképpen egy megsárgult, régi napló újraolvasása – évekkel annak megírása után…
Egy ifjú, a 80-as években Franciaországból temetésre érkezett fiatalember – Istenes Mihály -, és egy idős, jóságos pap között lezajlott párbeszéddel merülhetünk bele abba a nagyszerű háborús-, történelmi-, és családregénybe, amely régóta várt új fejezetet nyit a magyar irodalom próza-világában.
-Ha akkor nem késem le a vonatot, a sorsom talán egészen más irányt vesz. – olvassuk a regény első lapjain, mellyel egy régesrégi történetmesélés veszi kezdetét…
A hihetetlen gondossággal és ornamentikusan felépített, részletesen kidolgozott, nagy ívű történet egyben az ötvenes és hatvanas évek magyarországi freskója – középpontjában az 56-os forradalommal -, mely bővelkedik gazdag líraiságban, mély jellemrajzokban, páratlan tájleírásokban és nem utolsó sorban egy nagyon nemes érzést is fókuszba állít: a hazaszeretetet. A felsorolás persze még koránt sem teljes: az érzelmek szikrázása mellett az események is izgalmasan peregnek, és mindez végtelenül hiteles: a fikció köré a történelmi tényeket állította hadrendbe írója.
Talán paradoxon, hogy a barokkos burjánzású, de mégis tiszta, világos, érthető és követhető, eseménydús nagyregény nem csak tartalmával és szerkezetével, de már-már versszerű nyelvével és stilizáltságával is leköti figyelmünket, felejthetetlenné téve ezt a 443 oldalas kötetet. Paál Zsolt olyan szépen, könnyedén bánik a magyar nyelvvel, úgy hajlít és állít maga mellé minden szót, mondatot, amelyek ilyeténképpen önnön szépségüknél fogva alkalmassá válnak a gondolat mélységeinek érzékeltetésére.

„Különös, későn jött tavasz eszmélt a rideg, falusias tájba. Negyedik napja voltam otthon. Már virágzott a hérics és a kankalin, s a faluhatár tele volt sárga és kék virágokkal, s talán a hegyekben is szétfutott a sáfrány és a kökörcsin. Az alkonyatok pedig bearanyozták a Bodrog acsarkodó árjait, s kiszínezték az ezernyi tócsát a tanyai utak mellett.
Nem hittem, hogy ilyen könnyen visszaszokom a házhoz, az udvarhoz és az apámhoz. Az orrom újra megtelt a ház szép szagával, a naftalinos tisztaszoba keserű illatával. És visszaszoktattak a mozdulatok, anyám érintése, apám keze, ahogy meggyújtják a petróleumlámpát, ahogy bekapcsolják a rádiót, ahogy görnyedeznek a kertben.
És a hangok… a kertkapu nyikorgása, a ferde esők dobolása a gangon, az ajtók pattogása a megdagadt ajtótokban.”

A kötetben azonnal szembeötlik a kivételesen jó és mesteri megszerkesztettség. Az író a szinte mindig jó felvetésű szövegkezdettől biztos kézzel vezeti a szálakat, fogja össze a naplók szerteágazó történéseit, nem hagyja magára olvasóit a sokszor igen szövevényes és vérzivataros események közben sem: finom technikával a már-már végletekig naturalista leírások közé beékel egy-egy lírai, gyöngéd párbeszédet, vagy monológot.
Paál Zsolt kivételes írói adottsága mellett enciklopédikus tehetségével (is) őszinte csodálatra késztet. Regényének témáját, annak összes vonatkozását szinte mértani precizitással szerkeszti és adja tovább. Nem ködösít, nem ken el semmit, s bár az események, azok kíméletlensége, a kommunista ember elállatiasodása legtöbbünk számára jól ismertek és fájdalmasak - ebben a kontextusban, ahogy Paál Zsolt elénk tárja, a hitványnál is hitványabb, legmocskosabb emberi tulajdonság megrajzolása is írói művészetté nemesül.
Főhősének, Istenes Mihálynak szókimondása, igazságkeresése, érzékenysége az emberi érzésekkel és humánummal szemben még akkor is sziklaszilárd, amikor körülötte a legtöbben – vagy legalábbis igen sokan - hallgatásba temetkeznek.
Így lett a Napfény a kövek alatt az emberi viselkedésminták bemutatásának, az embertelenségnek és – vele szembeállítva - a humanizmus toposzának regénye, s ugyanakkor a legnagyobb borzalmak árnyékában ott csillog egy (vagy két…?) gyönyörű szerelmi szál is, amely enyhíteni tud azon a szorításon, melyet az 56-os forradalom leverésének soha el nem évülő rettenete okoz az olvasóban.
A cselekmény zseniálisan rétegezett: mintha egymásra fényképezett képkockák elevenednének meg a lapokon, amelyeket szépen, egyenként bontunk ki és értünk meg - de a könyvet olvasva semmiféle fragmentáltságot nem érzünk, nem érezhetünk, pedig a tér és idő egymásba hajlásával, visszaemlékezéssel, majd egy újabb fordulattal ismét a jelenbe ugró naplórészlet kibontakozásával talán könnyedén eltévedhetnénk. De az író gyengéden, ám biztos kézzel vezet: együtt lélegeznünk a főhősökkel, a cselekmény kellős közepén érezzük magunkat, eggyé válunk Istenes Mihállyal, Lonával, Péterrel vagy éppen Ancival…
És valóban, így is történik: Paál Zsolt mindvégig ébren tartja a figyelmünket, és egyengeti lépteinket az események mellett, vagy még inkább benne, magában a történetben. Így aztán együtt menetelhetünk a szereplőkkel, sodor az események vad vihara vagy éppen megpihenhetünk egy-egy elmerengő őszi estén a szerelmesekkel – mesteri írói megoldások szemtanúi vagyunk. Ezt csak a legnagyobbak tudják.
A fejezetek legtöbbször a környezet részletes leírásával kezdődnek, de a szereplőt körülvevő természet bemutatása a történettel párhuzamosan folytatódik, a cselekmény soha sem engedi lanyhulni az Olvasó figyelmét, mert nincs egyetlen fölösleges mondat vagy sor sem a műben. Időpontok, helypontok és cselekménypontok egymás után sorakozva írják le és tárják elénk a regény témáját: a magyar világot, hétköznapokat az 56-os forradalom idején, cseppnyit előtte és elég hosszú távon utána is – mintegy keretként átölelve azt.
Tudjuk, a próza fegyelmezett írásmódot követel: talán elsősorban azért, mert e műfaj kevesebb újítást engedélyez, visszafogottabbá teszi az események dús áradását, szigorúbban vigyázza és ellenőrzi a szereplők megnyilatkozását. Ezt az író érzékeny és finom lélekrezdülésekkel pontosan be is tartja, de Paál Zsolt paradox módon ezzel együtt némiképp szembe is szállt – örömünkre -, mert újítása gyönyörűség, helyenként úgy tűnik, mintha a prózai megszólalás regisztere fényesebb fekvésű lenne, mint akár egy lírai vers, vagy egy csipkeszerű elégia.  A párbeszédek szépségéről külön fejezetet kellene írnom, hiszen a Napfény a kövek alatt című nagyregényben egy "átlagos"  dialógus is így hangzik:  

”Majd Anci felé fordultam. Lecsukott szemmel feküdt, csak a keze volt kint a takaró alól. Másfajta szépség volt, vonásaiban az alázat és a boldogtalanság szépsége.
Megsimogattam az arcát, majd kisimítottam az arcából a hajat.
Halkan szólongatott, majd beszelni kezdett:
– Szeretem, mikor megérintesz.
– Szeretem, ha mellettem vagy – feleltem.
Elmosolyodott, de nem nyitotta ki a szemét.
– Örülök, hogy boldog vagy – mondta csendesen és anyáskodón.
– Örülök, hogy meggyógyulsz – feleltem, s hirtelen megszégyelltem ezt az ösztönös válaszomat.
Anci nem mondott semmit, csak egy aprót rándult keze a kezemben.
– Hagylak… Pihenj – mondtam.
– Nem menj el… még. Egy kicsit maradj! Ki tudja, mikor látlak.
Visszaültem, s megsimítottam újból az arcát, mert egy kinyíló ajtó huzata arcába fujt néhány hajszálat.
– Olvastalak… valamelyik újságban, benne volt a versed.
Különös érzés volt mindez, hiszen hónapok óta nem olvastam semmilyen újságot.
– „Kebled, mely két kitart ablak,/ ahonnan fényt viszek, /mikor magadra hagylak.” Ezt írtad. Szépen tudsz szeretni.
Hallgattam, csak a közelgő alkonyt néztem, s a függönyt, ahogy megrebben minden csendes ajtónyitásra.
– Neki írtad… Pedig szerettem volna hinni, hogy nekem is írhattad volna.
– Nem írtam senkinek… Csak a szerelemnek…
– Csak a szerelemnek – ismetelte meg a szavaimat.”

A regény szinte minden sora tartogat megannyi olyan szépséget, mellyel nehéz betelni. Az igényességre, igazi értékekre vágyó és vágyakozó olvasó az első tíz oldal után kristálytisztán megérzi, hogy végre, végre megszületett az új magyar nagyregény, melyre oly régóta kiéheztünk és talán Szabó Dezső Elsodort faluja vagy Nyirő József Isten igájában című regénye óta vártunk.
Végre nem olyan kötetet tartunk kezünkben, melyet a 61-es villamoson ülve – a Móricz Zsigmond tértől Hűvösvölgyig - kivégez az Olvasó, s rögtön ki is szór agyából, mint könnyedén felejthető irományt, felesleges ballasztanyagot. Nem. Ebbe a regénybe ünnep belekezdeni - akár a karácsonyesti meghitt ajándékbontogatás után kell és lehet belefogni, ízlelni, mint a legaromásabb, testes, finoman vöröslő bort egy párás, metszett kristálypohárban.
Paál Zsolt olyan magabiztos írói primátussal bír, amely csodálatra késztet.
A kezemben tartott nagyregény páratlanul szép, nemes lüktetése és kivételes nyelvi erudíciója ül megfellebbezhetetlen győzelmet a mai kortárs regényírók elszürkült, sekélyes és olykor alantasan obszcén, vaskos nyelvi dadogásán.
Paál Zsolt tisztán, érthetően ír és fogalmaz, a legszebb és legválasztékosabb szókincs van birtokában, melyet nemcsak ural, de alázata a magyar nyelv irányába szembeszökő.
Összegzésként bátran elmondható, hogy ez az új magyar nagyregény olyan hiátust tölt ki a mai magyar irodalom palettáján, amely eddig fájón üresen tátongott.
…és utolsó gondolatként egy másik nagy író és egy másik gyönyörű regény mondatait citálom, melynek méltó párja - irodalomtörténeti szempontból talán folytatása…? - a Napfény a kövek alatt.
Már most megjósolom: könnyen lehet, hogy Paál Zsolt lesz az, aki Nyirő József szavaihoz felnőve ismét naggyá teheti a magyar prózaírást, hiszen gyökereik mintha egy talajból kortyolnák a legszebb, éltető magyar mondatokat, melyek sudár és büszke fává érlelik mindkettőjük gondolatait:

”– Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van... Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa... Nem igaz, hogy a ma született, ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell... Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom, nem tudom! (...) De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik. De tudom, hogy kifosztott, meleg fészek romjaiból új otthon épül. De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak. (Nyirő József)

Ha hasonló, mívesen cizellált, kivételesen szép mondatokra és felejthetetlen történetre, sorsok, életutak - keresztutak - megismerésére vágynak, akkor azt tanácsolom, hogy Paál Zsolt monumentális regényét emeljék le a könyvespolcról.
Higgyék el, nem fognak csalódni benne.

Budapest, 2010 decembere