Láttam ma egy kislányt, ahogy a parkban álldogált. Kis rózsaszín kabátkája, ügyetlenül a fejébe nyomott sapkája alatt a kicsiny test és a viaskodó arcocska szinte eltűnt, csak a síró rázkódás maradt meg a lényéből.
Az emberek vak sietséggel mentek el mellette, csak néhányan dobtak felé egy-egy részvéttől megrebbenő pillantást, mintha pillantásuk egy-egy kopott piros labda lett volna.
De a kislány nem kapdosta el ezeket a kis labdákat, s még csak nem is nyúlt feléjük.
Leültem a közeli padra, megbámultam a templomtorony barokkos pompáját, a felhők űzött csordáját, majd visszatértem a kislányhoz.
Zavarodottá tett, hogy most ő néz rám maszatos kis arcából kiragyogó tekintetével. Már nem is volt ez a lányka más, csak egy apró szempár a csodálkozás és az idegenkedés könnyű csillámaival.
Elhatároztam, hogy nem engedem neki sajnáltatnia önmagát. Talán ehhez szoktatták.
- Te meg mit bámulsz? – vetettem feléje kissé gorombán.
- Téged – felelte a meglepődés halvány remegése nélkül.
- Inkább mennél haza! – mondtam egy pillanatnyi kétségbeeséssel, hiszen a kislány nem futott el, hanem egy tétova lépést tett felém.
- Leülhetek melléd? – kérdezte óvatosan, majd hirtelen az út felé kapta a fejét, mintha a válasz nem is érdekelné.
- Szeretnék egyedül üldögélni – mondtam határozottan, s még ki is húztam magam ültömben.
- Én nem – felelte halk megvetéssel, s egyre közelebb jött.
- Van itt elég pad – morogtam csendes bosszankodással.
- Látom – felelte, majd mintha elbizonytalanodott volna.
- Ha látod, akkor…
- Akkor is! – vágott a szavamba, majd odaszaladt, s leült mellém.
Egyre kellemetlenebbé vált a helyzetem, hiszen itt ültem egy idegen gyermekkel, és most minden bosszantó megnyilvánulása az én felelősségem.
De nem szólt, csak a lábával kalimpált, majd tüsszentett, később úgy grimaszolt, mint egy kölyökcsimpánz.
- Előbb még sírtál – mondtam, hogy összetörjem a köztünk feszülő hallgatást.
Aztán rájöttem, hogy ostoba voltam. Nem kellene beszélgetést kezdeményeznem egy ilyen kellemetlenkedő kis jószággal.
Még ránézni sem mertem. De aztán óvatosan felé fordítottam a fejem. Nagy kék szempár bámult rám, alatta piszkos kis nózi, halvány vonalú száj, tömzsi állacska fehéredett elém.
- Téged ismerlek – mondta, majd felém nevetett.
- Dehogy ismersz, hiszen én sem ismerlek – feleltem neki hetykén, de majdnem elnevettem magam, ahogy újabb grimaszokat rajzol az arcára a hirtelen jött jókedve.
- Ismerlek – mondta ellentmondást nem tűrőn, de most a szája elkeskenyedett, az orra megnyúlt, az álla pedig apró gombóccá zsugorodott.
- Nem ismerhetsz, te kis békafasírt – mondtam neki, hogy elvegyem a kedvét a további párbeszédtől.
- Nem vagyok békafasírt - mondta nyugtalanul, majd folytatta: - Utálom, ha becézgetnek. Anyuka is mindig becézget. Cicának hív, meg mindenféle … - kereste a szavakat.
Elbizonytalanodhatott; talán valamiféle csúnya szó derült az ajkára, s most szerette volna onnan leharapdálni.
- Merre van az édesanyád? - kérdeztem, de majdnem kicsúszott a számon egy becéző szó. Most én nyeltem el a szavaimat.
Percek rohantak át rajtunk, s mindketten várakoztunk. Mindketten a másikunkra. Így csak egy kérdésre futotta:
- Mi a neved… ha már nem hívhatlak békafasírtnak?
- Te mindig ilyen hülyeségeket beszélsz? – kérdezett vissza.
Úgy tűnt, most ő akar megbántani.
Összeszedtem minden erőmet, hogy megfeleljek ennek a szemtelen kis töpörtyűnek, de olyan erőtlen voltam.
- Nem mindig, de el kell ismernem, gyakran megtörténik velem.
- Nem is igaz! – kiáltotta, vagy inkább visította a fülembe. – Te tanár vagy, az anyukámat is tanítottad – mondta fölényesen, hiszen többet tudott rólam, mint én őróla.
Várt egy kis ideig, apró ajka megremegett, mintha azokkal merné ki a szívéből a szavakat.
- A tanárok okos emberek – mondta szomorú sóhajjal, majd egy kicsit elmélázott.
A délután két aranykezébe vette ezt a kis arcocskát, és bekente aranytól sáros ujjaival.
- Szeretném, ha az apukám tanár lenne! Olyan, mint te – mondta elhalkuló tűnődéssel.
Ránéztem, de kitalálta a szavaimat. Nem engedte, hogy magamról beszéljek.
- Nincs apukám – mondta, s két apró orrlyuka kitágult ezen a vékony kis orrocskán.
- Tehát akkor kiültél apavadászatra – mondtam neki kedves iróniával, mintha egy régi barátomnak mondtam volna.
- Nem… Nem... – mondta, és ismét eltűnődött.
- Hát akkor mit keresel egyedül a parkba ilyen kislány létedre?
- Anyuka bement oda. Koporsót intéz – mondta elgondolkodva, s mintha a szomorúság keresett volna egy arcot magának, s megtalálta az övét.
- Kinek kell az? – kérdeztem zavartan.
- Nem figyeltél – mondta, s könnytelenné vált a szeme, mégis oly kíméletlenül nézett rám.
Hirtelen gyászruhás asszony jelent meg. Törékeny alkatú, szép fiatalasszony közeledett felénk. Olyan volt, mint egy megfeketedett ág, melyet a szél kénye-kedve szerint himbál.
- Jaj, bocsásson meg, tanár úr! – mondta sopánkodva, ahogy rám nézett. – Nem rossz gyerek ő, csak sokbeszédű.
Néztem az arcát, szép vonásait kificamította a fájdalom. Keze fehér volt, fázósan reszkető.
Mit is mondhattam volna neki? Először azt, hogy örüljön, ez a gyermek még nem érti meg a halált. Aztán eszembe jutott, hogy érti, csak egy képzeletbeli világ díszleteit tolja oda, ahol a gyász fekete falai emelkednek. Szerettem volna részvétemet nyilvánítani, de elakadt a szavam. Felálltam, s kezet nyújtottam a nőnek.
Apró könnyek sarjadoztak a szemén.
- Köszönöm, hogy vigyázott rá addig, amíg én…
Nem folytatta. A gyermekére nézett, majd magával húzta.
- Köszönj szépen el… - mondta a nő zavartan.
- Szia! – mondta a gyermek, mire a nő felsóhajtott.
- Ugyan már, kislányom!
- Hagyja! – mondtam, s azzal a kisleánynak kezet nyújtottam.
- Szervusz! – feleltem neki, majd ennyit dadogtam még tétován: - Legközelebb a nevedet is megtudom.
A nő még hálálkodva rám mosolygott, majd elindult egy szürke autó felé.
Egyszerre a kislány síró hangját hallottam:
- Ági… Ági vagyok! – kiáltotta erőtlenül felém, majd hosszan nézett.
Aztán felkapta az anyát és a lányát a sok szürke és kopott fa szürke ringatózása, hogy elvegyék tőlem mindkettőjüket.
- Harangozni kéne má’! – mondta valaki, majd köpött.
Odanéztem, kopott öreg káromkodott bele ebbe a télvégi ürességbe. Mikor meglátott, csendesen kalapot emelt.
Szótlanul biccentettem.
Ez is a temetkezésről jön. Talán ez fogja elásni a kislány kettétört életének jobbik felét.
Hirtelen a halál jutott az eszembe. A halál, mely ott volt ma a katedrámon. Tóth Árpád negyvenkétévesen halt el, s én is ennyi vagyok.
Talán ez a gyermek nem felejti el az apját, ahogy ezek a csendes szellemidéző stúdiumok megidézik a régi halottakat.
A szél most megrázta az ágakat, s mintha visszabotozott volna a valóságba.
Talán már kamaszodik az a fa, melyet az én koporsómnak szánt az Isten.
 |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
