2022. szeptember 27. kedd,
Adalbert napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kommunizmus áldozatainak emléknapja és az Aranylant
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



A kommunizmus áldozatainak emléknapja

 

“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak szermélyes boldogulása így kívánja.”

 

Örökérvényűek Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író mondatai. A kommunistának nem számít se Isten, se haza, se nemzet, se nép, se család, se egyén – számára ezek a fogalmak ismeretlenek. Ha kell, csecsemőkön, asszonyokon, öregeken, bárkin átgázol, lelki ismeretfurdalás nélkül. Ha kell, a saját családját elárulja. A becslések szerint a kommunizmus áldozatainak száma eléri a 100 milliót! És ezek csak a halálos áldozatok, nem értjük bele a testileg, lelkileg, szellemileg, anyagilag és ki tudja még milyen módon tönkretett, megnyomorított embereket, nem értjük bele azokat, akiket ez a torz, eszelős, gyilkos eszme tévútra vitt, nem értjük bele azokat, akiket a kommunizmus és a vele szövetséges szélsőséges liberalizmus uniformizált, buta, műveletlen és igénytelen masszává silányított.

Ízelítőül:

 

Szovjetunió: 20 millió áldozat; Kína: 65 millió; Vietnam: 1 millió; Észak-Korea: 2 millió; Kambodzsa: 2 millió; Kelet-Európa: 1 millió; Latin-Amerika: 150 000; Örményország: 1 millió; Lengyelország: 1 millió; Magyarország: 0,5 millió; Afrika: 1,7 millió; Afganisztán: 1,5 millió…

 

Hírhedt nevek, a legnagyobb mészárosok: Sztálin, Berija, Lenin, Brezsnyev, Hruscsov, Pol-Pot, Ho-Si-Minh, Fidel Castro, Mao-Ce Tung, Causescu, Tito és „magyar” – idézőjelben magyar, persze – Kun Béla, Szamuely, Kádár, Gerő, a körmös Bauer, és lehetne folytatni a gyilkos gazemberek sorát.

 

És sokan még a mai napig is köztük élnek. S míg a másik önkényuralmi rendszer, a nácizmus rémtetteiről naponta hallani, addig a kommunista valahogy bocsánatos bűnnek számít. A kommunista nem bűnös. A kommunistának nem jár büntetés. Nem. A kommunista ma is meg van jutalmazva. Gondoljunk csak a ma élő kommunistákra, a kiemelt nyugdíjjal vígan élő Biszkura, a volt ÁVH-s pufajkások sorára, pl. Horn Gyulára, az ’56-os forradalmat nácinak minősítő Havas Szófiára. Soha, egyetlen kommunistát sem vontak felelősségre Magyarországon! Egy-kettő kapott mutatóba felfüggesztett börtönbüntetést, holott amit elkövettek, azok háborús bűnök, az emberiség ellen elkövetett bűnök. És soha nem rendezték tisztességesen a kommunista áldozatok kárpótlását, kártérítését – az csak a nácik áldozatainak jár. A kártérítésekből gyakran maguk a kommunisták, azok leszármazottai, utódai húztak busás hasznot – maga az áldozat maradt kárpótlás nélkül, kisemmizetten.

 

Örülhetünk, hogy egyáltalán eljuthattunk odáig, hogy Magyarországon is meg lehessen emlékezni a kommunizmus áldozatairól.

 

Áldozatok vagyunk mindannyian, ennek a gyalázatos rendszernek az áldozatai, s bár szeretett Rákosi, Sztálin és Kádár elvtársak az „atyáink”, normális, érző és keresztény ember inkább érzi magát árvának, vagy büszke fattyúnak, mint az ő gyermekeiknek.

 

Áldozat az irodalom is. Ilyen iszonyatos kasztrálást, mint amit a kommunizmus művelt, nem sokat lehetett látni a történelemben. A sötét középkorban talán igen, de a XX. század már nem a sötét középkor…

 

Évtizedekig nem lehetett hallani, olvasni olyan írókról, költőkről, mint Wass Albert, Tormay Cécile, Nyírő József, Nagy Ignác, Hamvas Béla, Alszeghy Zsolt, Harsányi Kálmán, Sík Sándor, a bevezetőben olvasható Szolzsenyicin, elhallgatták hosszú időre Pilinszkyt, József Attila és Petőfi Sándor verseit is cenzúrázták, és még hosszasan lehetne folytatni a sort magyar és külföldi írók, költők egész sorával.

 

És még ma is mérgezik lelkünket utódaik… a mai napig az irodalmi elit egy része gusztustalan, tudatosan nemzetromboló „értékeket” képvisel. Trágárság, öncélú káromkodás, a nemzet és a haza nyílt vagy burkolt gyalázása mindennapi bevett gyakorlat. Oda jutottunk, hogy hírhedt magyargyalázók „művei” lehetnek érettségi tételek, tanítják őket közép- és főiskolákon, egyetemeken, míg a fent említett kiváló írókról meg sem emlékeznek a magyar tankönyvek…

 

Oda jutottunk, hogy még ma is sokezres példányszámban, ilyen-olyan támogatással adják ki borzalmaikat a „celeb írók” jobb esetben sületlenségeiket, rosszabb esetben nyelv- és nemzetromboló, hazugságokkal teli firkálmányaikat.

 

És ezenközben gyalázzák Döbrentei Kornél műveit, kínos keservesen jelenhetnek meg olyan írók, költők, mint az Aranylant szerzői, Kovács Anikó, Verzár Éva, Bige Szabolcs Csaba, Kovács János, Paál Zsolt, Török József, stb. Már ha megjelenhetnek…

 

Elég talán ennyi ebből. Tudok én válaszolni az „uraknak” és „hölgyeknek” a magunk fegyverével: az írásokkal. Az Aranylant a szememben etalon a magyar irodalmi – egyelőre még csak - internetes palettán.

 

Álljon itt egy összeállítás a mi szerzőink tollából, hogy mit tudunk MI alkotni. Természetesen a témához kapcsolódóan…

 

Paál Zsolt: ’56 margójára

 

Ma nem lenget zászlót a reggel,
a temetetlen fekszik itt
homlokába lőtt üreggel.
Néhány öszvértank döbben itt a tájba,
csak a füst leng még a Duna felett
elmélázón… fájva.
Haláltáncot remeg fel a por,
majd sárrá veri árnyát a zápor,
halottak isznak még belőle,
anya húzza gyermekét, s elmereng,
- mégsem akasztva, csak lelőve
feketül karjába bordatört szép fia…
„Szépen halt, ha már meg kellett halnia…” -
szól fölötte üres vigasz…
 „ Igaz… igaz …” -
mondják mások,
majd elviszik a holtat,
s a fogdaudvaron egy őr a
zsebekből kipakoltat
karszalagot, imakönyvet,
históriánk imakönyv lett,
ahogy himnuszunk és köszönésünk,
s falainkba rovást vésünk,
hogy rabok lettünk ezer évre.

 

Mészáros István: 56

 

Íme, kifordul a sír, omlik a jó anyaföld,

csendben, friss levegőért tátog a mély lyuk a zászlón.

 

Rácsai Róbert: Októberi litánia

I.

Csendes az ország: oly néma,
Mint fagyott mezőn a széna,
Se szín, se fény, se hang;
Se sötét nincs, se világos,
És a szív is oly magányos,
Mint a templomharang.

Senki se felel. S mint szent rom,
Áll még ez a régi templom,
Ahol gyónni szoktam;
Nem szól benne most gyászének,
Csak lobogva-sírva égnek
A gyertyák titokban.

Csak egyetlen templom maradt,
Ránk boruló nagy ég alatt,
S üresek a padok;
Hol megtaposva és félve,
Dadogva és földre nézve,
De imát mondhatok.

II.

Csak holtak, amerre nézek,
Merevek, s viaszfehérek,
S a terror szónokolt;
Vörös láng emésztett mindent,
Gyilkolt, rombolt, amerre ment…
S a bosszú hátra volt.

Felállt a háromszáz bitó,
És a sok bitang áruló
Markába nevetett;
S míg százak nyakán kötél volt,
Ültek ők vad, győzelmi tort
A halottak felett.

De nem, nem történt hiába,
Büszkén mentek a halálba,
Gerincesen s bátran!
Gyáván kegyelmet egy se kért,
Vérük adták a hazáért,
Mind a háromszázan!

Nyughelyük csak jeltelen sír,
Ott hever mind a sok mártír,
Arcuk lefelé néz;
Szögesdrót a csuklójukon,
Felettük csúf, szürke beton,
S testük marja a mész.

III.

Voltak, akik elfutottak,
S lettek űzött nyomorultak,
Bujkáltak sebzetten;
És egynek sem volt otthona,
Csak sírtak, hogy „Haza! Haza!”
Ott, az idegenben.

Sokan ott vesztek a harcban,
Vagy a börtön mélyén lassan,
S másnak a kín jutott;
Vitéz férfiak, bátor nők,
Itt maradnak velünk, mert ők
A halhatatlanok.

S itt vannak, bár elmentek rég,
Jutalmuk örök dicsőség
Ott a Mennyországban,
Mert lelkük immár Krisztusé,
Tisztán léptek az Úr elé,
Mind a háromszázan.


Szabó László Dezső: Október 23.

 

Egy bomba robbant a szívemben:
Tüntetés lesz, testvér, tüntetünk!
Forró szívvel, és mit se várva
Egy eszme indult el velünk.
Az idő ősködéből pattant,
És telt vele a csillogó este:
Ezrek és ezrek az utcákon,
Nem lehet ráismerni Pestre.
Az égen száz csillag hunyorgott,
Lenézett egy-két vörös fényre;
Csattant, kiáltott a jelszó:
A rabságnak már legyen vége!

Egy autó oldalán fityegtem,
És alig hittem a szememnek:
Rendőr sehol, s házak tövéből
Asszonyok, lányok integetnek.
„Ruszkik haza!” – dörren az orkán,
„Sztálint ledöntjük!” dübörögtek;
ömlött a nép, torok kiáltott,
a jelszavak meg mennydörögtek.
Százfejü szörnyek mesévé váltak,
A provokátort meg kikacagták.
A szobor előtt a nagy téren
Régi világuk megtagadták.
Kemény csapás volt mindazokra,
Akik előtt tapsoltak egykor!
Álltak és néztek várakozva,
Ezer és ezer, százezer sor.

Diadal szállt végig a téren,
S mint tűzvész, orkán ült a tájra:
A magasságban zúgni kezdett
Hegesztőpisztoly kékes lángja.
Motorok zúgtak, erőlködtek,
Megingott végre a Gyalázat:
„Ledöntöttük a Sztálin szobrot!”
Verték, döngették a vázat

„A Rádióhoz, stúdióba!”
„Vesszen Gerő, a gaz áruló!”
A forró éjszakában indult
Véres útjára száz golyó…
Én is rohantam, és jött Csepel,
Katonák, lányok, asszonyok,
Rendőrök, munkások, ezren, ezren
Igaz és bátor magyarok.

És sztrájk is indult.
Árva népünk
Kezébe vette végre sorsát.
Másnap már vérben fürdött minden,
De feltámadott Magyarország!

Aranybetűkkel, vérrel írva,
Új, nagy fejezetet nyitottunk
Ország-világ történetében:
Szabadságunkat marokra fogtuk!

Új eszme ragyog fenn az égen,
Dátum született a világon,
Mely tűzbe hoz ma minden szívet:
Szabad október 23!

 

Kónya Gábor: Trianon

 

Buda mondja: "mindent vissza!"
"semmi nem kell!" - Pest-is kiált
- országom épp' pár forintba -
"a székely csak román geller"

tótok borát Tokaj issza
Romulus nyel ó-pálinkát
messzi van még Európa
Belgrád alszik Bukaresttel

keserű már a puliszka
restelli az ember: mi már
hisszük: nem fogunk (nem, soha!)
játszani a tengerekkel

 

Rácsai Róbert: Kötél általi

 

És akkor elhallgatott minden.
Csend lett az elfüggönyözött szobában,
az olajozatlan kilincsben,
golyóverte ház ablakában.
Bezártak ajtai a templomoknak,
aznap nem gyóntattak a papok,
a gyertyák is tócsává zsugorodtak,
s ti hívek, némán áldoztatok;
nem zörögtek a titkos iratok,
sem a kerék a latyakos utcán,
vénasszony tett a szájára lakatot,
s nem nézett a férfi lányok után,
nem kínált portékát a kufár,
a piacon sem károgtak a varjak,
halálba fúlt akkor a január,
és az arcok merevre fagytak,
nem rázták láncaik a rabok,
székükben a szú sem percegett,
még az óra is elhallgatott,
a fegyenc sem számolta a perceket,
mindenki földre szegezte szemét,
s két kézzel a szívébe markolt,
úgy széledtek volna szerteszét,
és hagyták volna itt ezt az akolt,
hogy beleüvöltsék a zúgó szélbe:
elárultak minket, megaláztak!
De szavaikat úgy törték kettébe,
mint a gyújtósnak szánt szalmaszálat.
Tudták már, tudták az emberek,
hogy bár hallott a fül, de néma a száj.
Tudták, hogy megölték lelküket,
de egy percig megállni muszáj,
mert a reményük anyja elvetélt...
Elhallgatott mindenki sikolya.
Amikor megrándult az a kötél,
és szörnyűt roppant a csigolya.


Szabó László Dezső: Viharban

 

Európában ma vihar van,
baloldali orkán tombol,
ami épül jobban, szebben,
szemetet szór rá, bőszen tombol.
Évszázados tapasztalattal
kell újra szembenézni itt:
mi védtük, óvtuk Európát,
ő mindig mondta, hogy segít.
Ezzel szemben csak jövevénynek
tekintettek e tájon minket,
csak néha kentek álmosolyú
arcukra barátságos sminket.
Sorolhatnám, de nem teszem!
Nézzétek meg a tényeket:
Magyarországot megcsonkolni
bizony  cseppet sem féltetek!
Odadobtak a vörös rémnek,
minek nyakára mertünk lépni!
Most, hogy végre szabadok vagyunk,
Európa a mellünket tépi!
Igaz, ott is csak azok fújnak,
akiknek lelke messze van
a keresztény Európától.
Bennük a gyűlölet fogan.
Vihar van, súlyos, de mi álljuk!
Nekünk mi jó, azt mi tudjuk!
Beleszólni a dolgainkba
ezt megengedni sosem fogjuk!
A szép jogok és a szabadság
nem működhet az ember ellen,
mert nem szabadság, és nem a jog,
mit működtet a gonosz szellem!
Sokan vannak még árulóink,
szívnák erőnket még sokan,
de ez a nemzet felnőtt régen,
és végzetébe nem rohan!
Állj a sarkadra Magyarország!
Emeld fel fejed drága népem,
hogy sorsodat marokra fogva
saját utadon haladj szépen!
Vihar után mindig derű jön,
eloszlanak a fellegek,
rosszindulat, vád mélybe hullik,
s példaként állítják e nemzetet,
mert mint sokadszor, szembeszállott
és nem ismer megalkuvást,
a fél világgal szembeszállva
alamizsnáért nem kiált.
Mit más lerombolt, építi újra,
tiszta, erős, új életet,
ahol mindenki boldogulhat
aki csak dolgozni szeret!

Csodálkozhat még a világ!


Paál Zsolt: Csontból, húsból lett törvény (részlet)

 

Egyszer valaki elmesélte, hogy a tankokkal széttaposott tizenéves hazafiak testét lapáttal kaparták össze és a csatornákba locsolták a maradványukat.
A hugyvezetékben széttört üvegcsövek, a lerúgott vesék és kirúgott fogak, a kalapáccsal szétvert térdkalácsok zenéje, a megalázottak üvöltése lett a mi Sorsszimfóniánk.
Nem emberek tették mindezt, mert a kommunista nem ember, ahogy a kommunizmusnak sincs köze az emberiséghez.
A magyarság megtanulta, hogy a humanizmus ellentettje a kommunizmus, a sátán metaforája a bolsevik, a népbíró, a munkásőr és a párttitkár. És ma a liberális és a szocialista.
Mindenhol nemzetidegen, mindenhol jelen van. Egyszer internacionalista, máskor kozmopolita, attitűdje farizeusi, mozdulata morális kútmérgezés. Egyik részük a szabadkőműves páholyokból jő, másikuk a külváros proli negyedeiből. Egyik kufár gőggel gyárt ideológiát, másikuk hóhérperverzióval öl.
Tudálékos, alattomos, látszólag megalkuvó, valójában szellemének egyetlen iránya van: uralkodni. Kánonja a pribékmorál. Felismerszik, mikor a szentséget és a szépséget lekacagja, az erkölcsöt mérgezi, az istenit gúnyolja, az emberit megveti. Az Isten viperák fajzatának nevezte, ember még nem tudott nevet találni neki.
Mindenhol ott van, ahol ölni és rabolni lehet, orrából vérszag fújtat, szemét az irigység hunyorítja. Ott van, ahol bitó, guillotin és vérpad magasodik, ő a nyomorúság vámszedője. Mindent anyagban mér, a lelket nem ismeri.
Szaporaságát csak kaméleonszelleme múlja fölül. Az értékek átértékelésének mestere, mert nincs valódi identitása. Bárhova megy, mindenhol idegenül áll. Otthontalan, az emberiség élősködője. Mindig mások ellenségeként határozza meg önmagát.

 

Rácsai Róbert: Andrássy út 60.

Hommage á Pilinszky János

 

Kivérzett remény hever a betonon.
Vallomást rejt a szürke vakolat.
Síri csend a lépcsőn leoson:
hozzák a holtakat.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007