2022. május 17. kedd,
Paszkál napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
„…szánandóbb vagyok annál…”
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Így szólott Akhilleuszhoz Priamosz, mikor halott gyermeke holttestét jött visszakönyörögni.

„Tiszteld isteneinket, Akhilleusz és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve.”

És nincs is szomorúbb annál, mint amikor apa és anya borul gyermeke sírjára.
Az irodalomtörténet telve van megtört apákkal, akik hol feljajdultak, hol elhallgattak, mikor gyermeküket sírnak dől. Még a weimari remete is megtörten áll meg a nagy dán szobrász által készített síremlék előtt, melyen ez áll:

A Goethe-fiú, apját megelőzve hunyt el negyvenévesen"

Goethe, a legnagyobb német gyakran látogatott el a római protestáns temetőbe, ahol a két angol óriás, Shelley és Keats nyugodott immár fia közelébe.
Goethe, a polgár a nálánál tizenhat esztendős munkáslánnyal folytat titkos szerelmi kapcsolatot. Mikor Christiane Vulpius bejelenti, hogy várandós, Goethe elmenekül atyai kötelességei elől. Bár a fiatal nőt magához veszi, gyermekéről gondoskodik, mégis kivonul a család életéből, s leginkább Jénába menekül.
A lassan cseperedő August követeli az apját, azzal fenyegetőzik, hogy tejfogait egyszerre kitépi, de a költő hajthatatlan marad.
Fia életének deus ex machinája lesz, fentről irányítja a gyermek sorsát. A kamaszgyermek katona akar lenni, de az apa közbeszól, így elkerüli a frontszolgálatot. Iskoláit tehetsége ellenére nehezen végzi, ahogy a tragikus sorsú Petőfi Zoltán is végigbukdácsolja középiskoláit. Később feleséget szerez számára, de August a házasságban is pipogya marad. Apában és fiúban alkoholizmusuk az egyetlen közös vonás.
Goethe azért iszik, mert nem lehet isten, August azért, mert nem lehet ember. Örökre gyermek marad, gyermekkorát végigsírja, kamaszkorában tör és zúz, felnőttként alkoholistává süllyed. És örökké engedelmeskedik és meghátrál.
Végül kihátrál atyja és családja életéből, és Rómába menekül. Végre boldog. De tíz nap múlva meghal.
A római protestáns temető fogadja be testét, ahogy a nagy északi nemzedék is itt nyugszik, mely egykor sóvárogva menekült Itáliába.
Mikor Goethe erre jár, senkitől nem látottan végre apa lesz, hiszen a polgár és az irodalom fejedelme, az istenek kedvence nem jöhetett el fia temetésére.

 

 

 

A szalontai temető sírja felett ez áll:

„Midőn a roncsolt anyagon, Diadalmas lelked megállt; S megnézve bátran a halált, Hittel, reménnyel gazdagon, Indult nem földi utakon, Egy volt közös, szent vigaszunk: A LÉLEK ÉL: találkozunk!”

Arany János születésekor csak a nálánál majdnem negyedszázaddal idősebb nővére él, nyolc testvére már elhalt. A költőnek két gyermeke születik, László és Julianna. Mindketten irodalmi tehetséggel áldottak, Juliska még inkább, mint László.
Abban a korban a nők férjhez mentek, kötelességérzetük nem engedte, hogy autonóm személyiséggé legyenek Még nem érett meg a korszak arra, hogy, Brontë-k, Austenek vagy Sandok teremjenek e végeláthatatlan ugaron. Így lett Juliska Széll Kálmán presbiter neje. Házasságukból egy gyermek született, Piroska. A fiatal asszony a könnyű szülés után hamar erőre kap, terveket szövöget. December elején azonban váratlanul méhgyulladással fertőződik, s három hét múlva meghal.
Arany János összeomlik. A toll kiesik a kezéből, búskomorság vesz erőt rajta. Verset akar írni, de a töredékes sorok alá ezt írja:

"Nagyon fáj! nem megy!"

Tizenegy esztendő telik el, mire lelke újra teremteni lesz képes. Egyetlen vigasza, hogy unokáját magához veszi, a Toldi szerelmében annak nevét halhatatlanná teszi.
Szerencséjére nem érheti meg, hogy fiatal nővé sarjadó unokája is tragikus fiatalon száll a sírba. A magyar nyelv legnagyobb epikusa 1882 öszén meghal. Négy évre rá követi a szalontai óriást unokája, Széll Piroska.
Testvérbátyja így ír haláláról:

„Úgy halt meg, mint az édesanyja.
Fiatalon, boldogan, szeretve és szerettetve.

 

 

Ekkor már sok évtizede nyugszik a Harrow-i templom bejárata mellett Allegra Byron holtteste, akinek először nem engedélyeztek sírfeliratot.
Csak egy tábla őrzi emlékét Olaszországban, melyen ez áll:

„…Én utána megyek, de ő nem tér hozzám vissza."
Sám2: 12.23

Claire Clairmont Mary Goodwin Shelley mostohatestvére volt, aki Byron iránt érzett szerelmében mindenhova követte a nagy angol poétát. Byron - ahogyan első lányának édesanyjával, Annabelle Milbanke-nel bánt -, pontosan ugyanolyan komisz volt Claire-rel is, aki gyakran összeroppant a durva és kegyetlen bánásmódtól.
Mikor a kis Allegra megszületett, Byron már szakított annak anyjával, s a lánygyermeket magával vitte. Shelley a Julian és Maddalóban még szép emléket állít agazdagon öltöztetett és elkényezteett lánykának, Byron azonban az újabb szerelmi bonyodalmaiba nem szívesen viszi be az alig három esztendős gyermeket, mégis élete kivirul a teresa Guiccioli contessával folytatott szép és bölcs szerelmétől. De a poéta és a férfi ezekben az években már egyre nehezebben viseli a kitaszítottságot, lelki betegségei mellett fizikai hanyatlása ekkor kezdi meggyengíteni ifjúi erejét. Ebben az időszakban a kálvinista vallású költő egyre inkább a katolicizmus felé közeledik, ezért Claire ellenkezése ellenére is úgy dönt, hogy gyermekét katolikus nevelésben részesíti. Elhelyezi egy kolostorba, majd a Don Juan még tesz egy utolsó erőpróbát, visszatér korábbi kicsapongó életéhez.
Azonban teste megroppan, lelke kiüresedik, a byronizmus már nem világfájdalom, hanem csupán személyes gyötrelem.
1822 áprilisában Allegra belázasodik, majd 20-án meghal. Byron fájdalma nem csillapul, hanem őrjöngéssé fokozódik. Claire nem akarja elhinni, hogy leánya meghalt, Byront vádolja, hogy a gyermeket el akarja rejteni előle.
A költő úgy dönt, hogy az apró holttestet Angliába küldi. A barát, John Murray mindent elkövet, hogy a gyermek végső nyughelyre leljen a Harrow-i templomban. A testet befogadják, de a táblát megtagadják a leánytól. Ahogyan Byrontól is megtagadják két év múlva, hogy a kis Allegra mellé kerüljön a Görögországból hazaküldött holtteste. Mert a nagy angol egy nap híján pontosan két év múlva hal meg ugyanabban a betegségben, melyben gyermeklánya ís a sírnak dőlt.
Ekkor már Byron idősebb lánya, Ada megváltoztatott néven természettudományokkal és matematikával foglalkozik, hogy az utókor mint az Ada programnyelv névadóját és az első számítógép feltalálóját örökre belevésse a tudomány ércfalába.
Másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a Byron Társaság kieszközölje Allegra számára a márványtáblát, mely nevét és származását megörökíthette…

 

 

Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona kétszer megkötött házasságából négy gyermek született. Az egyikük még csecsemőként halt meg 1874-ben.
Később még három fiúgyermeke születik a házaspárnak: Kálmán, Albert és János.
Jánoska volt a tragikus sorsú gyermek, aki 1890-ben torokgyíkban hal meg gyermekként, ahogyan Móra kincskeresőjének a húga is.
Négy éves volt, s Mikszáth legkedvesebb gyermeke, talán a betegességéért és törékenységéért szerette megkülönböztetve úgy, hogy a két élő testvért is elhalmozta lelkének összes szép indulatával.

Mikszáth gyermekének elvesztése miatt megtörik, hangja érdessé válik, alkotói ereje elhanyatlik. Évek telnek el, mire újra megerősödik.
És kesernyés hangon még a Jókairól szóló hatalmas művében is odaveti a nagy írónak, hogy nem volt gyermeke, akiért aggódnia kellett volna.
„Nem voltak gyermekei, nem volt soha kis koporsó a házában […] Ezer szóval se mondhatnám meg jobban: sohase volt a házában kis koporsó…”
Mikszáth egész életén át a teleírt lapokban keresi a kis Jánoska törtfényű mását, s több novellába is beleírja annak törékeny alakját, betegségét és végnapjait.
A piros harangok című novellájában még gyászos utalással festi újra Jánoska halálát, A ló, a bárányka és a nyúl című elbeszélés pedig már a kedélyvesztett író leplezetlen gyászbeszéde gyermeke fölött:

„Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült az öreges ránc, s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.
- Igaz lesz az, apa?
- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország: téged pedig becsuknak egy börtönbe.
Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat.
- Nekem úgy látszik, én leszek az erősebb.
- De nekem nem úgy látszik - mondám szemrehányóan -, mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet, és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.
Jánoska meg volt győzve.
- Nekem két font húst süssenek! - selypíté parancsolón.
S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett, s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál:
- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!
Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett mesélni esténkint. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei között: Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak. Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket.(Kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.)
Egyszer aztán meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.
Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.
- Hát most már én kivel verekszem?
Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.
Ó, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni. Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, és azt súgta a fülembe:
- Apa, ha meghalok viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.
Még egyszer látni akarta.
Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.
Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.
Azután még egyszer odaintett, s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.)
- Nekem adod, Jánoskám?
- Az állatok kosztjára - felelte elhaló hangon…”

Jánoska holtteste végül a vidéki kálvinista temetőből Pestre kerül apja mellé, amelyet már a két testvér sírja szegélyezett. A horpácsi sírkert pedig őrzi a kisgyermek emlékét:


„Mikszáth Jánoska, apa kedvencze, a legédesebb fiú”.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007