Aki felfedezte a gyermekkort
Tolsztoj tizenhat esztendősen kezdi meg az egyetemi tanulmányait.
Keleti nyelveket tanult, majd később jogot. Egyiket sem fejezte be.
Kudarcai lustaságából és önszeretetéből következnek be. Byroni mérgek folynak át erein, az egocentrizmus vibráló nedvei.
Mikor részt vesz az első egyetemi előadásain, rögvest a csalódás és a rosszkedv vesz erőt rajta. Unatkozik, szenved, bosszankodik.
Groteszk karikatúrákat készít előbb fiktív személyekről, majd tanárairól.
Eredményei rosszak, sokszor büntetik.
Egy sötét szobába zárják, éjszakákat tölt ott. Tolsztoj azonban a csizmájából készít gyertyát, s egész éjjel színészkedik, professzorait karikírozza.
Már ekkor kicsapongó életet folytat, nemibetegségek kínozzák. Iszik, kártyázik, s közben erőt gyűjt. Listákat készít, hogy mit kellene megtanulnia. Keresi önmagát, a lelke mélyén éledező öntörvényű zsenit. Mikor megörökli a családi vagyont, megszakítja az egyetemi tanulmányait, s hazatér. Ezután sem szakít vad és kicsapongó életével, de ekkor már a mérgek folyammá sűrűsödnek benne, kamaszkorából átmenetek nélkül lesz érett és megalkuvást nem tűrő felnőtté, rideg, sokszor magához is kegyetlen férfivá.
Első regénye a Gyerekkor egycsapásra óriási siker. A legfeltűnőbb, hogy nincs benne naiv mondat, minden szót befeketít, majd vad lánggal hamvaszt el az az akaratos és kíméletlen zsenialitás, mely lelkében lakott. Állandó erjedésben volt a szelleme, ezért első sikere után szinte teljes vagyonát elkorhelykedi és elkártyázza. Innen a Krímbe menekült, hogy megtalálja az emberi szörnyeteget. Helyette rálelt az anyagra, az eszmék nélküli, a csak ösztönöket párolgó húsra. A háború művészete helyett a háború infernális tombolását látja, ahol embertömegek feszülnek egymásnak abban a részvéttelen pusztításban, mely a modernkori háborúkat jellemezte. Majdnem meghal a csatamezőn, de végre önmaga. Aztán megismerkedik Turgenyevvel, de megszenvedi a kapcsolatukat. Turgenyevet hidegnek és lélektelennek tartja, az pedig a fiatal Tolsztojt valószínűleg őrülten vadnak. Megérzi, ha Tolsztojban nincs ízzás, a zsenije apadni látszik.
Közben Tolsztoj újabb válságokon megy keresztül. A folytonos lángolás majdnem teljesen kiégeti. Unja magát, nem tud írni. Hogy újra felcsapjon a láng, ahhoz kellett a tizenhat évvel fiatalabb feleségével való elviselhetetlen házassága. Már a Gyermekkor is az anyahiánytól megszürkült ember kegyetlenségével megírt könyv, majd a Szevasztopoli elbeszélések embertelensége, végül a házasságának első napja is pokoli valóság. Nászéjszakájuk is erőszaktevés, s a házassága lelki terror és a szenvedély apoteózisa… Negyvenhat éven keresztül.
De ekkor már nagy siker a Gyerekkor, ez a méltatlanul háttérbe szorult regény, mely minden fiatalkori önzésével és akarásával együtt is a legjobb regényének egyike. Új volt a világirodalomban abból a szempontból, hogy Tolsztoj a gyermekkort az elszenvedő gyerek és az arra megvetőleg visszatekintő férfi kíméletlenségével láttatja.
A kutyák költője
Marie Noël Louis de Cardonnel lelki ikertestvére, az irodalomtörténet legtisztább asszonylelke.
Magyarországon alig ismerik, talán néhány sora és egy-két novellája került be irodalmi köztudatunkba. Igaz, Franciaországot is megrázta a liberális földrengés, s ilyenkor a szép díszek és a nemes ornamentikájú falak zuhannak le először, s talán ennek lett áldozata Marie Noël és de Cardonnel is. És a legtöbb francia de Lisle-től Herediáig, Gionótól Montherlandig, Samainig.
A francia katolikus költészet Cardonnel és Claudel mellett legnagyobb alakja.
Szelleme és poétikusan szentséges élete olyan, mintha Szent Klára, s még inkább Szent Ferenc misztikus természetimádata ragyogna rá.
Hosszú élete áldozat és kegyelem; egyik részről megingathatatlan tisztaság, másrészről az alkotás fensége jellemzi.
Versei kikezdhetetlenül tökéletesek, olyanok, mint a Szent Evangéliumok. Nem kell hozzájuk magyarázat, nincs bennük kimódoltság és poétikai akrobatamutatvány. Egyszerűségük ellentéte a parnasszista poétikai magasrendűségnek úgy, hogy értékükben semmivel sem maradnak azok alatt.
Ugyanakkor nincs meg bennük az a keresett primitívség sem, mely annyira jellemző az apácák és kispapok írásaira. Művészete mindvégig mentes az alkotás görcsösségétől. Isteni kinyilatkoztatások, melyeket mégis a francia alexandrin nyugalma és pontossága jellemez.
1883 februárjában született, fiatalkorát Auxerre-ben tölti Cardonnelhez hasonlatosan egy ódon és középkoriasan idilli városban.
Boldog a város gótikus díszletei közt, és mindentől távol áll, ami a modern élet bűvkörében vonja.
Nem olvas mást, mint a Szentírást és az imakönyvét. S mikor leteszi a bibliai textust, akkor zongorájához ül, vagy kiszalad a határba, az erdei fák nyugalmas lombkatedrálisába, s a természetet csodálja. Isten madarait és fáit, de leginkább a kutyákat kedveli.
Manapság is olyan, mintha a kutyák védőszentje lenne, s bár nem ismerik a nevét, mégis sokan olvasták tőle azt a kedves történetet, melyben a kutya könyörögte teremtésre az embert olyan társnak, akit szerethet és szolgálhat.
Igazi női költő, versei tele vannak a család szép látomásaival, a világ szenvedélyes befogadásának képességével, a mindenség kompromisszumnélküli elfogadásával.
Mégis a halál egyik legmetafizikusabb költője, alig ismer olyasvalakit a francia líra, aki oly könnyedén merné az arcát belemártani az elmúlás szeleibe.
Az élet elsuhant mellette. A bájos kislány gyönyörű felnőtt nő lesz, majd híres költő. Végül az öregkor fehérré és bölccsé nemesíti boldog és ősz fejét. Az élet úgy suhan el mellette, hogy alig történik valami körülötte. Nincs semminek helye a lelkében az Istenszerelmen kívül, és ennek optikájában a világ még a halállal és az elmúlással is szép.
Marie Rouget-ként született, s az egyik legnagyobb költőként halt meg az elmúlt század hatvanas éveiben egy hosszú és boldog élet után, amit az Isten szépített költőivé...
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
