Elcsigázva és körömszakadtáig

Felvidéken gyakori szokás volt, hogy a bűnösöket, csalókat, orgazdákat vagy tolvajokat megpecsételtek. A megpecsételés valaminek a bezárása lehetett a földi életben, esetleg a földi élet után a túlvilág kapujának végleges lezárását is jelezte. Ennek jelképe volt a felizzított templomkulcs, mely a húsba égve megbélyegezte a földi nyomorúságot..
A szokás a XI. században jelent meg, az akkor boszorkánysággal vagy kéjelgéssel vádolt nők mellébe, vállára vagy homlokába égették a templom kulcsát, ezen jelben a távozó lélek előtt nem tárulhattak fel az üdvözülés kapui.
A pénzhamisítók arcára a felizzított hamispénzt nyomták, s ezt gyakran a nyilvánosság előtt a hóhér hajtotta végre. Az ilyen büntetés gyakran megpecsételte az áldozat sorsát is, akkoriban a városokat még fallal vették körül, s a városkapukat fegyveres őrség vigyázta. Aki pedig mégis beszökött, csak kámzsában és sötétedés után jelenhetett meg az utcán, miközben a késői sétákat a városi elöljáróságok szigorúan büntették.
De szokás volt kiátkozott papokra jeleket, betűket égetni, ahogyan az arca keresztet vagy egyéb más betűjelet. A vallásháborúk időszakában a gályarabok között nagy G-t égettek a protestáns lelkészek hátára, akiket hitehagyóként büntettek meg.

A csiga a középkor másik fontos kínzó eszköze volt, az emberek megnyújtásában volt szerepe. A csiga használatakor a karok, csuklók kifordultak, s a test a kifordított végtagokra terhelte a test teljes tömegét. A kínzás olyan rettenetes fájdalommal járt, hogy a megkínzott hamar kimerült a szenvedések hatására. Innen vette át a középkori nyelvhasználat az elcsigázott kifejezést a fáradt, megtört halandókra.

A körmök kiékelése szintén olyasfajta eljárása volt a középkornak, mely a szenvedés egy egészen extrém fajtájával törte meg a vádlottat. Többnyire ék alakú fát vertek a körmök alá, s azt addig kalapálták, míg a köröm vagy kettészakadt, vagy a körömágytól elvált. Ezen vallatási eljárás azért volt különösen népszerű, mert az akkori emberek jobb esetben húsz körömmel, de átlagosan egy-két ujj vagy esetleg az egyik végtag elvesztése után is 15-18 körömmel tudtak körömszakadtáig ellenállni.

Egy felvidéki ásatáskor leltek olyan sírhelyekre, melyek egy másik szólásunkat is kegyetlen tanúsággal magyaráztak meg.
A sírból kiemelt koponya alsó állkapcsában egy lakatot találtak. Ez a lakat a csonton áthatolva nyomorította meg az alsó ajkat, s az élet végéig tartó fájdalommal emlékeztette az áldozatot a szószegés vagy az árulás bűnére. Innen maradt fenn ”a lakatot tégy a szádra!” mondás, mely ma is borzongató szólamával egy régi kor embertelenségére emlékeztet.

Tóth Árpád-variációk

A legfinomabb hangú magyar poéta a legnagyobb műfordító zsenik egyike volt a világirodalom történetében. Igazi lírikus volt, ritkán merészkedett a szélesebb és epikusabb formák felé, s csak kétszer tett kivételt. Az egyik Aucassin és Nikolette történetének ófranciáról történt átirata, valamint Oscar Wilde híres börtönkölteményének zseniális fordítása volt a kivétel.
A mai napig Goethe világhíres kisversét, a vörös krétával egy erdei kunyhó deszkáira írt Vándor éji dalát azért fordítja le Tóth, mert Kosztolányival kerül vitába a vers kapcsán. Kosztolányi bírálja Dóczi Lajos és Szász Károly fordítását, akik a vers múláshangulatát hangsúlyozták Kosztolányi expresszionista pillanatképével szemben. Tóth Árpád a két németfordító poéta mellé áll a barát Kosztolányival szemben, aminek az ad pikantériát, hogy Kosztolányi a műfordításaiban több kosztolányis ízt, zamatot, árnyalatot főz vagy fest, mint Shakespeare-t, Goethe-t vagy Baudelaire-t. Talán Tóth így kívánta jelezni a nagy barát felé, hogy Kosztolányi részben rosszul értelmezi a verset, részben rosszul ismeri fel a versformát, trocheusokat lát ott, ahol heterogén verszene adja a világest szentimentális szerenádját.
A vitában Tóth Árpád odaveti a fordítását, melynek első sora ismeretlenül cseng a későbbi utolérhetetlen tökéletességű fordításhoz képest.
A Nyugat 1920. évi számában a vers még így hangzik:

Minden esti bércet
Csend űl,
Halk lomb, alig érzed,
Lendűl:
Sohajt az éj...
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyughatsz, ne félj...

A későbbi, Szabó Lőrinc által egybesimított fordításgyűjteményben már az ismert sorával ragyog fel ez a nagyszerű magyar noktürnné varázsolt német lied.

Immár minden bércet
csend ül.
halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sohajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
nyugszol, ne félj...

Mikor Tóth Árpád a francia irodalom leghíresebb kisversét, az Őszi chansont fordítani kezdi, addigra már Radó Antal tolmácsolásában válik ismertté a francia sanzon, de Franyó Zoltán és György Oszkár is fordítgatják ezt a példátlan szépségű és tömörségi hangulatképet.
Tóth Árpád a Nyugat 1917. évi számában teszi közzé saját verzióját, melynek első két sora még nem emelkedik fel a szavak későbbi, evokatív erejű hangulatkulisszájáig Ezt a verziót az átdolgozás során megnemesíti, a két kemény tónusú névszót három hangutánzó igére cseréli, s így lesz a verse az „ősz” szót kivéve egy mély hangú csellószerenád.

Ősz hegedűl
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón...

S én csüggeteg
Halvány beteg,
Mig éjfél
Zeng, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,
Ősz! húllni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

Tehát a végleges változatban a mély tónusú magánhangzók felváltják és áttetszővé teszik a ragokkal terhelt, heterogén hangzású névszókat.

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.