Kiváló, remek újságíró, (nekem, kései - hozzá képest gyengécske - kollegájának mindig is követendő példa!), briliáns, zseniális költő: mi kellhet még…?! Van-e nála hitelesebb kritikusom…?! (Talán egy, egyetlenegy, aki jobban ismer, mint ahogy Kosztolányi…- mondhatnám, de nem akarom elviccelni ezt a nagyon is komoly témát.) Én ebben a 662 oldalban mindig találok újat, mintha csakis nekem írta volna: sokszor kapok tőle választ olyan gondomra, ami éppen a fejemben kergeti az előző meg nem oldott probléma sarkát…

Ma olvasom Kosztolányi „A rím elemzése” című esszéjét - és meghökkenek.

Ismét hozzám szól, csak épp' arra világít rá, ahogy talán én most éppen nem írok verset… Vagyis szinte sehogy sem írok verset, mert, mint jól tudjuk: Inter arma Musae silent... És bár az elmúlt két hétben két versem is olvasható volt itt, e hasábokon, de az egyik egy régi és zsenge (de számomra kedves) szöszmösz - a másik valóban vadonatúj, igen, végre, végre írtam, könyveltem el magamban örömmel, de előtte hónapokig semmit... Pedig érzem, éreztem, hogy jó lenne, kellene, mégsem ment. Verset írni erőszakkal nem lehet… Hát így csak olvasom a másét, főleg Tóth Árpádot, Kosztolányit, Reményiket, Babitsot, Szabó Lőrincet...

Sőt, a minap még azt is megtettem, hogy "elzarándokoltam" - ki tudja, hanyadjára? -, Szabó Lőrinc egykori házához, mely az én lakásomhoz nagyjából egy kellemes 12 percnyi séta a budai, általam annyira szeretett kis utcácskákon, és a Volkmann utca 8. szám előtt álldogáltam megbűvölten. Belestem a nagy, széles hátsó udvarra: kiábrándítóan prózai módon frissen teregetett ruhák, abroszok, zoknik száradtak a sarokban a kései nyarat idéző déli napsütésben. Később eltűnődtem, míg a járdára szegeztem a tekintetemet, hiszen ott álltam, ácsorogtam tétován, ahol maga a nagy költőóriás is járt, sétált, szaladt vagy álldogált a szomszéddal beszélgetve... Beleborzongtam, hogy innen indult naponta útjára Szabó Lőrinc a kávéházba, a szabóhoz, a Balatonra, a borbélyhoz, a vasútállomásra, vagy egy-egy lopott találkára Vékesné Korzáti Erzsébethez, egy kis igazi szerelemért...

De a versírás és a rím mostanában - ennek ellenére - kerül engem. Egy fordítással is bajlódom napok óta, és hiába értem, érzem a nagy francia minden sorát és hallom, milyen gyönyörűen zeng, szól a költemény - sehogyan sem sikerül a harmadik versszaknál tovább jutnom a magyarításban: megakadtam. Már magam sem tudom, miként is áll a dolog a versfaragással és a rímmel...?! Jöjjön hát Kosztolányi!

Külön érdekesség, hogy a cikket egy régi szeptember harmadikán írta, ami az én születésnapom… Csak éppen az évszám tér el jelentősen: Kosztolányi Dezső 1933-ban vetette mindezt papírra. (Ennyi erősen szubjektív „lábjegyzetet” most ebben a cikkben is megengedtem magamnak, csak úgy, mint a „vallomásaim” sorozatomban - aminek különösebb jelentősége más számára nincs, csak nekem ütötte meg a szememet ez a keltezés.)

*

„A költők rímeket ’keresnek’. Csúfságból szokták ezt mondani az avatatlanok, akik lenézik a babramunkát, a ’rímelő’-t, a ’rímfaragó’-t, a ’rímkovács’-ot, s a tökéletes összhangzást is, melyet nyomban hajlandók ’kínrím’-nek tartani, de nem sejtik, hogy a költők – a legnagyobbak is – tényleg ’keresik’ a rímeket, a szó szoros értelmében ’keresik’, mert csak az találhat, aki keres, s ez az ámolygó keresés az ő munkájuknak - az ő játékuknak – legtartalmasabb, leggyermekibb része.[…] Keresik a rímet, de nemcsak rímet találnak. Egyebet, többet is találnak. Közben – e kényszer folytán – a nyelv megannyi rejtett értékét, lehetőségét fedezik fel. Az alkimistákhoz hasonlítanak, a középkor aranycsinálóihoz, akik az aranyat keresik, s amint lombikjukban kotyvasztanak, fölfedezik a kénesőt. […] A rím vegyi folyamatát elemezni is lehet. Kimutathatnók, majdnem tudományosan, és majdnem minden esetben, hogy egy rím a betűinél, a helyzeténél fogva miért jó vagy rossz. […] Rím és rím között különbség van. Egy rím mindig elárulja, hogy az, aki megzengeti művész-e vagy kontár. Vannak olyan rímek, amelyek fölérnek egy-két kötet derék okosságával. Vannak rímek, amelyekben egy egész kedélyvilág, egy egész világszemlélet megnyilatkozik. Vannak hősi rímek, édes rímek, keserű rímek, fanyar rímek, vidám rímek, s halálosan szomorú rímek is.

Találomra kikapok egyet. Elemezni próbálom Arany János egy rímét. Az Emlények első részében fordul elő ez a szak:

Majd elragadja tőlem

a már adott reményt;

majd, amidőn elillant,

távolból visszacsillant

még egy csalóka fényt.

Elillant, visszacsillant – ez az a rím, amit megvizsgálok. Miért olyan szép, miért olyan tündéri? Két ige rímel egymással. Egy régi – s merőben félreértett – szabály szerint nyelvünkben ige igével, főnév főnévvel nemigen rímelhet, legalábbis együtthatásuk nem kellemes, nem meglepő, olcsó. Hogy mennyire nem igaz ez, nem csak minden más nyelv gyakorlata és hagyománya bizonyítja, hanem a magyar példák száza és ezre is. Arany János e rímpárja között két megállapítása fut párhuzamosan. A remény elillant és visszacsillant, egy és ugyanabban az alakban van, s mindkettőhöz a múlt idő t-jele járul. Valóban mondjuk is: a remény elillant, és azután, később egyszer még visszacsillant felénk. De itt nem erről van szó. Ez a t betű, mely ennek a rímnek tengelye, csak a fülünknek zeng azonosan. Értelmünknek másképp zeng. Az elillant t betűje a múlt idő jele, a visszacsillant t betűje pedig egy régi, ma már forgalomban se lévő műveltető (causativ) igeképző, mely a bennható (intransitiv) igéből átható (transitiv) igét formál. Valami visszacsillan: de valamit visszacsillanni nem lehet. Ellenben valaki valamit visszacsillant (visszacsillanthat egy fényt, egy emléket, egy reményt). Ez a képző ezekben a szópárokban is előfordul: kel-kelt, terem-teremt, válik-vált, bán-bánt, pattan-pattant, lobban-lobbant stb.

Íme, egy elmés csöpp t betű játszik és bújócskázik velünk. Megtéveszt, majd elandalít. Nyilvánvaló, hogy aki a verset írta, az alkotás lázában lelte meg az összecsengést, s az olvasó, aki a verset hallgatja, szintén az ösztönével, egy másodperc alatt ragadja meg, tisztázza, élvezi azt, amit most a rím vegyi elemzése kiderített.”

Pesti Hírlap, 1933. szeptember 3.

*

…hogy mindebből mit vontam én le a saját magam számára…?! Rengeteg mindent. De legfőképpen azt, hogy a rím nagyon, nagyon komoly dolog.

Kellő tisztelettel bánjunk vele.