2022. december 6. kedd,
Miklós napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Szerelmeslevél - 10. Kosztolányi Dezső és Radákovich Mária
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Emlékszem, még a „hőskorban”, a legelső Szerelmeslevél-sorozatomban Kosztolányinak a feleségéhez írt gyönyörű sorait hoztam ide…
Akkor az egyik hozzászóló – egészen pontosan ez Zsolt volt -, ezt írta írásom alá: „Aztán Kosztolányi Radákovich Máriának is csodaszép leveleket ír, de ez már egy másik történet... Viszont a férfiak számára megfontolandó, amit írtál.”
Igen, Zsoltnak megint tökéletesen igaza volt.
Ha van „még szebb szerelmeslevél”-kategória, akkor a Radákovich Máriához írott Kosztolányi levelek azok…
Lukácsy Sándor személyesen ismerte ezt a művelt, kifejezetten szép, kellemes megjelenésű, melegszívű és ábrándosan finom arcú asszonyt, aki nem kevés irodalmi rokonsággal, egészen kiváló és nagy olvasottsággal, empátiával valamint természetes, vele született intelligenciával rendelkezett - és végtelenül szerette Kosztolányi Dezsőt. Ezzel a „tettével” nekem Mária máris halhatatlanná tette magát. Radákovich Mária 1899-ben született, és amikor 1935-ben megismeri Visegrádon Kosztolányi Dezsőt, már férjes asszony, és egy kisfiú édesanyja… De a szerelem azonnal lángra lobbant, nem mérlegelve annak előnyeit, hátrányait – a nagy érzés elborította mindkettőjüket.
Nagyon kevés fotót találtam Máriáról ezen írás kép-forrásai után kutatgatva.
Ez a fekete-fehér kép a szép emlékű Visegrádon készült; Mária fehér blúzban, pöttyös ruhában van, mintha egy széken ülne és két kezét a tarkójára téve nyújtóztatná a hátát – és valami elmondhatatlan báj van az arcán; ám lehet, csak az a szerelem varázsolta még szebbé, amit a nagy költőóriás iránt táplált a visegrádi hegyek ölelésében… Ott, ahol elkezdődött gyönyörű románcuk.





Döbbenetes volt számomra ezeket a leveleket olvasni, most, hogy keresgéléseim elvezettek ezekhez a sorokhoz.
Eddig nem volt alkalmam ennyire a mélyére látni ennek a megbocsáthatatlanul későn, rossz időben és előnytelen bölcsőben született csodaszép szerelemnek, melyből - a gonosz idősíkon való elcsúszás miatt - csak egy gyönyörűséges torzó születhetett. De ez a torzó szebbnek, értékesebbnek és maradandóbbnak tűnik egy beteljesült és végigélt bármekkora szerelemnél, de még egy megszokásból, tisztességből megtartott házasságnál is. Ez persze csak az én véleményem - és éppen csak a szubjektivitásom mondatja velem, szinte bocsánatkérő zárójelek között a szépnevű Ilona felé, aki a Kosztolányi számára olyan fontos szívbéli események alatt elvesztette minden női tartását és saját magához is méltatlanul, már-már útszéli módon próbálta férje érdekeit (rosszul) képviselni, védelmezni, bosszút állni – ki tudja? -, és minden vágya az volt, hogy ezt a románcot szétbombázza, ami pedig az életet jelentette a haldokló költőóriásnak. Ma már nem kutatandó, hogy valódi féltés növesztette-e ki éles tigriskarmait ennek az asszonynak, vagy csak a sértett hiúság és gyűlölködés, netalán a mellőzött, megcsalt feleség megbántottsága okán tette mindezt?! Ma már nem is keresendő minderre a válasz.
Mert hiszen mikor és mely tettével tanul meg különbséget tenni a művészet édesen boldogító fájdalmai és az élet nyers valósága közt az ember, leginkább az utókor…?
Számomra Kosztolányi még feljebb lépett azon a spirituális piedesztálon, ahol eddig is oly fennen trónolt. Most még közelebb érzem magamhoz. Annyira hús-vér ember, annyira esendő, mint mi mindannyian. Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire megérintettek ezek a szerelmeslevelek, mennyire "gyógyír" volt minden sora a magam esetleges és néha-néha felszínre vetődő riadalmának csitítására… Még akkor is, ha bármilyen más nehézséggel kell szembenéznem: csak úgy, nagy általánosságban is csodát tud tenni egy effajta meleg hangú, kedves levél. Így aztán néhány csodás Kosztolányi sort ezekből a levelekből – úgy határoztam -, kikanyarítok magamnak… Egyszerűen „elveszem” Máriától. Ezek a mondatok annyira társamul tudnak szegődni egy-egy félrecsúszott napomon, hogy felidézve ezeket: erőt adnak. Lám, lám, ilyen az a szerelem, amiért mi nők, mindenre képesek vagyunk. Talán még akkor is, ha tudván tudjuk, hogy némi szép költői túlzás is ékíti a leírt szavakat. Visszautalok egyik kedvenc filmbéli mondatomra: „Ha most bármit mondasz - elhiszem.” – és Karen Blixennek is igazat kell adnom. Gyanítom, Radákovich Mária is elhitte Kosztolányi Dezső minden szavát.
Lukácsy Sándor – talán kicsit túlírva, de az igazság nyomvonalán haladva - így emlékezik minderre: „ A halál előtt, a halál árnyékában még egyszer szeretni, s utoljára megtapasztalni a léleknek s érzékeknek azt a különös izzását, mely égető s frissítő szeszként áthatja az egész valónkat, erősít, bódít, fölemel, lesújt, tűzvarázsával kicsap a világra, hogy az ifjúkor kancsal szemével lássuk bíbor lángba borulni az eget és a földet: a sors, a sokszor kegyetlen, néha kegyes sors ezt adta ritka ajándékul a halálba induló Kosztolányinak.
Ötvenéves korában, egy esztendővel halála előtt, beleszeretett egy fiatalasszonyba, Radákovich Máriába.
Idős korában jól ismertem, sokszor meglátogattam Radákovich Máriát, festő barátom édesanyját. Irodalmi család, mely Vas Gereben rokonságával, Füst Milán és más kitűnőségek barátságával dicsekedhetett, s vonzó légköréhez hozzátartozott az a különös tisztelet, mellyel Kosztolányi személyét övezték. Akkoriban nem tudtam, miért. Nem tudtam, hogy Radákovich Mária, a „hadaró szájú” asszony hallgatagon őrzi magában Kosztolányi szerelmének emlékét, fiókjában leveleit.
Hogy mennyire szeret egy költő, leginkább talán verseiből tudhatjuk meg.
1929-ben Kosztolányi nagyon szép verset írt feleségéhez, a híres „Ilona-vers”-et, melyben tizennyolcszor említi meg a szeretett nő nevét, s játékos, lírai vegyelemzéssel boncolgatja, ízlelgeti a kedves Ilona név hangzó elemeit.
Máriához, - mintha szembesíteni s versenyeztetni akarta volna a két szerelmet - hasonló szerkezetű verset írt Kosztolányi.
Hasonló szerkezetűt - de nagyon különbözőt.
Röpima a címe - és ez a vers nem játék; ez a vers egy haldokló imádsága.
Metaforikus megnevezések sorozata ez is, de érdesebb metaforáké: névmágiás litániaként ismétlődik ebben is a női név, de kacér bravúr nélkül, életért esengő sóhajok szekvenciája, minden sor végén egy elrekedő felkiáltás, összesen negyvenötször…
Nem tizennyolcszor: negyvenötször…
A vers megírás után nem egészen egy év múlva a költő már halott volt.”


Röpima

Ő a sebes, fényes láng. Mária
engem szeret a földön. Mária
sír és kacag, ha meglát. Mária
sikoltva jő elébem. Mária
rózsát susog fülembe. Mária
térdemhez ül le, úgy néz. Mária
a végtelent akarja. Mária
hadarva mondja: "Nem, nem." Mária
telefonoz és toppant. Mária
a jólnevelt úrinő. Mária
egy lágytojást se főz meg. Mária
sok altatószert használ. Mária
teázik és kártyát rak. Mária
sóhajt és kézimunkáz. Mária
siet, de mindig ráér. Mária
semmit se tud, csak mindent. Mária
igaz, szilárd, őszinte. Mária
a hallhatatlan nagyság. Mária
az élhetetlen jóság. Mária
az emberi nemesség. Mária
szép, hogyha ég és izzik. Mária
szebb, hogyha kócos, sápadt. Mária
legszebb, mikor csunyácska. Mária
a földgolyó remekje. Mária
Isten csodás torzrajza. Mária
kislányka és hősnő is. Mária
az édesség, a fönség. Mária
lágy, mint a hattyú tolla. Mária
kemény, mint a gyémántkő. Mária
gyermekkorom ábrándja. Mária
az ifjúságom láza. Mária
az ötvenévem díja. Mária
dicsőségem babérja. Mária
az életem fájdalma. Mária
haldokló ágyam fénye. Mária
anyám, leányom, húgom. Mária
múltam, jövendőm együtt. Mária
nem az enyém s enyém ő. Mária
a "sohasem" s a "mindig". Mária
a lelkem felesége. Mária
áldott a földi nők közt. Mária
lásd, vége sincs e versnek, Mária
mert mindig újra kezdem, Mária
oly hosszú már ez ének, Mária
mint végtelen szerelmem, Mária


1935. november 22.


*
Lássuk be, ez nem a legjobb verse Kosztolányinak… Talán ez nem is vers – ez az ima prózaversként megállja a helyét, verstanilag nézve nem. De ki érdekel ez…? A vers elsodor, érezni a sorok közötti mély kétségbeesését, az ellentmondásokat, a vágyódást, a kötődést, a ragaszkodást az utolsó nagy föllobbanáshoz, s ezzel talán magához az élethez is.
Ám a Röpima után még egy versre ihlette Kosztolányi Dezsőt ez a hatalmas szerelem - a Szeptemberi áhítat is Máriához íródott -, de több versre már nem volt ideje Kosztolányinak, ez volt a legutolsó…

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Ez a vers – szerintem - az egyik legszebb Kosztolányi-vers, és a Röpima „csorbáit” ebben tökéletesen kiköszörüli, hiszen a gyönyörű Szeptemberi áhítatban egyszerre zeng ódát az őszről, a tájról, büszkeségről, hitről, gyermekkora megidézéséről, és - a halálosan beteg költő - a túlélés erős és dacos reményéről:

Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

– és persze e nagyszerű gondolati lírát kiváltó nagy szerelem „tárgyáról”: a szép Radákovich Máriáról.
Élete utolsó hónapjaiban Kosztolányi Dezső már nem tudott beszélni. Ínyrákja olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy gégemetszéssel tudták már csak megmenteni az életét. Akárcsak Babits, ő is írásban kommunikált a környezetével. Az Új Szent János Kórházban töltött időszakból fennmaradtak dokumentumok, amelyek haldoklásának krónikáját mutatják be. A „most elmondom, mint vesztem el” című kötet ezeket a kéziratokat adja közre, jegyzetekkel, bevezetővel, függelékanyagokkal. A könyv számos nekrológot és kortárs visszaemlékezést is tartalmaz, valamint a stockholmi sugárkezelésekkel kapcsolatos leveleket; de olvasható a temetésről készült koszorú-kimutatás, illetve az egyik kezelőorvos özvegyének elbeszélése arról, hogyan küldetett Kosztolányi vörös rózsacsokrot a szerelmének - a halálos ágyáról. A megrázó összeállítás a költő olyan időszakába nyújt bepillantást, ami korábban nem volt minden részletében ismert sem a szakmai, sem a nagyközönség előtt, s egészen más oldaláról mutatja őt be.



Egyik méltatója így emlékszik erre az utolsó, lángoló szerelemre, mely szerelem még azt is „megérdemelte”, hogy a halálos ágyáról küldessen vörös rózsákat Máriának: „Az 50 éves Kosztolányi Dezső már nagybeteg volt, amikor 1935 nyarán egy visegrádi üdülőben pihent feleségével. Itt nyaralt a 36 éves Radákovich Mária is kisfiával, de férje nélkül. Kosztolányi, aki ekkor már túl volt egy stockholmi rádiumkezelésen, rossz kedélyállapotban érkezett. Tehernek érezte a megélhetéshez szükséges mindennapos publikálást, barátjának, Füst Milánnak pedig arról beszélt, hogy feleségét, Harmos Ilonát távol érzi magától. A Visegrádon megismert fiatal nő hamar rabul ejtette. Beszélgetések, közös séták, majd titkos légyottok követték egymást. A pár hamar lelepleződött: Ilona észrevette őket, ahogy a parkban andalogtak. Ezután már óvatosabbak, Dide éjjelente lopakodott át az asszony szobájába. Ilona mindent sejtett, de arra számított, hogy a nyaralással a liezon is véget ér majd. Nem így történt: Dide visszament Visegrádra Máriához, később pedig Füst Milán és felesége hozták-vitték köztük a szerelmes leveleket. Amikor megint lebuktak, Ilona goromba levélben szólította fel riválisát, hogy hagyja békén a férjét. Végül Kosztolányi mindent elmondott. Megkérte a feleségét, hogy engedje Máriához. Ilona beleegyezett. Dide az egyik nap válni akart, a másik nap közölte, hogy nem tud a felesége nélkül élni. A mindennapos őrlődés közben Kosztolányi megírta legszebb szerelmes versét, a Szeptemberi áhítatot. Ez volt az egyetlen, amelyet nyomdába adás előtt nem mutatott meg a feleségének, és amelyet Ilona a Nyugat-beli megjelenés után sem olvasott el. Nem neki szólt. Egy nap végül felbukkant Mária férje is, aki felszólította a költőt, hogy váljon el, vegye el Máriát, vagy pedig álljon ki vele párbajozni. Végül sem párbaj, sem válás, sem esküvő nem lett. Helyette újabb műtétek, kórház, kényszerű némaság következtek. A visegrádi nyaralás után alig több mint egy évvel Kosztolányi a halálos ágyához kérette cinkosát, Füst Milán feleségét, Helfer Erzsit. Egy vastag mappát adott át neki, benne Mária hozzá írott leveleivel. Azt kérte tőle, hogy a koporsóban ezt tegyék a feje alá. A temetés előtt Erzsi nem fért a ravatal közelébe, így Gellért Oszkárt kérte meg, hogy teljesítse a költő végakaratát. Átadta a mappát, de nem látta, hogy mi történt ezután. Nemsokára Gellért is meghalt: sosem tudjuk meg, mi lett a szerelmes levelek sorsa." – még a Szeptemberi áhítat születése és „sorsa” is éppen annyira regényes és csodálatra méltó, mint maga a vers, s mint az az utolsó szerelem, amely Kosztolányi Dezsőt olyan nagyon rabul ejtette, és elkísérte a sírig.


Álljon itt több szerelmeslevél is, annak bizonyságául, hogy a szerelem - az igazi szerelem - minden korlátot és korlátozást negligál, nem ismer sem kort, sem teret, sem időt, sem messzeséget, és felülír minden racionalitást. És ez így van jól.

*

1935.augusztus 8. csütörtök reggel

"Édes Mária,
nehéz út előtt állunk, bujkálásra, rejtezkedésre, megaláztatásokra kárhoztatva, s nem az volna-e okosabb és helyesebb, hogy már most edzzük magunkat az eljövendő, közös nélkülözésekre, s módját leljük, miképpen építsük föl délibábos életünket? Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes, milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez. Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek.
Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom, és kislányom, életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. Írjon, de csak akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség” a szeretet, hanem szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem, ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast, mindegy, mi győzedelmeskedünk.

*

1935.augusztus 13. este

Máriám, mi történnék akkor, ha a sors valami szeszélyes véletlenéből nem írhatnék magának, nem kaphatna felőlem semmi hírt? Elég erős-e ahhoz, hogy megharcolja a harcát? Legyen erős és higgyen bennem. Higgyen mibennünk. Mert az, ami tétova szálakkal szövődni kezdett, ott, Visegrádon, nekem hit.
Szeretném, ha összezárnának bennünket egy sötét, nyomorúságos helyen, akár egy börtönben is, hogy ott ismerjük meg egymást, a nélkülözésben, nyomorúságban és szenvedésben. Édes Mária. Vágyakozom magára, a hadaró szájára, a gyönyörű szemére, a csodálatos mivoltára, mely csak nekem való, nekem szóló üzenet valahonnan. Ne fogalmazzunk mondatokat. Félszavakkal beszélgessünk. Üljünk össze egyszer s mondjunk kellemetlen őszinteségeket is. Ne győzzön rajtunk a halálos formák hazugsága. Mit álmodik? Mit eszik? Hány kiló? Írjon mindenről és gyorsan, gyorsan.


*

1935.augusztus 18. vasárnap reggel 10 óra

Máriám,
az első belklinikán fekszem az Üllői úton.[…] Hát látja, ide jutottam a visegrádi álom után. Vízszintesen, mozdulatlanul fekszem és magára gondolok. Arra gondolok, hogy szeptember elején ha visszatér – jaj hogy várom – még mindig nem láthatom, csak úgy szeptember közepe táján. Legföljebb telefonozhatunk, egy-egy pillanatra, Kedves. Eddig annyira nem voltam beteg húszéves koromig, hogy ezt személyes sértésnek tekintem. Mi ez? Büntetés a csodáért, hogy megtaláltam azt, akit eddig hét országon át hiába kerestem, vagy csak próbaidő? Hányszor szeretnék fölöltözni, - Isten úgy segéljen – itthagyni mindent, leutazni magához, s nem törődni semmivel. Édes, szépség, a barna fürdőruhájában, a barna bőrével, az emberváltoztató, szelíd és mégis mindent fölgyújtó kék szemével, aztán a kedves orrával is, amelyet egyszer a kikötőben láttam meg oly módon, hogy majdnem beleszédültem a vízbe, szeretem magát, szerelmes vagyok magába, úgy, ahogy ebben az életben nőbe még nem voltam szerelmes.


*

1935. szeptember 2. hétfő délután 4 órakor

Mária, lásd, mi lett belőlem, az egykori erős emberből. Csonka nélküled a világ, s nem is lesz egész, amíg mi nem találkozunk. Higgy abban, amit a csillagok csöndjében esküdtünk egymásnak. Most néhány nehéz hét vár ránk. Te megérkezel, s mi találkozni fogunk.[…] Addig pihenek, veled foglalkozom, veled beszélgetek telefonon és gondolatban. Óriási íróasztalom zöld terítőjére a szeptemberi verőfény hull, a délután aranya, sárgarózsák állnak a virágvázában. Oly édes és tökéletes az élet, teveled a háttérben, hogy térdre szeretnék borulni a hálától.

*

1936. február 11. Stockholm

Édes Mária,
tengeren át, országokon át küldöm hozzád ezeket a sietős sorokat. Megérkezésem óta, az első kezelések hatása alatt ágybanfekvő, magammal tehetetlen beteg voltam, álmatlan, szenvedő, de most már javul az állapotom, kijárok, s reménykedem is. Berven tanár úr bízik a felgyógyulásomban. Jégszekrény ez a Skandinávia. Fagyos lepedők csapdossák arcomat, amint délután hatkor kezelésre bandukolok.
Visegrád és Stockholm.
Istenem, milyen vad és rikoltó ellentét."



[…]


...írnék én itt egy szép befejező mondatot, csak nem tudom, rá lehet-e bízni az ítélkezést és a végszó leütését az ingerszegény és dallamtalan ráció kezére…?
Aligha.
És ha mégis, ismerve magamat, az ösztöneim diktálta mondatok semmilyen észérvre nem hallgatnak, süketen és vakon fordulnak szembe az értelemmel.
Így hát – megnyugvással és mentségül - az olvasóra és a mindannyiunkban pontosan működő belső metronómra bízom a fent citált, kétségbeesetten szépséges szerelmesleveleket - a két vers társaságában.



Budapest, 2005 - 2012. szeptember 26.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007