2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Száz verseskötet 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Írtak már komoly és okos műveket száz könyvről, írtak száz versről, sőt száz regény és száz novella címmel is jelentek meg értekezések. De száz verseskötetet még senki nem gyűjtött össze egyetlen tanulmányban.

Ezen sorok írója először meg is ijedt, hogy van-e ereje írni száz ismert vagy népszerű verseskötetről. Aztán Verlaine, George, Rilke vagy éppen Ady életműve mutatta meg - hogy csak a legnagyobbakat említjük -, már össze is gyűlt félszáz.
Száz verset összegyűjteni a világirodalomból – felelőtlenség. Nem azért, mert a válogatás annyira önkényes. Hanem ezerszer inkább azért, mert korlátolt és fájón korlátozó. Hiszen iskolai tankönyveink mutatnak csak a magyar irodalomból ennél jóval többet, s még ekkor is bosszankodunk, hogy ez vagy az miért nem szerepel benne.
Másrészt egy-egy verseskötet vizsgálata megadja azt a szabadságot, hogy beszélhessünk sok más versről. Olyanokról, melyek bár az emberi mivoltunk lényegét képesek megmutatni, éppen a terjedelem korlátai miatt nem kerülhettek be a legizgalmasabb száz közé. De ez legyen az e sorokat író mentsége és mentegetőzése.
Mikor számba vettem a száz verseskötetet, hirtelen az jutott az eszembe, hogy milyen sok kimarad ebből a gyűjteményből, mely képes lenne meghódítani a legtöbbet, ami adható ebben a világban, az olvasói szívet.
Viszont akadt egy másik mentségem… Ez pedig annyi, hogy a jelenkorban az annyi mindennel megterhelt és megátkozott embernek szinte alig van ideje verseket olvasni. Másrész pedig kevesen beszélnek akár több nyelvet olyan magabiztossággal, hogy messzi korszakok és távoli országok egy-egy jelentős költőjének azzal a zenével, színekkel és nyelvi szépségekkel teli hangja elérje az olvasói elmét és szívet, ahogy azok egykor megfogantak. Így egyetlen cél lebeghetett előttem, mégpedig az, hogy megmutassam azt a megrendültségemet, amelyet a versek olvasásakor és a verseskötetek mögött álló ember megismerésekor éreztem.
Ettől függetlenül több olyan kötetről szó esik ebben a gyűjteményben, melynek nincs teljes magyar fordítása, s csak részleteiben vagy alig ismert töredékekben lelhetők fel. Ugyanakkor szinte minden nagy költő ismert Magyarországon megbízható fordításokban. Így ezekre támaszkodom én is.
Egy-egy kötet vizsgálata sokkal izgalmasabb, mint egy-egy versé, melyet kiszakítunk annak természetes közegéből. Néha egyik-másik kiemelés olyan durva és kegyetlen beavatkozás, mintha egy ügyetlen és oktalan orvos kivágna egy értékes és egészséges szervet a test egészéből.
A legtöbb verseskötet az élet egy-egy fontos momentumának hű lenyomata. És olyan mély, melyből évtizedekkel vagy évszázadokkal később is meg lehet idézni egy-egy ember, kor vagy éppen a betegség, fájdalom, öröm, szenvedély szerveződését és mechanizmusát. Vannak olyan kötetek, mely egy egész élet teljességét sűrítik magukba annak minden esendő emberi bánatával, komolyságával, szenvedélyével vagy bajával. Ilyen a baudelaire-i életmű, de ilyen Mallarmé vagy José-Maria Hérédia életműve is. És a magyar irodalomból Komjáthy, Ady vagy éppen József Attila azok, akiknek egy-egy kötete nemcsak a költészet alig megismerhető magasságait mutatják meg, hanem egy beteg-szenvedélyes ember elméjét és meggyötört szívét is visszahozhatják.

A legtöbb kötet olyan, mint egy kert, melyben különféle növények adják a látvány különös-mozgékony egészét képzetekkel és ábrándokkal együtt. Megbontani vagy kifosztani embertelenségnek tűnik még akkor is, ha az ismerkedéshez legtöbbször elég egy szál virág. Mégis az a virág mennyire idegen és magára maradott a többi nélkül, melyek között egykor megpillantottuk. Így száz vers helyett legalább ötezret adok azzal a reménnyel, hogy az olvasó még több virágra és kertre vágyik, ha ezt a százat a magáénak tudhatja.
 

Paul Verlaine: Poèmes saturniens – Szaturnuszi költemények 1866

A huszonkétesztendős Paul Verlaine első verseskötete 1866 őszén jelenik meg közel 500 példányban.  Sárga fedőlappal ellátott kötet volt, mely akkoriban sem volt túl elegáns, de mégis feltűnő volt Strindberg könyveire emlékeztető küllemével.
Szerkezetében követte a baudelaire-i hagyományokat: egy nyitó költeményt négy ciklus (Melankólia, Rézkarc, Szomorú táj, Szeszélyek) követ, majd epilógusként egy záró költemény áll a mintegy negyven verset tartalmazó gyűjtemény végén.
A Poèmes saturniens költője kiforratlan, zseniális fiatalember, aki jómódú polgári kultúráját kiszámíthatatlan és bohém életformára változtatja Párizsban.
Városházi hivatalnok lesz, aki esténként a környező kávéházakban a hozzá hasonló bohémekkel a legerősebb italokat issza, s közben költői nagyságról álmodozik. Erotikus verseket küld egy külföldi lapnak, drámát tervez, cikkeket ír, s alaposan tanulmányozza a kor első költőit.
Három terhet is hordoz magában az Őszi chanson, a mélabús naplementék és a gáláns ünnepek költője. Olyanokat, melyek alatt bárki megtört volna, s bárki hasadt lélek sáncai mögül torzította volna el a világát.
Kortársak megjegyzése szerint rendkívül csúnya volt már gyermeknek is, ráadásul az édesatyja és a nagyapja is gyógyíthatatlan alkoholista volt. Mindezeken túl a csúnya emberekre jellemző módon (Paganini, Strindberg, Renard) hamar kialakulhatott a kéjekre, a kéjelgésre való hajlama. E három oly módon függ össze egymással, hogy a csúnyaságát már-már elérhetetlen szépséggé transzponálja, s ezek a belső megrendülései esztétikai élménnyé nemesednek a lelkében.
A alkoholista hajlama szintén az evilágitól lökdösi abba a másik, a külső életen túli világba. A harmadik pedig annak a szépségnek a vágya, mely Angliában esztéticizmusként, Németországban misztikus szépségvágyként, Franciaországban pedig a formai tökéletesség kultuszával fejeznek ki. Ilyen volt Leconte de Lisle majd José Maria Heredia szonettköltészete. És fokozottan ilyenné lett Verlaine is. Költészete telve van romantikus ábránddal, érzelgőséggel, nyelvi és képi finomkodásokkal, a vizualitás végső, már nem fokozható hajlamával. Világa tele van fényekkel és árnyakkal, lombok és levelek halk moccanásaival, a hold merengő mozdulatlansággal, ligetekkel és a parkok nyugtalan misztikumával. Világa  halvány impressziok táblaképei, ezüst és a szürkület árnyalatai, apró csobbanások, levelek rezdülései, távoli muzsikaszó és visszafogott suttogás. Alakjai álarcos alakok, akik titkos bánatok maszkjai mögül leselkednek a világra. Ahogy a teremtőjük is…

Mikor megjelenik a Saturnuszi költemények, szinte alig vált ki hatást. Egy újabb parnasszista költőt láthat benne a kor és a korszak kritikája. És még ma is Verlaine egyik legjelentéktelenebb művének tartják a nagy kötetek mögé szorítva. Pedig már itt van az utolérhetetlen verszenéjű Őszi dal (Chanson d'automne), a parnasszien szonettformáját megújító Az én meghitt álmom (Mon rêve familier), de ott vannak a tájfestő költemények azzal az elfojtott vágyakozással, mely egy Leconte de Lisle-től vagy Herediától teljesen ismeretlen volt. 
E versek telve vannak magánnyal, álmodozással, félelmekkel. Nem azzal a hétköznapi poézissal, hanem a francia szellemtől távoli transzcendens félelemmel.
Verlaine-nek semmi oka nem volt egzisztenciális félelmek miatt szenvednie. Jómódú apa állt a háttérben, aki igyekezett egyengetni a fia jövőjét. Biztos állása volt, s Verlaine alapos és szorgalmas bürokrata hírében állt. Esténként mégis kávéházakba járt, s hozzá hasonlatos bohémekkel és költőkkel vedelte az erős italokat, s álmodozhatott a költői nagyságról, melyet már a korai verseinek édes szeszeiben is megízlelhetett az olvasó.

A Szaturnuszi költemények - alkotójának zsenge életkora ellenére is - rendkívüli kötet. A fiatal Verlaine, akiben már ott szunnyadt a késői ragadozó és álmodozó, ez a hasadt lélek, megírja legpompásabb színvilágú tájverseit. Ha valaki a lélek misztikus tájait meglátta volna ezekben a sanzonokban, elborzadt és megijedt volna. Hiszen az ifjú Verlaine minden költeménye megfeszül a lélek elfojtott izzásától. Minden verse pára és gőz, de színes pára és émelyítőn forró gőz.
Talán éppen ez a színpompa csapta be a kortársakat, a siketeket és vakokat, akik látták Verlaine indulását, de nem vették akkor még észre az igazi nagyságot. A színeket, alkonyatokat, a formák elmosódó impresszióit láthatták meg ezekben a költeményekben, s nem azt a tragikus elfojtódást, mely létrehozta mindezeket.
Verlaine különös erővel írta meg a naplemente utáni pillanatot, mikor a nap már leszakítja az alkonyat misztikus vásznait, hogy egy pillanatra mögöttük feltáruljanak a transzcendens sötétség kulisszái, s ez a misztikus freskó éjszakává semmisüljön.

Éjre dől a táj,
már alig dereng,
bíborlón ég s fáj
amott messze lenn.
Remeg a szívem,
bút még nem feled,
ahogy szelíden
hív emlékeket.
Majd az ég felől
homok száll, s szalad,
a nap sírba dől,
sejtelmes árnyalak...
És az ég felől
hunynak a terek,
a por szétpereg
s a nap sírba dől.
(Naplemete)

Une aube affaiblie
Verse par les champs
La mélancolie
Des soleils couchants.
La mélancolie
Berce de doux chants
Mon cœur qui s'oublie
Aux soleils couchants.
Et d'étranges rêves,
Comme des soleils
Couchants sur les grèves,
Fantômes vermeils,
Défilent sans trêves,
Défilent, pareils
A des grands soleils
Couchants sur les grèves
(Soleils couchants)

A kötet másik nagy verse az Őszi dal (Chanson d'automne), mely sokkal több, mint akusztikai élmény, muzsikás pátosz vagy bús zengésű mákony. Verlaine elsődleges célja  a hangulatok, a finom és ezernyi rezdülések visszaadása volt, melyet csak a zene mondhat el szinte autentikus tisztasággal.
Ugyanakkor ott van a lírai én, melyet a Tóth Árpád-i fordítás áttetsző alakká muzsikál. Az eredeti francia szöveg sokkal fényesebb és világosabb, mint a méltán nagy hírnévre tett magyar fordítás, mely zeneiségében az eredetit is képes felülmúlni.
Ebben a chanson-ban már ott van a „másik” Verlaine, a fiatalsága és magabiztossága mellett is rejtőzködő, titokzatos és az elmúlás szépségét kereső idegen. Idegensége is misztikus, s közelebb áll a germán szellemiséghez, mint a franciához. Flamand és belga felmenői sokkal északibbnak teremtették ezt a törékeny lelket, mint amilyennek a kora és a jelenkor látta.

 
Ősz búg döngve,
- fájó zönge
bút fuvall ma,
s szívem dúlja
összes búja,
nincs nyugalma.

Mind, ami fáj,
testem e táj,
ez is dúlt.
S óra gongja
beledongja,
mi a múlt.

Engem szétszórt,
e szél vad, zord
gyászos torja,
messzire visz,
s lelkemet is
elsodorja.
(Őszi dal)

Les sanglots longs
Des violons
De l'automne
Blessent mon coeur
D'une langueur
Monotone.

Tout suffocant
Et blême, quand
Sonne l'heure,
Je me souviens
Des jours anciens
Et je pleure

Et je m'en vais
Au vent mauvais
Qui m'emporte
Deçà, delà,
Pareil à la
Feuille morte.

A kötet harmadik óriása Az én meghitt álmom (Mon rêve familier), melyről sokszor elmondták, hogy Ady is lefordította. Mintha Ady is megérezte volna ebben a korai versben azt a kettősséget, mely benne is ott lakozott, s mely talán Verlaine hatására az utolsó gyúlékony anyag volt, hogy őt is lobogássá szabadítsa.

E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
(Tóth Árpád fordítása)

Je fais souvent ce rêve étrange et pénétrant
D'une femme inconnue, et que j'aime, et qui m'aime,
Et qui n'est, chaque fois, ni tout à fait la même
Ni tout à fait une autre, et m'aime et me comprend.

Car elle me comprend, et mon coeur transparent
Pour elle seule, hélas! cesse d'être un problème
Pour elle seule, et les moiteurs de mon front blême,
Elle seule les sait rafraîchir, en pleurant.

Est-elle brune, blonde ou rousse? Je l'ignore.
Son nom? Je me souviens qu'il est doux et sonore,
Comme ceux des aimés que la vie exila.

Son regard est pareil au regard des statues,
Et, pour sa voix, lointaine, et calme, et grave, elle a
L'inflexion des voix chères qui se sont tues.

Nemcsak a parnasszisták által meghonosított szonettszabályok szerint szerkesztett vers, hanem hangjában és tartalmában egy pillanatra felvillan a démoni Verlaine, aki magába fojtja a vadabb vágyak sötét esszenciáit. Még ott van benne a baudelaire-i „nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme”-, de már ott van a verlaine-i „… könnyétől, mely lassan megered,/izzadt és halvány orcám megfrissül…”-attitűd.
A kritika ma már nem bánik olyan mostohán ezzel a kötettel, ahogy eleinte tette, de még mindig óvatoskodva fogalmaz vele, s még nem látja meg a későbbi Verlaine-t, a Sagesse költőjének rendkívüli nagyságát. Mi mégis azt gondolhatjuk, hogy Verlaine már készen állt. Mindent tud, amit a nagy elődök tudtak, s már a lelke is meghasonlott…



  
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007