2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Irodalmi miniatűrök 39.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A magyar „Renard”

Irodalomtörténetünkben kevés író volt, aki ennyire megosztotta volna irodalmi életünket, mint az erdélyi születésű Tolnai Lajos. Talán csak Ady Endre volt az, akit annyi gyűlölet vett körül, s aki maga is a „legelső íróemberének” tartotta Tolnait.
„Gyilkosabb rosszkedvvel senki sem írt a XIX. századi magyar írók közül; csúfondárossága valósággal lelketlen, ötletessége démoni. Önző, képmutató, iszákos, hazug, irigy, csaló, rágalmazó, tolvaj személyei kiábrándítják az embert az egyéni tisztességbe vetett hitéből” – írja róla Pintér Jenő.
Tolnai valóban úgy írja a regényeit, ahogy a boncorvos vagdalja szét a betegségben elhunyt holttestet, miközben leltárba veszi az összes undok, álnok, aljas, fondorlatos, gőgös, képmutató, másrészt együgyű, bárgyú, elgáncsolt, gyenge embert, polgárt, papot, szellemi jelenséget, lelki tévelygést.
Talán csak a francia Jules Renardban volt ekkora cinizmus és a szintén francia Taine tudta ilyen sebészkéspontossággal feltárni és kimetszeni az emberi aljasságok összes kórtünetét vagy megbetegített szerveit.
Mégis az irodalomtudomány és maga Tolnai is inkább az angol moralistákhoz érzi közelebb önmagát, a swifti gúnyhoz, szkeptikus világlátáshoz hitte közel mélységesen tragikus embergyűlöletét. De Renard később jött, s míg a nagy angolokban van valami outsider nagyvonalúság, addig a rengeteget bántott Tolnai és a leginkább önmagától rengeteget szenvedett Renard igazi embergyűlölők voltak.
Tolnai esetében érthető, hiszen a kor magyar irodalmi pápája, Gyulai Pál legalább annyira gonosz és igazságtalan volt az erdélyi íróval, mint ahogy Tolnai minden indulatát a kor magyar visszáságain töltötte ki.
Rendkívüli íráskészség birtokosa volt, s nemcsak lehetőség, mint kortársai közül oly sokan. S bár egyetlen korszak sem tudta pontos helyét kijelölni, mégis mindegyik érezte, hogy lázas forrongásaiban is nagy tehetség, igazi elnyűhetetlen szikla magasodik a legtöbbek fölé.
Ha pedig Renard és Tolnai egykorú arcképeit egymás mellé tesszük, látni fogjuk, hogy a két író hasonló patológiás tüneteket mutat.

 

 


A könyv lelke a máglyán

Több mint kétezer esztendőt kell visszautaznia az irodalomtudósnak, ha a könyvégetés lélektanát vagy lelketlenségét akarja tanulmányozni.
A római polgárháborúk korában, mikor egy Titus Labienus, a kor éles elméjű és mindenbe belefecsegő írója olyan vehemenciával vetette bele magát a korszak politikai és gazdasági ügyleteibe, hogy végül műveit máglyahalálra ítélték.
Nem volt jelentéktelen történetírója a kornak. Ellenkezőleg! Olyasvalaki volt, akit saját kora is megbecsült, s jónak tartott eltávolítani a közéletből. Némi politikai sarlatánsággal és hamis vádaskodással bűnösnek találták.
Az ítélet meghozatala után Titus Labienus úgy érezte, hogy a nyilvános könyvégetéssel a lelke jobbik része is meghal. Ezért a családi sírboltba zárkózva önkéntes éhhalállal vetett véget az életének.

 


Megsejtés vagy szűkkeblűség?

Shakespeare Julius Caesar című műve 2. felvonásának első színéből idéz Ráth-Végh István Kalandorok és titokzatos történetek című művében:
Brutus így szól Portiához:

„Becsületes s igaz nőm vagy, s nekem
Oly drága, mint véremnek csepjei,
Melyek setét szivemhez ömlenek.”

Ráth-Végh csodálatos megsejtésnek érzi ezt, hiszen arra következtet, hogy Shakespeare mintegy három évtizeddel William Harvey előtt megsejtette a vérkeringést.
Pedig ez az irodalmi érdekességként tálalt gondolat valójában hamis.
Shakespeare nem rendelkezett rendszeres tudással, nem volt iskolázott elme, de jogos az a feltételezés, hogy rendszertelenül és sokat olvasott. Gyakran láthatott kivégzéseket, gyilkosságot, halált. Talán a korszak nagy lángelméihez hasonlóan még boncolásokat is végignézhetett.
Mivel korai tragédiáiban rettenetes gyilkosságok esnek meg, sokat tanulmányozta a halál lélektani és fiziológiai folyamatát és beálltát. Ismertek lehettek előtte a Krisztus előtt a 2. században élt Galenus – bár téves – tanításai a vérkeringésről, de jobban ismerhette Miguel Servetiusnak a tanítását, melyről akár baráti, akár irodalmi társaságokban is sokat hallhatott. És mint józan és eleven megfigyelő, tudhatta azt is, hogy az erekben vándorló vér a belső szervek felé halad. Talán a szerepüket nem ismerhette, ahogy Galenus is a máj felé irányította elméletében a vérereket, Shakespeare, aki a szerelemnek jó ismerője lehetett, tudhatta, hogy a hevesebben verő szív és a megduzzadó erek közt kapcsolat áll fenn.
Ezért Brutus szavai mögött zseniális megsejtést keresni botorság. A reneszánszkor embere talán jóval többet tudott az emberi test fiziológiáról, mint amit a nagyképű jelenkor önhittséggel feltételez az akkor élt emberekről. Mert minden önmaga számára jelenkor nagyképű embere úgy hiszi, hogy minden tudományos eredményt önmaga fedezett fel.
Shakespeare pedig amiatt is volt zseniális író, hogy kitűnő megfigyelő és éleselméjű férfi volt. Ahogy később a Goethe-csontot és az optikai kutatásokat végző Goethe, a drámákat író Bolyai vagy az éppen zseniális zeneesztéta és orvos Csáth Géza.

 


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007