„A falusi embernek tisztább az agyveleje, mint a városié." Nem mai bölcsesség ez sem. Gárdonyi Gézától való. Sokan bizonyára fejcsóválva olvassák. Persze kérdés, tehetnek-e róla? Tehetnek-e arról, hogy városaink kőrengetegeiben már nem tudják, mi a természet, legfeljebb fészbúkos fényképekből és tévémagazinokból dereng nekik valami arról, milyen is volt egykor a magyar falu...

Talán nem teljesen ismeretlen olvasóink előtt az alábbi, két világháború közt született siratóének:

Túl a Tiszán van egy kicsiny bogárhátú ház,
ahol egyszer boldog voltam én.
Sokszor elfog utána egy emésztő nagy vágy,
itt hagynék én mindent könnyedén.
Itt hagynám a sok-sok fényes márványpalotát,
nem boldogít engem ez a hazug, rossz világ!

Mikor leszünk boldogok úgy végre, igazán,
mikor lesz felettünk kék az ég?
Mikor ragyog szivárvány a könnyzápor után,
mikor lesz szívünkben békesség?
Mikor ragyog égboltunkra egy kis boldogság,
mikor válik valóra a magyar igazság?

Mikor leszünk boldogok úgy végre, igazán,
mikor virrad ránk egy szebb világ?

Égető kérdések, melyekre Gárdonyi szokott bölcsességével játszi könnyedséggel felelt meg. „A falu dicsérete" című elbeszélésében olvassuk:

„Szeretem a falut! Szeretem benne azokat a fákkal árnyékos, apró fehér házakat; azokat a széles, füves utcákat, amelyek árkaiba belefordul a szekér, de a víz soha; szeretem azokat a kerítésen áthajló, nagy eperfákat, amelyeknek sóhajtozó lelke van; szeretem azokat a komoly, subás férfiakat, akik mind filozófusok; aztán azokat a mozgékony, piros-szoknyás asszonyokat, akik nem sikítanak, ha térdig ruhátlanul látja őket az ember, mikor – a vízben állva – a fehérneműt sulykolják. Aztán szeretem azokat a mezítlábas, fürge gyerekeket is, akik pipiskét raknak a poros út közepén, vagy kákabuzogányos háborút játszanak a szérűkön. Különösen tetszik pedig nekem az az óriási, virágos, zöld szőnyeg, amelynek közepén a falu fekszik, s amelynek szélein borjúk táncolnak, csikók nyargalásznak, míg egy-egy vén paraszt hosszú barna sávokat szánt rá az ekéjével."

A „komoly, subás férfiak" mint filozófusok! Micsoda igazság! Igazi gárdonyis mondat. Nekünk nem Platónjaink, Arisztotelészeink vannak, mondhatnók, hanem olyan névtelen magyarjaink, akiknek mindig mindenre megvan a ráfelelhetnékük, a „kádenciájuk". Akik nem szorulnak rá a Wikipédia előtti görcsölésre, hogy tudakozódjanak, mi is az a „mélyszántás". Megtanulták őseiktől apáról fiúra, és maguk is elvégzik, ki tudja hányszor. No de olvassuk csak tovább Gárdonyit!

„Bámulom ezeket az egyszerű parasztokat, hogy milyen bölcsen és jól tudnak élni; nem úgy rohanva, sietve, lázasan, mint mi városiak, ezerféle leskelődő betegség s a vágyaknak és reménységeknek tündér arcú pofozógépei között. A mi népünk nyugodtan él és egészségesen. Ha megharagszik, üt; ha licitálják, fizet; ha megbetegszik, meghal."

Nyugodtan, egészségesen él! Eszembe is jut erről egy régi erdélyi sírfelirat:

Látta nagy Napóleon fertelmes seregét,
Ette a nagy ínség keserves kenyerét.
Az nagy döghalál is neki meg nem árta,
Egészségbe hótt meg, mikor nem is várta.

Mert mi is a mindmáig gúnyos ajkbiggyesztéssel emlegetett „falusi" és „paraszt" varázsának titka? Gárdonyi ezt is elárulja:

„Falun minden embernek három lapból áll a biográfiája. Az egyik benne van az anyakönyvben, a másik az adólajstromban, a harmadik a fakereszten. Ennél több nem is kell. A faluban számon tartják és összeemlegetik mindenkinek az összes bűneit, halála után pedig az összes erényeit. Ott semmi sem mulandó."

Ahogyan a székely mondja: „Nyomós életet élt."Nem volt tudós könyvtára, de nem is hiányzott neki, hiába nézte le ezért őt annyira a városi:

„A tudományokhoz nem értenek, de nem is kívánnak érteni. Mindegy nekik, akár a föld forog, akár a nap. A fő az, hogy a földnek jó termése legyen, a nap pedig minél korábban keljen, és minél későbben nyugodjék, hogy ne fogyjon a petróleum. A távíró, telefon és fonográf rájuk nézve még nem létezik, ámha Szűrbontó Mihály kútágast épít, annak helyes felállításáról és könnyen való billegéséről hetekig tanácskoznak és beszélnek a faluban. Azzal sem törődnek ők, ha császár hal meg, vagy világhírű költő, de ha Balogh Túrósék tehene valami hirtelen támadt, belső baj következtében kiszenderül ez árnyékvilágból, általános, mély részvét támad a faluban. Az asszonyok sírnak. A férfiak a fejüket csóválják. A tehén biográfiája hosszasan és érzelmesen megbeszélődik, s aznap nyitva van a mészárszék is. Hasonló nagy esemény az, ha Fűző Patyi Mihály házat tapostat sárból és polyvából; ha a bíró szűre közepét kiszabja a Csutak Ádám kutyája; ha Göde Nagy Ábris a hátulsó díszét lövi el a nyúlnak; vagy ha Batók Örzse néni a vásárról hazajövet elveszti az új csizmája párját. Ellenben a jelentéktelen események közé tartozik az, ha Mihály bácsit, a volt harangozót, kidobják a korcsmából, ha az öreg Petrencés Zsuzsa kísértetet lát, vagy ha az előbb említett Petrencés Zsuzsának templomba-menet úgy beleragadnak a lábai az agyagos sárba, hogy őt magát hat embernek kell kihúzni, a csizmáit pedig legalábbis tizenkettőnek; továbbá az sem esemény, ha Kotor Nagy Andrásné megveri az urát az udvaron."

Civilizálatlan a falu? Egyáltalán hol kezdődik a civilizáció? Hallgassuk meg erről is Gárdonyit:

„Salamon nevezetes személy. Ő terjeszti a falukon a civilizációt. A civilizáció ugyanis a szappannál és zsebkendőnél kezdődik. Salamon előtt senki sem mosdott a faluban szappannal."

Mindezek után aligha csodálkozhatunk már Gárdonyi további sorain:

„Hát az való is, hogy a falusi embernek tisztább az agyveleje, mint a városié. A városi ember előbb szerelmes, azután megházasodik, de mással és érdekből. Falun először megtörténik az érdekházasság, azután következik a szerelem, de egymás iránt.

Máskülönben az egészségi viszonyok egész esztendőn át jók. Akinek véletlenül háromszoros nyilallása van, nem szalad mindjárt az orvoshoz, hanem beszedi a faluban levő, drága maradék-medicinákat, amelyek a halálos nyavalyáknak boldogultak közé sorozott áldozatai után megmaradtak. Nagyobb betegségekben a nyárádi gulyásné szokott segíteni. Az tudós asszony. Ismeri a füvek erejét. A hetedik határból is hozzá hordják a betegeket. Ha gyógyítani sikerül, a falu a gulyásné dicsőségét hirdeti, ha pedig a beteg meghal, azt mondják: „isten rendelése". Így aztán a vén gulyásné az istennel együtt általános megelégedésre kezeli a falu egészségét.

Egyszer valami doktor ráfenyegett az öregasszonyra: – Hallja, maga, vén boszorkány, már régen szemmel tartjuk! Ha a legkisebb panasz történik, hát fölakasztódik kelmed! A vén gulyásné vállat vont. Beszélhet a doktor! Az, aki meggyógyul, hálát ad érte a jó istennek, a két oldal szalonnát pedig a gulyásnénak. Aki meg Ábrahám kebelébe költözött, az nem panaszkodik."

Idillikus világot varázsol elénk Gárdonyi. De nem lehetetlent. Nem utópiákat kerget, mint korunk „szociológusai". Az ő falujában úgy látszik, nincs helye annak, amit ma civilizációnak nevezünk. Ami csak addig működik közmondásosan, amíg nem esik az eső...