Tóth Árpád írta Adyról, hogy óriáscsillagként tűnt fel a magyar költészet égboltján, fényességével elhalványítva a messziségben megbújó, ámde a nálánál semmivel sem kisebb csillagokét. Akárcsak Berzsenyi Dániel, akinek irodalomoktatásunkból egyre jobban kimaradó életművét új megvilágításba helyezi Nemeskürty István ma már csak inkább antikváriumokban felbukkanó értekezése (Tüzes józanság – Berzsenyi Dániel új megvilágításban. Bp. 1993. Szenczi Molnár Társaság).

Aki bebarangolta már a Berzsenyi-irodalom erdejét, tapasztalhatta, hogy még klasszikusunk életének, művészetének, világnézetének olyan kitűnő ismerői is, mint Toldy Ferenc, Váczy János, Szabó Dezső, Németh László, Horváth János, Merényi Oszkár, mennyi mindennel maradtak adósak vele kapcsolatban. Ezt érzékelteti Nemeskürty István könyve, amely az eddigi Berzsenyi-értelmezéseknél nyomatékosabban hangsúlyozza a költő világnézetének eredetiségét, azt, hogy Istenről, világról, természetről, társadalomról, történelemről és művészetről vallott gondolatai nem az antik elődök szolgai idézései, hanem a teremtő lángelméje által felismert igazságok művészi megfogalmazásai.

Kiemeli Berzsenyi (költői életművével egyenrangú) prózai hagyatékából a „Poétai
Harmonistica" szeretet-értelmezését, amelynek lényege, hogy a szépséghez „csak
a szeretet által juthatunk el", hiszen „szeretet nélkül nincs szépség, nem lehet harmónia a
világban." Arra is fény derül, hogy világnézetében a szépség és a szeretet a régi korok máig utol nem ért műveltségének igenlése ember mivoltunk fenntartása és kiteljesedése érdekében, akárcsak Németh Lászlónál, aki szerint „a szellemnek tekintélyre, példára, magasabb szférákra, történelemmel hitelesített megvetésére volt szüksége, s a görög hagyomány mindent igazolt". Németh László tudja ugyanakkor, hogy az ókori görögség tanulmányozása csak eszköz, megismerés-ösztönzés nemzeti létünk mélységeihez való eljutásunk érdekében: „A görögöket nem azért olvasom, mert esztétikai példatárat találtam bennük s nem azért, hogy oszlopos előcsarnokot építsek ónémet házam elé, ahogy Goethe gúnyolta magát egy őszinte percében. A görögség nekem vállalkozó kedv, amelyben szívem az ő merész szívükkel összedobban." Így Berzsenyi verseiben a görög-római istenek hagyományos tisztelete egybeolvad végvári kuruc hőseink vallásos kultuszával.

Kölcseyhez hasonlóan Berzsenyi is úgy látja, hogy „Isten mindenek fölött, a haza mindenek előtt". Erről tanúskodik költészetének legjobb értelmezői közül Merényi Oszkár irodalomtörténész szerint az „imádságok imádságá"-nak tekintendő „Fohászkodás" c. verse (1810):

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.

Létrendjében Isten után második helyen a haza áll, miként Magyarország c. verse (1799-1804 között) hirdeti:

Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyillanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, millyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perut
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bőv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Títusok őrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Chérubim őr fedi,
Nem fertőzteti meg durva tyrann keze:
Törvény, nem hatalom kénye uralkodik
Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.
Oh, bár vajha kies gyöngykoszorúd között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni,
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a Zenith és Nadir.

Nemzeti múltunk megtagadásával Istent és hazánkat egyszerre veszítjük el. Ezt nyomatékosítja „A magyarokhoz" címmel (1796 és 1810 között) írt első ódája:

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma:

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthagó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

Idézett költeményeinek aranyigazsága a szeretet igazi újszövetségi értelmének elfogadása, vagyis annak az Aquinói Szent Tamás által egyedülálló alapossággal kidolgozott és igazolt tanításnak követése, amely szerint aki a természetes létrendet nem fogadja el, a természetfelettit még kevésbé képes megismerni és követni. Döbbenetes, hogy a liberalizmus áthatotta társadalomtudományi-teológiai munkák, vagy a vasárnaponkénti szentbeszédek is mennyire csak érzelmi alapon tárgyalnak mindmáig a szeretetről, elfeledve annak Istenre és a hazára, a természetfeletti és természetes rendre egyszerre irányulását, ezáltal hamis életszemléletet hirdetve („ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel", „ne ítélj, hogy ne ítéltessél!", „ne te ítélj, hagyd ezt a Jóistenre!" stb.). Berzsenyi költészete ellenben arra tanít, hogy nincs szeretet igazság nélkül, mert a szeretet csak akkor érték, ha a szépre, jóra, igazra irányul, ezért olyan ember nem is lehet, aki mindent és mindenkit feltétlenül és egyformán szeretne, ráadásul, mint Szabó Dezső írja, „csak az tud igazán szeretni, aki igazán tud gyűlölni. És csak az tud igazán gyűlölni, aki igazán tud szeretni. Hisz mint az élet védő, megtartó, indító princípiuma: a kettő egy és ugyanaz."

Költészete, amint Nemeskürty könyvéből kiderül, nyomatékosítja a természettudomány meglehetősen korlátolt megismerő képességét az emberi életlehetőségek kiaknázásában, figyelmeztetve (miként tette ezt Madách a Tragédia falanszteri jelenetében is!), hogy a túlfejlesztett és elkényelmesedett civilizációk előbb-utóbb kártyavárként omolhatnak össze, és bizonyosra vehető, hogy az emberiség gondolatteremtő képességének további rohamos hanyatlását az elgépiesítés csak elmélyíti. (Gondoljunk bele: ha a kvarcelemmel működő óraműbe egyetlen porszem kerül, hasznavehetetlenné lesz, ugyanis a túlfejlesztett rendszer sebezhető legkönnyebben.)

Végül a „Tüzes józanság" nagy értéke, hogy Berzsenyi írótársait egyfajta egészséges szellemi versengés „tüzében" látja, felismerve, hogy költői nyelvünk szépséggazdagságáért küzdő költőnk mégoly kemény kritikusai, mint Kölcsey, végül is elismerték irodalmi nyelvünk tökéletesedéséért folytatott harcának érdemeit, azt, hogy az antik verselés Baróti Szabó Dávid, Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek művészetében fellelhető nehézkességein páratlan szókincsgazdagsággal és ritmusérzékkel igyekezett felülkerekedni. Ezekre a szigorúan művészi elvekért folytatott vitákra is érvényes Nemeskürty megállapítása: „A művészetek történetében gyakori a zseniális kortársak egymás iránti indulata, mely érthetetlen vagy igazságtalan indulat semmit sem von le egyik fél jelentőségéből sem".

Manapság, amikor aligha vannak már világnézeti-művészeti elvekért érdemi vitát folytató költők, írók, vegyük bátran kezünkbe antik elődei stílusszépségeivel és gondolatgazdagságával méltán versenyző, sőt nem ritkán felülmúló, pusztuló világunk túléléséhez sziklaszilárd erkölcsi-szellemi létalapot nyújtó költeményeit és prózai írásait!