Szeressük népmeséinket, melyek többet elárulnak természetünkről, mint általában a (mégoly egzakt) tudományok, ne viszolyogjunk tőlük, hiszen azok nem holmi avítt emlékek, az életet múzeumnak tekintő szobatudós néprajzosok kedvencei, hiszen ha csak egy kicsit is beléjük mélyedünk, olyan világ tárul elénk, mely felett, Wass Albert szavaival, valóban őrködik a nagybetűs Rend.

A két világháború közti népi mozgalomnak lehettek ugyan súlyos fogyatékosságai, azonban elévülhetetlen érdeme, hogy ennek felismerésére eljutva, döntően hozzájárult népi műveltségünk tárgyi emlékeinek módszeres összegyűjtéséhez, amelyre égető szükség volt, hiszen (amint ennek élharcosáról, Györffy Istvánról írt méltatásában (A magyar kultúrpolitika, 1944) Kanyar József írja) addigi oktatásunk, tudományunk és nyomukban a köztudat primitívnek, pusztainak, ázsiainak tartva megvetett mindent, ami őseink hagyománya volt, így „hagyománykincsünk ápolása helyett a nyugat-európai iskolázás és könyvműveltség lidércfénye csábított bennünket”, különösen is a faluközösségekkel szemben az idegen szokások átvételére sokkal inkább hajlamos, közösségbe nem zárt városi munkás vagy úri rétegeket, magát a középosztályt, amelynek jeleként „iskolás gyermekeinknek mindenféle: latin, német, görög, angol, francia, olasz szószedetük volt, magyar azonban sohasem: nem törődtünk komolyan a magyar nyelvvel, megelégedtünk idegen módra elkészített grammatikákkal, ahelyett, hogy végre a külföldi nyelvtanok paradigmáitól függetlenül és általuk nem befolyásolva, tisztáztuk volna a magyar nyelv törvényszerűségeit”. 

Ehhez és általában eleink joggal megirigyelt észjárásának megismeréséhez talán a legjobb vezérfonalat népmeséink, kiváltképpen a székelységéi adják, mindenekelőtt Kriza János (1811-1875) erdélyi unitárius püspök hangyaszorgalommal készült népköltési gyűjtése (Vadrózsák, 1863), amelyből azonnal ráismerünk a székelység világképteremtő mitologikus gondolkodásmódjára, furfangos-csavaros észjárására (ennek jegyeként arra, hogy mindenre tud „kádenciát mondani”, azaz megfelelni, éspedig olyan talpraesetten, hogy hallgatóját egyértelmű elismerésre készteti), melyek bizony többet elárulnak nemcsak az ő természetükről, hanem általában népünkéről, mint általában a (mégoly egzakt) tudományok.

Ennek bizonyságául Kriza közöl például egy öreg pásztortól, Vig Katona Balázstól általa hallott udvarhelyszéki népmesét, melyben a csavaros eszű ördög magával akart vinni egy szegény székely koldust, s megegyeztek abban, hogy kilenc kérdést tesz fel a koldusnak, s ha nem tud felelni mindre, akkor magával viszi, ha pedig tud, akkor élni hagyja: a koldus ebbe bele is egyezett s erre az ördög kérdezni kezdte:

„Mi van a világon a mi csak Egy?
A kúdus azt feleli: Egy Isten van az égbe, egy nap van az égön, egy feje van mindön embörnek.
Az ördög: Tudsz-é mondani valamit a Kettőre?
A kúdus: A kinek két ép látó szöme van, a szöröncsés embör, mindönt tisztán láthat a nap alatt.
Az ördög: Mit tudsz mondani neköm a Háromra?
A kúdus: A mejik házon három ablak van, az elég világos.
Az ördög: Hadd ha’jam mit mondassz a Négyre?
A kúdus: Négy kerék elég egy szekérbe, több nem is kell.
Az ördög: Hát valamit tudsz-e mondani az Ötre?
A kúdus: Öt kézúj elég egy kardnak a markolattyára.
Az ördög: Mongy valamit immán a Hatra?
A kúdus: A kinek jó hat ökre van, szánthat, vethet, boronálhat, erdőlhet a más segittsége né’kül is.
Az ördög: Nem hiszem, hogy tudnál valamit mondani a Hétre?
A kúdus: A kinek hét leánya van, annak főhet a feje, mig rendre mind a hetet jó heré férhöz adhassa.
Az ördög: Mongy valamit most a Nyóczra?
A kúdus: A kinek nyócz asztaga van a csű’kerbe, a nem szorul másra kinyér dógába.
Az ördög: Hát utójára mit mondassz a Kilenczre?
A kúdus: A kinek kilencz szalonnája van a hijjába, nem fut a szomszédba pörgölnivalóér’.”

Az ördög el is álmélkodott, milyen esze van ennek az egyszerű koldusnak, amiért, vele ellentétben, mindenre tud kádenciát mondani, így aztán megszégyenülten visszament a pokolba, meghagyva lakóinak mérgében, hogy ne küldjék őt többé a székelyek közé, mert azoknak az eszén még ő sem tud túljárni.

Szeressük hát népmeséinket, melyek többet elárulnak természetünkről, mint általában a (mégoly egzakt) tudományok, ne viszolyogjunk tőlük, hiszen azok nem holmi avítt emlékek, az életet múzeumnak tekintő szobatudós néprajzosok kedvencei, hiszen ha csak egy kicsit is beléjük mélyedünk, olyan világ tárul elénk, mely felett, Wass Albert szavaival, valóban őrködik a nagybetűs Rend.