Amint már Gárdonyi Géza megjegyezte, ha kritikusainknak a sasról kellene írniuk, azt írnák meg, hogy ekkor meg ekkor, itt meg itt mennyire alacsonyan száll és milyen sáros a lába, de sohasem azt, mitől sas a sas, vagyis hogy ítészeink, tisztelet a kevés kivételnek, mindig csak a szöveget vizsgálják, sohasem a tartalmát, így csak filológusok, mintsem filozófusok, választ adva ezzel arra a kérdésre, miért olyan kevés a jó irodalomtankönyv?

Ha volt tanár-írónk, aki egész életén át küzdött e szellemiség ellen, akkor az Szabó Dezső volt: e tárgyú, gyilkosan ironikus, maróan szatirikus levelei, regényei, közéleti publicisztikái egész köteteket töltenek meg, melyekben, túl azon, hogy (az író Kállay Miklós találó szavaival) mindig a „pamflet Michelangeló”-jának bizonyult, kérlelhetetlenül ízeire szedte az általa csak „meggárgyultak”-nak nevezett filológusokat.

Erre talán a legjobb példa az általa csak „Csir Csár tanár úr”-nak gúnyolt Császár Elemér(1874-1940) egyetemi tanárhoz, irodalomtörténészhez írt, a „Virradat” 1921. február 10-i számában megjelent nyílt levele, amelyben a „szobatudós” részletekben való túlságos kutakodási szenvedéllyel párosult adatközpontúságát és hatásvadászatát kárhoztatta (aki ezért nem érti az ő akkor megjelent regénye, a „Csodálatos élet” „minden szépet szerető magyar ember magyarságában” olyan „hatalmas lendítést jelentésé”-t), továbbá Babits Mihály művészetéről a „Pávatollak” című verseskötete és a „Halálfiai” című regénye alapján az általa kiadott „Kritikai füzetek” közül az elsőben (Filozopter az irodalomban, 1929) közölt, benne csupán szobatudós rímkovácsot láttató vérbeli pamfletje.

Kezdjük az elsővel, amelyben Jonathan Swift remekét, a „Gulliver utazásai”-t megszégyenítő hangszereléssel kívánta leleplezni a kortársai közül a szellemi beszűkültség és tehetségtelenség szerinte talán még Pintér Jenőt és Horváth Jánost is alulmúló megszemélyesítőjét, „Csir Csár tanár úr”-at, pamflethez illő kezdéssel:

„Megnéztem, hát egyik budapesti lapnak egy régibb számából volt egy darab, amelyen te, kedves Csárkám, a Csodálatos élet-re kiöntötted epécskéd nem közönséges hőségét. Azért nevezem nem közönségesnek, mert nálad, édes Csárkám, a központi idegrendszer is epébe fejlődött. Én magam jót kacagtam kondenzált mérgeden, de a szakácsném kijelentette, hogyha három hónapon belül nem felelek neked, akkor nem főz több csokoládés rizskását, s ez a fenyegetés vis maior számomra. És mivel a dolognak személyes vonatkozásán kívül, ami teljesen lényegtelen és inkább felderítő, van egy általános szempontja is, talán a közönség számára se lesz hiábavaló a válaszom.”

De mi baja volt a tanár úrral, kérdezheti az olvasó s máris válaszol: ő és a műveit megjelentető sajtó az irodalomban csak a formákat kutató, esztétikai értékeket meg nem látó és láttató filologizáláson túl sziklaszilárd magyar és keresztény értékrenddel nem rendelkezése miatt megvetendő:

„Édes Csárkám! Minden új erejű tehetségnek minden irodalomban megvolt az az akarattalan sajátsága, hogy a szellemi impotenseket és kis gonoszokat maga ellen zúdította. Irodalomtörténetileg tehát mérgeskedésed teljesen megokolt és szabályszerű jelenség. A baj nem is az, Csárkám, hogy te regényemet, amely olyan hatalmas lendítést jelent minden szépet szerető magyar ember magyarságában, te a te kis maszatos csápjaiddal körülbabrálod. A baj ott van, hogy ezt egy keresztény magyar lapban teszed, amely egymás után reklámoz be zsidó írókat a magyar közönség figyelmébe, tép meg magyar írókat, és azt hiszi, hogy keresztény magyar politikát csinál. Nem az a baj, hogy engem ütnek, értsd meg jól, Csárkám! Én olyan erős vagyok, hogy a támadások csak reklámot jelentenek számomra. Hanem az a baj, hogy az illető lap és több más magyar laptársa öntudatlanul és sokkal hathatósabban folytatja azt az irodalompolitikát, melyet A Hét, a Nyugat, a Világ oly tudatosan és ügyesen csinál. És hol ennek a bajnak a gyökere? Honnan jön az, hogy te, Csárkám, akinek szellemi képességeit, ha szabad ilyen humort keserítenem különben igen tisztelt személyed mellé, még arra sem képesítenek, hogy egy közepes forgalmú kávéházban a luxusadót jegyezgesd, a magyar művészeti és irodalmi életben olyan állásokat töltesz be, amelyekben igen sokat lehet használni és igen sokat ártani.”

Végül egyenesen arra kéri, távozzon a köreivel elfoglalt helyekről:

„Kérésem igen rövid és logikus. Gyűjtsd össze, Csárkám, kongeniális barátaidat, rohanjatok nekem, üssetek engem, egész életetek végéig engem bántsatok, én azt pirospozsgás jókedvvel fogom elbírni, de távozzatok azokról a helyekről, amelyeket elfoglalnotok akár magyar, akár keresztény, akár irodalmi, akár művészeti szempontból egyenesen lelkiismeretlenség.”

Az örökösen csak elemezni képes, a tárgyaknak mindig csak a formáját, de sohasem az anyagát vizsgáló filológusok és irodalomtörténészek közül tehát leginkább ő volt velük foglalkozó pamfletjeinek céltáblája, illetve kollégái közül Horváth János (1878-1961) és Pintér Jenő (1881-1940), hiszen szerinte mindhármuk

„végtelenül szűk szellemiségű s inkább vakond típusú lelkialkat: a széles horizontoktól, az emberi problémák egybelátásától, a természet és emberiség nagy hívásaitól, a magyar faj mélységeinek csak megszimatolásaitól is borzadással bújik el, mint a világosságtól a svábbogár. De van szorgalma, kitartó vak akarata, mely, mint egy üres tehervonat, fáradhatatlan zakatolással zötyög át egész életében. Szociografál naponta tizenhat órát. Külön kartotékba címkézi az éhes hasakat, a beteg tüdőket, a rokkant lábakat.Ha Vörösmarty azt írta: a tó befagyott, német hatás volt, mert Goethénél is összeszilárdul null fokon alul a víz. Ha Arany azt írta: Isten, segíts, az megint német hatás volt, mert 1117-ben egy reichenaui szerzetes, aki eddig hibás állítás szerint 1086. július 2-án Altenburgban született, pedig az ő helyes felderítése szerint 1086. július 4-én lélegzett be először a világba, szintén így kezdte imáját.”.

Persze nemcsak ezért pellengérezte ki oly sokszor „Csir Csár tanár úr”-at, hanem azért is, mert az műveit rendre elmarasztalta: jelen levele székely meseregényéről, a „Csodálatos élet”-ről írt kritikájára (Katholikus Élet, 1921) volt válasz, de ugyanígy elverte a port előzőleg már „Az elsodort falu”-n is ( Budapesti Szemle ,1919), majd a „Mesék a kacagó emberről” (Magyar Múzsa, 1920), az „Ölj!” (Uj Nemzedék, 1922), a „Segítség!” (Uj Nemzedék, 1927) című kötetein, így például az utóbbit „vallásgyalázás, osztály elleni izgatás és közszemérem elleni vétség címén” egyenesen az ügyészség figyelmébe ajánlotta, viszont ő sem maradt adósa: a „Segítség!”-ben Herendy tanár úrban őt, Horváth Jánost Sárkány tanár úr, Pintér Jenőt pedig Maczuga főigazgató alakjában parodizálta, „Az örök Karácsony” című elbeszélésében pedig valamennyiüket.

Folytassuk ezután filológusokat leleplező pamfletjei közül a másodikkal, amelyben Babits Mihály művészetének akarta megadni a kegyelemdöfést, amiért a „Pávatollak” című verseskötete és „Halálfiai” című regénye csak egy szobatudós filozopter életidegenségének testamentuma, hiszen írója számára „a cigányok nem cigányok, hanem olyanok, mintha Négyesy professzor külön e célra nemzette volna őket egy szemináriumi gyakorlaton”, eszünkbe juttatva a dalt, hogy „Fehérvári csárdában / Ecet ég a lámpában”, így folytatva:

„Az olvasó megesküdnék, hogy szerzőnk nemcsak mulatást, nemcsak cigányt, nemcsak bort nem látott soha, hanem még egy olyan téglát sem, mely valaha kocsma falában volt. És valószínű, hogyha szerzőnk egy valóságos élő ibolyát tesz az orrához, nem érzi szagát, nem látja színét és alakját. Hanem akkor vesz egy többnyelvű szótárt s megnézi az ibolya neveit a különböző nyelvekben. Aztán keres egy jófajta bibliográfiát és hetekig tanulmányozza, hogy különböző irodalmakban és korokban milyen szerepet adtak az ibolyának. Ekkor aztán becsap minden könyvet s nagy fölényesen könyv nélkül kezd doktorálni az ibolya szagáról, színéről stb.”

Tanulságul hangsúlyozzuk, nem azért idéztük „Az elsodort falu” íróját ilyetén, hogy iménti idézeteivel az irodalomtörténet-írásban általa joggal kifogásolt hiányosságai miatt kipellengérezzük mi is Császár Elemért, akinek számos szaktanulmánya s irodalmi szövegkiadása (Firenzei prerafaelisták, Faludi Ferenc költészete, Ányos Pál versei, Kisfaludy Sándor, Deákos költők, A magyar regény története, A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig, A magyar dráma története Kisfaludy Károlytól a szabadságharcig) mindmáig maradandó érték, vagy Horváth Jánost, aki szintúgy kimagasló művekkel gazdagított bennünket (Aranytól Adyig, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig, A magyar irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus, Rendszeres magyar verstan, A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad magyar irodalomszemlélete), nem is szólva Babits életművéről, hanem hogy rámutassunk, a bennük kifogásolt filológus szenvedély korántsem feltétlenül eszköze az irodalom megszerettetésének.

Legfőbb kifogása az volt nemcsak velük, hanem általában irodalomkönyveinkkel szemben, hogy a bennük túltengő historikusság, életrajzi-könyvészeti, kor- és nyelvtörténeti, stilisztikai aprólékosság inkább akadályozza, semmint elősegíti íróink, költőink alkotásai gondolatiságának megismertetését és megszerettetését, s ezzel korántsem állt egyedül a tanártársadalomban, így1937-ben például Kelemen Krizosztom pannonhalmi bencés főapát a középiskolai törvényjavaslat képviselőházbeli tárgyalásán kifejtette, mennyire káros az iskolai műmagyarázatok zöme (élükön az akkoriban országosan használt, általa különösen is kifogásolt Lehr Albert és Riedl Frigyes-féle Toldi-kommentárral), hiszen ezek a remekművektől „tökéletesen és véglegesen elveszik” a gimnazisták kedvét.

Amint már Gárdonyi Géza megjegyezte, ha kritikusainknak a sasról kellene írniuk, azt írták meg, hogy ekkor meg ekkor, itt meg itt mennyire alacsonyan szállt és milyen sáros volt a lába, de sohasem azt, mitől sas a sas, vagyis hogy ítészeink, tisztelet a kevés kivételnek, mindig csak a szöveget vizsgálják, sohasem a tartalmát, így csak filológusok, mintsem filozófusok, választ adva ezzel arra a kérdésre, miért olyan kevés a jó irodalomtankönyv?