Nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, hogy a keresztény ember nem holmi „anyámasszony katonája", aki Istennel való kapcsolata során teljesen érzéketlen embertársai, nemzete iránt. Ellenkezőleg: olyan valaki, aki tudja, hogy a természetfölötti rend mindig a természetes rendre épül.

Isten ugyanis nem közvetlenül, hanem közvetve hajol le az emberhez. Nem sült galambot nyújt a szájába, hanem észt ad ahhoz, hogy éhségét történetesen egy galamb elejtésével és elkészítésével legyen képes csillapítani.

Tágabban értelmezve mindezt, Isten az Ő országának már e földön való kiteljesedését nemzetekhez kötötte. A hit hősei, első körben is a mártírok, a vértanúk, sohasem világpolgárok, „kozmopoliták". Hús-vér teremtmények földi zarándokutuk során, akik egyszerre küzdenek az Istenért és az embertársaikért.

Ezért, hogy egy keresztény ember megbecsüli a felebaráti szeretet nemzeti keretek, közösségi létformák közötti kiteljesedését bármely történelmi korszakra vonatkozóan. A kereszténység előtti korokra értve is, természetesen.

Gyönyörűen írt erről (is) a néhai fribourgi dominikánus dogmatikus professzor, Weisz Albert Maria:

„Sokan az ókort dicsérik azért a nagy áldozatért, melyet akkor a hazaszeretet szült. S ezt egészen jogosan cselekszik. Mi keresztények korántsem szorultunk arra, hogy a haza iránt való hűségünket a régieknek lealacsonyításával bizonyítgassuk. De ha a rómaiaknak és a görögöknek hazafiságuk dicséretet érdemel, akkor nem kevésbé dicséretre méltó a mi szentjeinknek a hazafiságuk is. Az ókor sem dicsekedhetik nagyobb és érdemesebb egyénekkel a közjó terén, mint ezek a szent püspökök, egyházunknak díszei, az államoknak támoszlopai valának. A régi rómaiak nagy és bámulatra méltó áldozatokat hoztak a haza oltárára. De a keresztények éppen az által tisztelték meg önmagukat, hogy nem késtek azokat nyilvánosan is elismerni. Mi a középkort nagy tiszteletben tartjuk azért, hogy a rómaiaknak három jeles tulajdonságukat, melyekért Isten világuralommal áldotta meg őket, mindig irigység nélkül elismerte, ezek pedig: jámborságuk, törvényhozásuk és hazaszeretetük. (Thomas: De regimine princ. 3, 4. 5. 6. 16. Engelbert, Admont, De ortu et fine Rom. Imperii c 6. (Bibl. Lugd. XXV. 365) Cfr. Salviani Mass, De gubernat., Dei I, 2, 10-12. (Mon. Germanica antiqua I, I, 4. aq.) és Augustin, Ep., 138, 3, 17.) A kereszténységen még azért is jobban örvendünk, mert az nem félvén, hogy maga elhomályosul, ha örvendünk, régieknek hazafiúi erényeit teljes fényökben elismerte. Mert csakugyan nincs a földön olyan nép, mely a hazafiúi érzületnek, a lángoló lelkesedésnek a hazáért való áldozatkészségnek fényesebb példáját tudná felmutatni, nincs olyan nép, mely pompásabb anyagot szolgáltatott volna mondák és hősies tettek természethű elbeszéléséhez, mint a keresztény népeknek történelme ama korban, midőn a kereszténység leginkább arra törekedett, hogy a kedélyeken való uralmat teljesen magához ragadja. A német császárok nagyon jól tudták, hogy miért támaszkodtak a politikai életben a püspökökre. A világi uraknak hűségöket családi politikájuk tette ingataggá. Az egyházfejedelmek ércfalat képeztek, mely semmi veszélyben sem ingadozott. Ha mindazokat a szent és szentekhez hasonló férfiakat elő akarnók itt sorolni, akik megérdemlik, hogy őket fölemlítsük, milyen hosszú névsort kellene ide iktatnunk, elkezdve Szeverintől egészen Affréig, Párisnak egykori hőslelkű püspökéig, aki életét félrevezetett népeért a torlaszokon áldozta föl! A hazaszeretetnek milyen fényes példáját mutatták ágostai Ulrich és a kölni Anno, akit a háladatos népek még ma is hősi dalokban magasztalnak! Ott vannak Suger és Bernát clairvauxi apátok, minő fáradtságnak és megvetésnek tették ki magukat hazájoknak és fejedelmi jótevőiknek jóléteért! Mily nehézségek között vezette Kapisztrán János, ferencrendi, Domonkos, karmelita, avianoi Márk kapucinus a keresztény hadseregeket győzelemre! Mily nagy fáradtságoknak tették ki magukat voraginei Jakab, domonkosrendi, és facundoi János ágostonrendi szerzetesek, a nagy békeszerzők, hogy a meghasonlott és földúlt városoknak békéjét helyreállítsák! De nemcsak a férfiak köréből emelkednek ki ilyen hősies alakok, hanem még a női nem díszes alakokkal szaporítja az ország és a társadalomszabadítóknak a számukat, akikhez az ókor még távolról sem mutathat fel hasonlókat. Ilyenek Genoveva, Pulcheria, Blanca, portugalli Erzsébet, Hedvig, skót Margit, sienai Katalin s az orleansi hőslelkű szűz. S mindez csak néhány név, melyeket legalábbis megtízszerezhetnénk."

(A kereszténység védelme erkölcsi és művelődési szempontból. A második javított kiadás után fordították: Makra Imre és Rózsa József. I. köt. Az egész ember. Ó-Becse, 1891. Lőwy Lajos Könyvnyomdája. 399-400. old.)

Mit is mondhatnók ezek után? Lám, még egy nem magyar tudós teológus sem tudta feledni az ugyan nem magyar származású, ámde Magyarországért s általa egész kontinensünkért 1456-ban Nándorfehérvárnál honvédjeinket szavával vezérlő Kapisztrán Szent Jánost. Mert európai mivoltunkat megőrző, érte életüket adó hőseink, köztük kiemelten a magyarok, méltán Krisztus katonái.