A mai átlagember testünk és lelkünk szétválása pillanatát, a halált, megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan végnek tekinti. A keresztény ember viszont e napon a tisztítótűzben szenvedő lelkek üdvösségéért imádkozik leginkább. És persze könyörög, hogy minden földi halandó mielőbb ismerje fel Istent és kövesse Őt, tudva, hogy a test elporladásával még korántsem ér véget 

E nap igazi értelmét világítja meg Artner Edgár katolikus teológus könyve (Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára, különös tekintettel a magyar viszonyokra, 1923):

„A mennyországból vessük tekintetünket a tisztítóhelyre és emlékezzünk meg a szenvedő egyházhoz tartozó szegény lelkekről, akik az ideig tartó büntetésüket szenvedik. A halottak Vecsernyéje a 114. zsoltárral kezdődik, melyet az egyház a tisztítóhelyen szenvedő lelkek nevében énekel ez alkalommal az ő reményük kifejezésére. A következő 119. zsoltárban szorongatott helyzetükből való megszabadításukat kérik a szegény lelkek Istentől és a 120-ban pedig mintegy önmagukat vigasztalják és erősítik Istenbe vetett bizalmukat, aki nem szűnt meg őrködni fölöttük. Mindezeket az eddig hangoztatott gondolatokat összefoglalja a 129. zsoltár, mely hatalmas megrázó erővel fejezi ki az emberi nyomorúságot és tör az ég felé Istenhez segélyért és vigaszért: „A mélységekből kiáltok hozzád Istenem!” Végül a befejező 137. zsoltár az Isten akaratában megnyugodott lélek bizalmát és reményét szólaltatja meg.

A kegyeletes lelkület nagyon szép megnyilatkozása a halottakról való megemlékezés. A lélek halhatatlanságában való hit az alapja, melyhez a kereszténység a szentek egyességének tételét csatolta. Miként ugyanis az üdvözült lelkek közbenjárásukkal segítségünkre lehetnek, úgy viszont mi ővelük együtt nagyban enyhíthetjük és megrövidíthetjük a tisztítóhelyen szenvedő lelkek büntetését. Imádság, jó cselekedetek (különösen alamizsnálkodás), búcsúk fölajánlása, legfőképpen pedig a Szentmiseáldozat azok az eszközök, melyeket már az atyák erre a célra ajánlottak. Azért már az őskeresztények is gyakran megemlékeztek halottaikról, de külön napjuk erre nem volt, egészen a X. századig. Ekkor szent Odilo clunyi apát elrendelte, hogy a kongregációjához tartozó kolostorokban november l-nek Vecsernyéje után a halottakért harangozzanak és zsolozsmát tartsanak, másnap pedig minden szerzetes az elhunytak lelki üdvéért mutassa be a Szentmisét. Ezután gyorsan terjedt különösen a szerzetesrendekben ez a szokás, melyet már a következő században a világi papság is kezdett átvenni. Általánossá mindazonáltal csak a XIV. században lett.

A görögök is megülik a halottak emlékét, csakhogy más napokon, melyek között szertartásai miatt legérdekesebb a Pünkösd előtt való szombat, az úgynevezett „lelkek szombatja”, mely napon újabb időben körmenetileg a temetőbe is kivonulnak. Nagyon szép szokás, hogy a hívek e nap előestéjén virágokkal feldíszítik és kivilágítják a sírokat. Szépen kifejezi ez azt a keresztény gondolatot, hogy a sír nem az örök enyészet helye, hanem csak átmenet a jövendő föltámadáshoz, mert az ott porladó testben valamikor újra fel fog lobogni a halál alkalmával kialudt élet. Az örök világosság fényességét is eszünkbe juttatják a temető gyertyái.

A késő ősz hervadása jól összeillik e nap hangulatával. „Emlékezzél meg a halálról” – suttogja felénk minden a nagy természetben. Azok, akikért ma imádkozunk, valamikor szintén éltek, az, ő keblük is duzzadt a vágyaktól, talán nagy terveik és céljaik is voltak és most – most ott pihennek a fagyos földben, a mindent kiegyenlítő halál birodalmában. Ha szerették a testüket, elvesztették azt, csak a lelkükbe fektetett javak kamatait élvezhetik. A mulandók megvetése és az örök értékek felismerése, ez legyen a mai nap elmélkedésének gyümölcse. Gondoljunk a halálra és eszerint éljünk! Szeretettel és szívesen imádkozzunk e napon különösen azokért a szegény lelkekért, akik a tisztítóhelyen szenvednek és nincs az élők között senkijük, aki külön is megemlékeznék róluk. Tegyük meg ezt már csak azért is, mert ha valamikor mi is hasonló helyzetben lennénk, akkor nekünk is nagy vigasztálasunkra szolgálna az egyház halottak napi imája.”

Amikor ezeket idézem, eszembe jut valaki, aki halála előtt úgy nyilatkozott, hogy nem tartja még magát egészen érdemesnek a mennyországra, mert előbb a tisztítótűzben kell vezekelnie. Pedig nem is akárki vallotta ezt: Bangha Béla jezsuita atya (1880-1940), aki viszont megnyilatkozásai alapján oly sokak számára nem véletlenül volt példakép. Félve kérdezhetjük, hol vannak akkor azok, akik a kisujjáig sem érhetnek föl ma, akár papok, akár hívők?

Bangháról 1935-ben megállapították, hogy leukémiában szenved. Ekkor s erről született megrendítő írásában (Utazás a part szélén) olvassuk:

„Két papot láttam meghalni az egyik „szanatórium”-ban (nevezhetnénk moritóriumnak is). Az egyik kedves, nyugodt, halk szavú szerzetes volt, hetven egynéhány esztendős úr, aki egy kitűnően töltött éjszaka s igen ízletesen elköltött reggeli után egyszer csak a szívéhez kapott s egy kellő pillanatban érkező szívbénulás fájdalom nélkül kioltotta az életét. A másik egy 29 éves, Góliát-termetű, erőtől duzzadó fiatal plébános, nagyszerű lelkipásztor, közszeretetben álló buzgó pap, aki egy perforációs vakbélgyulladás áldozata lett. Haláltusája a legborzalmasabb képet mutatta, amelyet valaha láttam. Csaknem egy óra hosszat valósággal dobálta magát kínjában az erős test az ágyban, a szenvedő feje, melle irtózatosan rángatózott az iszonyú, szerencsére öntudatlan gyötrelemben. Erős szíve és fiatal szervezete kétségbeesett, reménytelen, de végletes erővel vívott küzdelmet a gyilkos, hirtelen támadt kórral. Mi, mellette állók, már csak azon imádkoztunk, bár lenne mielőbb vége szegénynek. Megkönnyebbültünk, mikor a rángatózás végre enyhült, mert az erős szív végre is kimerült, az ijesztően meredő szemek fénysugara lelohadt, s néhány rettentő csuklás és hörgés után végre, nagy végre lecsendesült a vívódó szervezet s tompult, halotti fényben nyíltak fel a szemek. Ó, a halálnak rengetegül széles skálája van, annyiféle résen, annyiféle eresztéken át surranhat be, ahány megszámlálhatatlan idege, izma, szerve, sejtje van az emberi testnek, s annyiféle formában tudja le- és kiteríteni az áldozatát!

Az örökkévalóság fényénél természetesen megenyhülnek ezek a borzalmak és a hit igéi sokszor csodálatos megnyugvást, sőt örömet varázsolnak a szenvedő arcára. Beszéltem egy hat éve betegen fekvő jogszigorlóval, akinek halvány, szinte átlátszó arcán az átkínlódott éjszakák fehér árnyéka reszketett. Gyógyíthatatlan beteg és tudja, hogy az. A kórházból őt már csak a temetőbe viszik ki. Hat év óta százakat látott meghalni maga mellett a közös kórteremben. Mikor egy éve először láttam, megcsodáltam nemcsak a türelmét, hanem a mosolygó megnyugvását is. Mégis most szinte féltem megszólítani őt; a torkomat szorongatta a halál szörnyű közelsége. Hogyan vigasztaljam, ha vigaszt vár tőlem? S a fiatalember – nem szorult a vigasztalásomra! Oly nyugodtan, sőt boldogan fogadott s mikor szóba ereszkedtem vele, ilyeneket mondott: „Oly jó az Isten! Most már nemcsak hiszek benne, hanem tudom és szinte érzem őt, és ő oly jó hozzám és úgy megvigasztal!” Mellette feküdt soká egy kedves, 13 éves kis szívbajos fiú, akit azóta el is szólított az Úr s aki utolsó éjszakáján zokogó édesanyja könnyeit látva, így szólt hozzá: „Anyuskám, ne sírj! Hiszen én nem haldoklom, hanem az Úr Jézushoz készülök.” Azt szokták mondani: aki nem tud imádkozni, menjen a tengerre; de azt is lehetne mondani: aki ismerni akarja a mi hitünknek erejét és értékét, figyelje meg ennek a hitnek csodálatosan vigasztaló hatalmát a szenvedésben és a halál küszöbén.”

Vagy lehetne említenem szűkebb pátriámból Batthyány-Strattmann László köpcsényi, majd körmendi szemész-hercegorvos esetét. Fia, Ödön, húszévesen szintén vakbélgyulladás áldozata lett. Amikor örökre lehunyta a szemét, az orvos édesapa csak annyit mondott feleségének és gyermekeinek: „Most pedig felmegyünk a várkápolnába, és hálát adunk Istennek, hogy Ödönt húsz évig nekünk adta!”

Igen, ahogyan Bangha páter írta ugyanott: „Itt hagyni a földet csak annak lehet túlságosan nehéz, aki túlságosan belegyökerezett a földi dolgokba.” Ez természetesen nem azt jelenti, hogy akkor hanyagoljuk el önmagunkat, hanem hogy földi létünket ne tekintsük végállomásnak. Szenteljük meg, hogy ezzel eljuthassunk Isten országába, az Örök Boldogság állapotába!

Ez azonban nem megy úgy, hogy folyton csak hiábavalóságok után futunk, ha ész nélkül vásárolunk, s közben egymásra meg egyáltalán nem vagy alig figyelünk. Aztán gondoljunk arra, mekkora kincs a testi, pláne a lelki egészség! Mit használ megannyi anyagi kincs, ha e kettő hiányzik?

Persze vannak nyilván a fentiek elolvasása után, talán nem is kevesen, akik mégis tovább kutakodnak nemcsak most, a Halottak Napján, hanem úgy általában. Bennük rendszerint négy kérdés merül fel. Banghának is feltették őket. Ők ezekre a katolikus teológia mindeneket megvilágító fényességében így felelt meg egyik könyvében (Világnézeti válaszok, 1940):

„Ha az Isten jó, miért bocsát rengeteg szenvedést és fájdalmat a gyermekeire?

Ez kétségtelenül nagy és nehéz kérdés. De megoldást talál az elvben, hogy a szenvedésnek nagy erkölcsi erői vannak. Megtisztít, nemesít, kiábrándít a földből, figyelmeztet a saját gyengeségünkre, esendőségünkre s az Isten nagyságára, komollyá és magunkba szállóvá tesz, érzékelteti az örök szenvedés borzalmasságát, amelynek az teszi ki magát, aki Istent felejti s végül alkalmat ad a vezeklésre elkövetett bűneinkért.

Mit vétettem én, hogy az Isten csapásokkal sújt?

Először is a fentiekből kitetszik, hogy a szenvedésnek nem csupán büntetés, hanem oktatás és felemelés jellege is van. Másodszor: a legkevesebb ember mondhatja magáról, hogy ő nem tartozik elégtétellel a megbántott Isten fölségének. Hogy némely ember teljesen ártatlannak képzeli magát, rendesen csak onnan ered, hogy nagyon is eltompította a saját lelkiismeretét s talán még a súlyos bűnöket sem tekinti komoly dolognak. „Mit vétettem én?” – kérdezi akárhány nagy öntelten s nem emlékszik arra, hogy esetleg számos esetben elmulasztotta vallásos kötelességeit, megszólta s becsületében megkárosította felebarátját, másnak bűnre adott alkalmat, vagy súlyosan vétett gondolatban, szóban, cselekedetben a 6. parancs ellen stb. S akkor még neki áll feljebb, hogy „mit vétett ő?”

Ha Isten igazságos, miért engedi sokszor az ártatlanokat és jókat szenvedni, a gonoszokat pedig uralkodni?

Mert Isten nem ezen a földön akar végső igazságot tenni az emberek között, hanem oda túl. A jókat éppen azért engedi szenvedni, mert érdemet szereznek az örök életre, ahogy Krisztus maga, a legjobb és legártatlanabb, szintén szenvedett a gonoszok részéről s szörnyű kínok közt meghalt a kereszten az emberekért. Viszont a gonoszokat sokszor engedi, hadd élvezzék ki bűneik gyönyörét, mert úgyis minden emberi borzalomnál rettentőbb, elképzelhetetlen szenvedések várják őket oda túl. Az Isten örök; ő ráér igazságot tenni: felemelni s megdicsőíteni az ártatlant és megalázni, megsemmisíteni a gonoszt.

Hogy lehet Isten az égben, ha szó nélkül tűri azokat az égbekiáltó igazságtalanságokat, gyilkosságokat, istenkáromlásokat, amelyek nap-nap mellett történnek?

Erre már a fenti kérdésnél megadtuk a választ. Azon kívül ezt is felelhetjük: Isten épp azért engedi meg sokszor a gonoszság látszólagos diadalát a földön, hagy az ő híveinek alkalmat adjon a hősiesség legmagasabb fokának gyakorlására, a vértanúi és hitvallói helytállásra s így Krisztus Urunk tökéletes követésére. Ne felejtsük: az Úr Jézus, a Szűzanya s az apostolok is mind szenvedtek s látszólag vereséget szenvedtek a gonoszok részéről. Vajon ki mondhatná, hogy az ő szenvedésük s megaláztatásuk nem jelentett magasabb rendű, nagyszerű diadalt? A jóknak a kereszt s a Golgota a feltámadás útja!”

Bizony az. Használjunk ki hát ezért minden percet már itt a földön, hogy lehetőleg minél több jót tegyünk önmagunknak és szeretteinknek. Szeressük, óvjuk, féltve őrizzük a Kárpátok koszorúzta Nagy-Magyarországot, bármennyire szétszabdalták. Akkor is, ha érte nem hála, hanem megvetés jár.