2025. február 16. vasárnap,
Julianna, Lilla napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Jó keresztények, jó magyarok – tényleg?
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Hányan vannak, akik szemrebbenés nélkül kijelentik: ők jók. Jó keresztények, jó magyarok. Igen, így. Nem, nem azt, hogy jó keresztényekké és magyarokká törekszenek válni. Nem. Ők már most azok.

 

Már-már hajlamos lennék, hogy azt mondjam, oké. De valahogy ott furakodik bennem valami. Nevezhetjük akár kételynek is. A lényeg, hogy egy kérdés merül fel bennem. De mit szól ehhez Jézus Krisztus? 

„És amint elment [Jézus – Ifj. T. L.] az útra, hozzá futván egy valaki, térdre esvén előtte, kérdé őt. Jó mester! mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem, Jézus pedig mondá neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” (Mk 10, 17-18.)

Aztán eszembe jut erről – hogy, hogy nem – egy jelenet. Valaha a Mazsihisz (de régen írtam le ezt a szót, nyilall hirtelen eszembe!) elnöke (mindegy, hogy hívták) Naftali Kraus budapesti könyvbemutatóján azt mondta a szerzőnek, hogy blogja árt a zsidóságnak, mert – úgymond – „nem teljesen igazságos”. Meg is kapta a szerzőtől nyomban a kádenciát. „Teljesen csak az Isten igazságos.”

Igen, csak Ő. Az utóbbi hónapokban mégis, hol a lombikbébi-program, hol az iszlám-befogadás hívei részéről hangzott el egyre sűrűbben: „Én jó keresztény vagyok.” Meg hát akkor nyilvánvalóan jó magyar is. Jó, de mégis – mitől? 

Egy biztos. Irigylem az ókeresztény kort. Miért? Mert akkor még az igen igen volt, s a nem nem. Mindkét részről. Krisztus ellenségei és barátai részéről egyaránt. Akkor valahogy nem volt „átjárás” a jó és a rossz között. S hogy mennyire nem, íme erre egy korhű példa:

„Az ősegyház egyik koronatanúja, Irenaeus püspök († 202) roppantul érdekes adatot őrzött meg az utókornak. Elbeszéli, hogy midőn Szent János, az apostol, egyszer fürdőben volt s meghallotta, hogy Marcion, a gnosztikus, ugyanazon fürdőhelyiségben tartózkodik, rögtön kisietett a fürdőből, mert nem akart együtt fürödni azzal, aki az Egyház egységével szembehelyezkedett.”

(Bangha Béla SJ: Nagy kérdések útján. 2. kiadás. Budapest, 1923. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Nyomdája. Katolikus Kultúrkönyvtár I. 75. old.)

Keresztények vagyunk. Pláne jó keresztények – és így automatikusan nyilván jó magyarok is. Hát nem tudom, de nekem ilyenkor mindig – monománia ide, monománia oda – Bangha páter sorai villannak fel:

„Keresztények vagyunk, de kerüljük az Isten házát s elvesztettük az imádság szárnyaló lendületének, az áhítat boldogságának, a magunkba szállás töredelmének érzetét. Keresztények vagyunk, de az evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét és a világtörténelemnek ezt a leghatalmasabb lendítő kerekét csak hallomásból ismerjük. Byront és Shakespeare-t, Petőfit és Aranyt, sőt Zolát és Anatole France-ot, sőt Szomori Dezsőt és Nádas Sándort olvastunk, de Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost soha! Az évszázadok vagy a jelenkor nagy keresztény gondolkozóit, bölcselőit, történészeit soha! Egyházunk történetét, büszkeségeit, érdemeit nem tanulmányoztuk soha! Keresztények vagyunk, de az evangélium hirdetése nem érdekel; ha egy-egy nagynevű szónokot hirdetnek, akit meghallgatni retorikai és költői élvezet, azt meghallgatjuk, mint ahogy cigányt megyünk hallgatni a kávéházba, de ahol keresetlen szavakkal Krisztust prédikálják, ott unatkozunk és kritizálunk, mert a magunkba szállás s az evangélium fenséges egyszerűsége iránt szinte érzékünket is elvesztettük. Keresztények vagyunk, de Istent káromoljuk, de párbajozunk, de házasságot törünk, de virágzik köztünk a prostitúció s az orfeumok és mozgószínházak szemérmetlensége, de beszennyezzük a házasság szentségét könnyelmű elválásokkal, új feleség vételével, végül tán a feleségek csereberélésével is s a gyermekáldás bűnös megakadályozásával. Keresztények vagyunk, de nővilágunk olyan divatot követ, amely fittyet hány a keresztény szemérem és nőiesség méltóságára s utcáinkat a vándorló kerítés és bűnre izgató frivolság kirakataivá teszi. Keresztények vagyunk, de őrült materialista versenyt folytatunk a koncért és durva mohósággal vetjük rá magunkat minden kínálkozó nyereségre, bármily eszközzel érjük is el azt. Keresztények vagyunk, de mint gyermek a mumustól, félünk és reszketünk a „klerikálizmus” szörnyű vádjától; idegen, ismeretlen fakíroknak nézzük a papjainkat, akikről minden rosszat és semmi jót nem szabad elhinni és akiknek társasága megbélyegez és megfertőz, mint a leprásoké. Keresztények vagyunk, de egyházat, pápát, kánonjogot, keresztény iskolát, sajtót, irodalmat s egyesületet ne említsen senki előttünk.

Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza, de ugyebár akad soraink közt is elég, akinek kereszténysége körülbelül ezek közt a határok közt mozog. S az ellenség persze kaján kárörömmel könyveli rá ezek hitványságát az összesség nevére. S ilyen kereszténységgel természetes, hogy nem lehet megváltani a világot, még egy akkorka országot sem, mint aminő szegény Csonkamagyarország! Ilyen kereszténységgel legfeljebb önmagunkat ámíthatjuk s ellenségeinket izgathatjuk fokozottabb ellenállásra, anélkül, hogy a keresztény gondolat igazi hatásait és gyümölcseit remélhetnők.”

(U. ott, 83-84. old.)

Bocsánat, ha már mindezt korábban idéztem – mentségemre talán csak az szolgálhat, hogy mégsem elégszer. Szóval lassabban az agarakkal. Lassabban a szóval. Kevesebb öndicséret, több önbírálat. S akkor, Kölcseyvel szólva, meglehet, hogy a haza fényre derül.


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007