2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Éjféltájt
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A Rue Mouffetard-on keresztül jártam haza egy keresztutcai kis panzió legfelső emeletének szobájába.
Tavasszal és nyáron a színes lárma és a lármás színek koktéljától részegül meg az ember, ősszel füst és pálinkaszag terjengett, noha a vásároskordék és a felelőtlenül kavargó, zsibongó tömeg miatt az autók ki vannak tiltva környékről. Télen a színek és a hangok kiürülnek, eltűnnek, meghalnak. Csend terpeszkedik a házakra.
Most december második fele van. Egy hónappal ezelőtt az alattam lévő szobába egy fiatal nő költözött. Később megtudtam, hogy egy ötéves forma kislány is vele lakott. Már az első héten összeveszett a nő a házmester feleségével, aki Madame Audouard-nak hívta a nőt, a gyermeket pedig „kis vakarcsnak".
Akkor még szokatlanul enyhe ősz volt, a férfiak ingujjban, az autók leeresztett ablakkal jártak, s a fiatal lányok pedig olyan lengén jöttek át a tér felől, mintha április lenne, mely langyos szellőkkel körbedongná a vállukat, s meglegyintené az arcukat. Aztán sok esővel megjött a tél. Hajnalban a köd beledagadt a házak közé, s ott maradt egész nap.
A nőt most néztem meg először, s most is csak azért, mert olyan kis szürke verébnek tűnt ezen a vasárnap reggelen szegényes kosárkájával, fehér bőrével, nagy és komoly tekintetével, apró mellével, vékonyságával, mely manapság mégis divatos lett. Csak a szegénység nem jött divatba.
- Segíthetek valamiben, asszonyom? – kérdeztem óvatosan.
- Nem, köszönöm. De nagyon kedves – válaszolta, majd magamra hagyott az első emeleti folyosón.
A kislányt a következő hóeséses napokban figyeltem meg. Nagy gyolcskendő alól nézett ki, mint egy riadt kis állat, s a nagykendő és a kisgyermek ellentmondásos látványa szánalmasnak tűnt az első találkozásunkkor. Különösen akkor, mikor megláttam a gyermek kékre fagyott lábát, s bár csizma volt rajta, a harisnyája szakadt, a kabátja pedig egyszerű őszi kabát volt. Az anyja kifakult zöld kabátot viselt, hosszú szoknyát, s egy olyan tavaszi kalapot, mely már több éve kimehetett a divatból.
- Nesze, ezt add oda a mamádnak! – nyomtam a kislány kezébe annak a pénznek a felét, melyet a szerkesztőségben kaptam.
És egy almát is adtam, melyet a piacon az öreg Madame Bresson dugott a zsebembe.
- Ezt pedig edd meg! – mondtam, s gyengéden megszorítottam a jéghideg kezét.
Egy órával később halk kopogásra lettem figyelmes. Először nem is tűnt kopogásnak, csak a régi bútorok pattanásánk hittem. Aztán a második kopogásra ajtót nyitottam. Madame Audouard állt az ajtóban szégyenlősen, mégis elszántan.
- Visszahoztam a pénzét. Az almát a kis Anna megette.
Ennyit mondott, s letette az asztalra a színes bankjegyeket. Majd hozzátette.
- Illetlen volt, amit tett...
És gyengéden becsukta az ajtót. Az összegyűrt pénz vádlón bámult rám, a sötéten tükröződő ablakból pedig vádlón néztem önmagamra.
Éjszaka Madame Audouard-ral álmodtam. Magas, nyúlánk alkata, álmodozó nagy szeme, törékenysége itt volt előttem. Keskeny válla megrándult, apró keze, hosszú ujjai sok apró pénzt szórtak az arcomba. – Hagyjon békét nekünk – mondta halkan. Ne bántson bennünket...
Sírásra ébredtem. Az ég még fekete volt, az utcák üresek, csak e gyermeki sírás szaladt végig a folyosón, majd le az utcára, hogy ott belefagyjon a hajnali ködbe.
Hallgatódzni kezdtem. A kis Anna hangja sírt fel újra. Majd Madame Audouard hangja csendesítette a keserű zokogást édességével. Úgy éreztem, hogy le kell mennem hozzájuk. Gyorsan ruhát kaptam magamra, de mire az ajtajuk elé értem, csend lett a folyosón. Megijedtem, hogy az egyik álomból egy másikba zuhantam, s most holdkórosként járom a folyosót. Az ajtóval szemben volt egy láda, arra ültem. Arra ébredtem, hogy langyos levegő simítja végig az arcomat.
- Monsieur, mit csinál itt?
Madame Audouard állt előttem. Mögötte a hajnal vöröses színekkel maszatolta össze az sötét eget.
- Bocsásson meg, asszonyom. Sírást hallottam, ezért jöttem ide. De már megyek is.
Madame Audouard gyengéden megfogta a kezem.
- Maga nagyon kedves. Már jobban van a kislányom. Nézze meg – mondta szelíden, s behúzott a kis lakásba, ahol széles ágyban a kislányka aludt.
Nem láttam jól az arcát, a kis test mozdulatlan volt, csak a szuszogása jelezte, a test belefáradt a sírásba.
- Jobban van – mondta az asszony, s halványan elmosolyodott.
Akkor vettem észre, még mindig a kis női kezet fogom, mely forró volt a láztól.
- Hiszen maga is beteg – mondtam ijedten.
- Kérem, halkabban beszéljen – válaszolta a nő suttogva. – Ha meghallják, hogy itt van, kidobnak mindkettőnket.
- Meg kell engednie, hogy segítsek – mondtam alig hallhatón, de a nő megértette minden szavam. Csendhez szoktatott lelke ebben a világban volt otthon. Az éjjelben és a hajnalban.
- Magának sincs pénze, különben nem ilyen helyen lakna – válaszolta Madame Audouard. – És nem is ismerem magát. Remélem, nem feltételez rosszat rólam. Nem vagyok rossz. Most pedig el kell mennie – mondta hadarva, de a hangja kedvesen csengett.
Most én fogtam meg a kezét. Odaadtam pénzem másik felét, melyet a zsebemben hagytam.
- Hívjon orvost a kislányához. Majd megadja valamikor – suttogtam elgyengülő indulattal.
Milyen puha és könnyű keze van ennek a nőnek! Ezt gondoltam magamban. És szép volt, ahogy a válla, nyúlánk nyaka, apró füle, keskeny álla, szomorú ajka előttem volt ebben a bánatos szürkeségben. A függöny mögül becsorgott a pirkadat, és Madame Audouard arca hirtelen olyan szép lett, mint valami szentképé.
- Ne feledje az orvost!
Azzal ott hagytam.
Két csendes nap telt el. A második vasárnapra esett. Kinéztem az ablakon. Az utcák fehérek voltak, ahogy a háztetők is. Esteledett. Egyszerre meghallottam Madame Audouard hangját. Hosszan és puha csendességgel beszélt. Hallgatózni kezdtem, mi történik.
-... és nagy pálmafák legyezgetik az utazókat. A nap pedig hol sárgán, hol vörösen ragyog az égen, s hosszú karavánként elefántcsaládok járják a vidéket. Itt élt...
Ajtó csapódott. Nehéz léptek döngtek bele a lépcsőház falai közé. A házmesteré volt, aki éppen Madame Audouard-hoz igyekezett. Nekem csak annyit mondott, hogy „monsieur!", megemelte a kalapját, majd tovább sietett.
- Kérem, uram! - szóltam utána. – A kislány beteg. Csendre és nyugalomra van szüksége.
- Nekem pedig a pénzemre van szükségem. Ez nem ispotály, hanem bérház. Tél van, sokan vannak Madame Audouard helyére. Higgyen nekem!
- Tartozik? - kérdeztem közömbösséget erőltetni a hangomba.
- Nos, ez nem tartozik önre – válaszolt komoran, de egy pillanatra elmosolyodott az ügyetlen szójátékon.
- Neki nincs pénze, nekem van. Nem sok, de egy kis ideig elég.
Gyanakvón nézett rám ez az ember. Ősz, ritkás haja olyan volt a feje tetején, mint a megszáradt, elfakult fű a száraz ráncos földön. Erőteljes és nagyhangú embernek mutatta magát, de az ilyen gyáva és együgyű.
- Ki magának ez a nő? Remélem, nem valami olcsó légyott miatt csinálja ezt! Mert az én házamból...
- Senkim nem ez a nő. Csak kölcsönöztem neki. Az év végén megadja. Csak pár nap van hátra.
A mohósága elnémította. Követett, s a lakásom ajtajában odaadtam maradék pénzt. Az összegyűrött bankókat, melyek ott hevertek az asztalon, ahogy a finom, de indulatos kéz ott hagyta.
- Ez csak két hétig elég – mordulta ez az ember. –Legközelebb nem leszek ennyire türelmes.
Mikor egyedül ültem a szobámba, rádöbbentem, én lettem egycsapásra nincstelen. Nem is ettem, bár tudtam, hogy a szervezetem türelmes, néhány napot kibírok. Kiszaladtam az utcára, menekülni akartam a hirtelen rám szakadt nyomoromtól. Koldus jött velem szemben. Korhadt faágkezét felém nyújtotta. Nem tudom, mi történt velem, de hirtelen ötlettől vezérelve sálammal bekötöztem a fagyos tenyeret. Döbbenten nézett rám, nem kézmelegséget várt. Hinni akartam, hogy a jótetteim felmelegítenek. De fáztam, s most kínzóbban, mint szoktam.
A fák együttérző hajlongással álldogáltak, a házak egykedvű csendességgel nőttek fölém. Az ablakok ezernyi mécsesként világítottak, keringtek felettem. A Szent Vince-templom harangja hatot ütött.
Van erre egy közkonyha. Mikorra odaértem, már csak száznyi sánta, óvatos, félénk és akaratos lábnyom mutatta, hogy mennyi szerencsétlenjárt erre.
- Ötkor osztják az ételt! Siessen, mert félóra alatt minden elfogy! De már háromkor sorban állnak...
Valaki nekem mondta öreges, fáradt hangon. Bementem a szerkesztőségbe. Ilyenkor még vannak bent.
Ősz, keskenyvállú ember ült bent. Mikor meglátott, rám emelte a tekintetét.
- Nos, ezt fordítsa le! Holnapig!
Valami német nyelvű elbeszélés volt húsz oldalon.
- Itt maradok. Éppen ráérek – hazudtam.
- De a szerkesztőség hétkor zár. Vigye inkább haza!
- Megcsinálom itt – válaszoltam fel sem nézve, s már írni kezdtem az első sorokat franciára fordítva.
- Rendben, Monsieur! Holnaputánra elég a fele is, úgyis két részletben közöljük.
Elszántan munkához láttam. Az első néhány oldalt az olvasás sebességével írtam. Egyszerű, szikár szöveg volt. Bűnügyi történet volt, s az ilyeneket igyekeztem megszépíteni, belecsempészni azt, ami az olcsóságból hiányzik, a lelket. Aztán Madame Audouard szavai jutottak az eszembe. Szinte láttam, ahogy keskeny kezét a lánya homlokára teszi, aztán az ölébe ejti. Láttam, ahogy szelíden bólogat, mintha hinne a saját szavainak, s apró fülében kicsiny fülbevaló rszket. Milyen szépen mesélt! Az arábiai sivatagról, a csillagokról, melyek az éjszakában olyan közel jönnek, hogy a sivatag fehéren ragyog még éjfélkor is.
Gyűlöltem a négynél több lábú élőlényeket, de a magányosan vándorló skorpió történetét szépnek találtam. Olyan kedvesen szólt azon a kedves hangon...
- Elakadt?
- Tessék?
- Hosszú percek óta nem ír. Lassan fél nyolc...
Négy oldallal lettem kész.
- Kaphatok előleget? A többit megírom holnapra. Az egészet.
- Tudja, fiatalember, csak kész anyagért fizetünk. Amúgy is a pénztár már rég bezárt.
Felkaptam a papírokat.
- Akkor holnap! Reggel! Kész lesz! És nagyon szép lesz! – hadartam, s nem várva meg a válaszát kiszaladtam az utcára.
Szinte fojtogatott a hideg. Zúzmarás köd csapott az arcomba. Madame Audouard járt még mindig az eszembe. A szavai. Az arca, az érintése. Mikor hazaértem, gyertyát gyújtottam. Ilyenkor a házmester már kikapcsolja a villanyt. A kis kandallom csendesként duruzsolt, s az asztalomon a gyertyaláng hajlongott sután és esetlenül. Huzatos volt a szobám, s ilyenkor az ablak körüli fal átnedvesedett. Egy órát dolgoztam, aztán lementem Madame Audouard lakása elé. Hosszan hallgatóztam, de csak apró neszezés hallatszott. Aztán egy kislányhang szólt fojtottan, melyet apró köhentések szakítottak meg. Messziről megdöndült a harang. Kilenc óra volt.
- Anyuka, folytatod? – szólt tompán a gyermeki hang.
- Késő van már hozzá.
- Csak pár percet! Úgyis elalszom. És a lázam sem olyan magas.
- Jól van, de akkor egészen ideáig húzd fel a takaródat!
Apró kuncogás volt a válasz. Szinte láttam, ahogy a gyermek és az anyja boldogságot játszanak. Bentről pedig egy valótlanul édeskés világ kavargott elő ennek a vékonyka, kedves nőnek a szavaiból. Hallgattam, ahogy egy fáról mesél, mely beleszeretett egy távoli hegycsúcsba, mely fehéren ragyogott a messzeségben. Hajnalban bíborszínű volt, délben márványosan fehér, alkonyatkor aranyló. A mese az örök sóvárgásról szólt, az életemről, ennek a kis Anna életéről, s hiszem, hogy ennek a nőnek az életéről. Aztán rájöttem, hogy milliókéról.
A nő elhallgatott, talán a gyermek elaludt. Felvánszorogtam a szobámba, s folytattam a fordítást. A történet jó volt, de szikár, mint a valóság, s arra a nőre gondoltam egy emelettel alattam, aki bezárta a valóság kapuit, hogy elnémítsa a koldusságát, s leginkább az én lelki nincstelenségemet.
Éjfél lehetett, mikor halk, nyöszörgésszerű sírásra ébredtem. A gyertyám apró tömzsi kis törpévé fogyott, melynek a sárgás kucsmája a hosszú láng volt. Gyanta és dohszag terjengett körülöttem, ahogy magamhoz tértem. Kint ónos eső kopogott, felverte a havat, mely a fáról sűrűn, de halványan porzott.
Leszaladtam a már oly ismerős ajtó elé. Csendes, gyermeki sírás becézgette az édesanyát. Kopogtattam. Csak a harmadikra nyílt ki az ajtó. Meglepetésemre a kis Anna állt előttem. A fején sál volt, azon pedig kötött gyermeksapka.
- A mamád?
- Beteg. Nagyon beteg... Úgy hiszem! – dadogta a gyermek fojtott, fájdalmas hangon.
Beléptem a szobába. Rettenetesen hideg volt. Az ágyon ócska paplan, rajta két pokróc, azon vállkendő és a két kabát. Madame Audouard az ágy elé húzott karosszékben ült félrebillent fejjel, könnyű ruhában.
- Miért van itt ilyen hideg? – kérdeztem ostobán, s a gyermek értetlenül meredt rám.
- Elfogyott minden, amivel be lehetett gyújtani – válszolta a kislány ijedt hangon.
- Gyere fel hozzám. Édesanyádat én viszem! – mondtam rémült indulattal.
Felkaptam az asszonyt, de olyan könnyű volt, hogy szinte hátrahanyatlottam. A csupasz karja jéghidegen himbálózott a teste mellett. A gyermeke hangtalanul követett apró és ijedt léptekkel.
Betettem az ágyamba, betakartam. Majd a fenti két fotelt összetoltam, felhoztam lentről a takarókat, s gyermeknek is fekhelyet készítettem. Nehezen aludt el a kis Anna, álomba sírta magát. Pedig hosszan nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj. Hajnalban megnéztem mindkettőjüket. A gyermek arcán riadt vonások jelentek meg és múltak el a lélegzés ütemével. Az anyja pedig ájultan feküdt az ágyamban. Néztem a keskeny vállát, a karcsúságát, csendességét. Mennyi szépség egyenként, s mégsem szép egészében. Hosszan fogtam a kezét, hogy átmelegedjék. Nem volt elhasznált és durva, inkább ápoltnak tűnt.
Hajnalig dolgoztam, majd a kabátomat leterítve az ágy mellé dőltem. Reggel a kis Anna ébresztett. Az anyjára néztem, s ahogy a függöny mögül a szobába párologtak a fények, ez a finom és megkínzott női arc megtelt szépséggel, a szépség szentségével.
- Meg fog gyógyulni – mondtam a gyermeknek, de az megrázta a fejét, s hangosan sírt.
Dél felé járt, mikor Madame Audouard magához tért. Hitetlenkedve nézte a mennyezetet, engem, majd mikor meglátta a gyermekét, halványan elmosolyodott. Arra gondoltam, milyen jó lenne megcsókolni ezt az asszonyt. Nem valami akaratos vággyal. Olyasmivel, melyhez nem tudtam akkor szavakat rendelni.
- Maga nagyon jó – mondta a nő, s visszahanyatlott.
De becsukott szemmel és a láztól megbénultan is a gyermekére gondolt.
- Kérem, adjon neki enni. Van a kamrában sajt, kenyér. Vagy még...
És elhalványodtak a szavai. Lementem a házmesterhez.
- Kérem, adja vissza a pénzt! Amit tegnap magának adtam.
- Hát m'ért adnám vissza?
- Mert Madame Audouard hozzám költözik.
- Azt tudja, fiatalember, hogy ezért mindhármukat kitehetem a házból. Itt ilyet nem illik csinálni.
- Madame Audouard-t a feleségem lesz. S ebben nincs semmi erkölcstelen. Kérem a pénzt!
- Nincs pénz! Nem lehet!
- Hogy érti, hogy nem lehet? És hova lett?
- A madame eddig sem fizetett. Már így is többet tettem azért a nőért, mint bármelyik rokona vagy ismerőse.
Egy ideig még szemben álltunk egymással, majd a házmester megvetőn végig nézett rajtam, s ott hagyott a nyitott ajtó előtt. Útközben köpött egyet, majd a nyelvével csettintett. Arra gondoltam, hogy ezért a fűtetlen, kicsiny szobáért pénzt kérni lelketlenség. Ugyanakkor enélkül már halálra fagytak volna.
Úgy döntöttem, eladom az órámat és a gyűrűmet. Mindkettőt az apámtól kaptam. Most mégsem fájt egyik elvesztése sem. A gyermeknek és az anyjának levest készítettem, Madame Bresson még almát és zöldségeket is ajándékozott. A gyermek szedte az orvosságokat, s forró levestől mintha jókedvre is derült volna.
Madame Audouard délután magához tért. Ahogy mellé ülve etettem, megfogta a kezemet.
- Amit tesz, az őrültség. És én mégis a leghálásabb vagyok ezért...
Azzal elaludt. Másnap orvost hívtam hozzájuk.
- Maga a férj? – kérdezte a szakállas, elegáns ember.
Megnézett. Hallgatva dadogásomat csak ennyit mondott:
- Végül is mindegy. A kislány jobban van, meg fog gyógyulni. De az anyja...
- Mi van vele?
- Talán, ha kórházba került volna.
- Van még annyi pénzem.
- Ez már nem pénz kérdése. Az másra kell majd.
- Mikor?
- Néhány nap. Talán egy hét. Már ennek sincs sok jelentősége.
Nem fogadott el pénzt.
A kislányt kilenc körül lefektettem. Megkértem, mondjon ő mesét. Olyanokat, melyeket az édesanyjától hallott. És a kislány lelkesülten beszélni kezdett sivatagokról, magányos kígyókról, vándorokról, akik hosszú és fehér ruhában járnak, a fejükön aranyos diadém, skorpiókról, melyek a forróságban elbújnak a föld alá, de éjszaka követik a csillagokat. Virágokról, lótuszlevelekről, madarakról, melyek szeme olyan, mint a déli nap, s kik az oázisok kútjai mellett tanyáznak.
Mikor Madame Audouard magához tért, éjfél felé járt.
- Monsieur, szenteste van. Engedje meg...
Meg is feledkeztem erről.
- Anna jól van, már alszik.
- És még egy csókot sem tudtam adni neki. Kérem, vigyen hozzá!
- Most nem mozdíthatom meg. Ahhoz túl gyenge. Majd holnap. Holnap lesz karácsony.
Elmosolyodott. Szerettem, mikor ilyen. Soha nem láttam ilyen szép arcot. A keze a karomra hullt, ahogy meg akarta simítani az arcomat. Kezembe vettem, s megcsókoltam. Az ujjak vége jéghideg volt, de a csuklója forró. Édes volt a bőre, talán ez elmúlás íze tette ilyenné.
- Bárcsak hamarabb ismertük volna egymást.
Lehunyta a szemét.
- De akkor nem biztos, hogy szeretett volna. Nem vagyok szép. Biztos nem tetszettem volna magának. Akinek tetszettem, én nem szerettem. Csak a kis Anna. A sors így békített meg önmagammal, hogy őt adta.
Elaludt. Kisimítottam a homlokából a haját. Hosszan néztem, képtelen voltam a fordítást folytatni. Aztán összeszedtem magam. Szükségem volt a pénzre. Hajnalban aludtam egy-két órát. Anna ébresztett.
- Anya jobban van – suttogta.
Megnéztem, szinte alig hallottam a légzését. Megfogtam a kezét, erre felszusszant.
- Mondtam, hogy jobban van! – mondta a kislány még mindig suttogva. – Holnapra meggyógyul.
A szemem előtt torz ábrák repkedtek, de rendíthetetlenül dolgoztam, hogy befejezzem a novellát.
A szerkesztő hosszan és többször átlapozgatva beleolvasott.
- Jó... Nagyon jó... Remek! – mondta, s elismerőleg bólogatott.
A hó szállingózni kezdett, ahogy a Rue Mouffetard-on siettem haza. A kirakatok ezüstösen villantak rám, egy fiatal lány felém intett. Két nő egymásba karolva adományt gyűjtött, majd gyermekek szaladtak végig a járdán, s egymásra rugdalták a havat. Láthatatlan boldogság lüktetett a háztetők alatt, s a hó egyre jobban esett. Annára gondoltam, aki egy kis lakásban bezárva éli az életét, s ha kimozdul, akkor csak hideg jut neki ilyenkor. És az anyja... Hirtelen az jutott az eszembe, hogy még a nevét sem tudom. Keresnem kell egy nevet ahhoz a szép, de sápadt, fájdalmas archoz. Egy templom előtt megálltam. Bentről orgona hangja csapott ki a nyíló ajtóval, majd az is megfagyott a levegőben. Felnéztem az égre, apró fehér morzsák hullongtak, a hó szétporló szépsége.
Egy pappal is beszélnem kell. Gyászos gondolatok dörömböltek a fejemben.
Beléptem. Mindenfelé anyókák gubbasztottak a padokban. Az oltár jobboldalán egy Mária-szobor állt ugyanolyan elgyötört arccal, ahogy Madame Audouard fekszik otthon, s talán már ugyanolyan élettelen, mint ez a fából faragott, márványosan üres arc.
- Ne vous inquiétez donc pas du lendemain; car le lendemain aura soin de lui-même. A chaque jour suffit sa peine – olvasta a pap emelkedett komolysággal.
S ahogy a homlokom körül zsongott a prédikáció, újra és újra ez a mondat járt a fejemben: „A chaque jour suffit sa peine..."
Hazasiettem. Útközben rájöttem, hogy állandóan a jövőt kémleltem, s a jövő aggodalmaskodással fertőzött meg. Betegebb voltam, mint az a két elesett lélek, akik az én szobámban melegednek, de nem a szívemtől. Először megvetést, utána szánalmat éreztem magam iránt. Rám tört az érzés, hogy már nem jelent semmit az orvos, a szerkesztő, az újság, a holnap, s leginkább Párizs. Az apám szavai jutottak az eszembe, aki ostoba kalandvágyat és nyughatatlan természetet emlegetett. Rájöttem, hogy a bennem élő férfinak tartozom annyival, hogy a jelen bizonysága lesz az iránytűm a holnaphoz. Úgy éreztem, nincs mire várnom. Mit számít az aggodalom, a lehetőségek méricskélése, az esetleges jövő!
Hazaértem után egy órával taxit hívtam. Hárman mentünk a pályaudvarra.
Madame Audouard-t a karomba tartva emberek százai közt botorkáltam a vonathoz, mely Magyarországra visz.
- Monsieur, hova utazunk?
- Oda, ahol én lakom. Meleg helyre. És az édesanyád ott meggyógyul.
A kis Annában az ismeretlen boldogság és az ismeretlentől való félelem remegett. Ahogy bennem is.
- A hölgy beteg? – kérdezgettek a fülkében.
Elfordultam tőlük. Hosszan kibámultam az ablakon. Néztem Párizs eltünedező színeit, a házak boldog és romlott regimentjét, a külváros komor sivatagát. És az égalját, melyben már fellélegeztek az első csillagok.
- Mikor érünk Budapestre? – kérdezte Madame Audouard, miközben gyengéden megcsókolta a kislánya kezét.
- Éjféltájt – válaszoltam először elbizonytalanodva. – Éjfélre megérkezünk – tettem hozzá, s a saját szavaim olyan nyugalmat adtak, hogy néhány percre becsukhattam a szemem, a fülembe elnémulhatott a múló idő kattogása, s csak a két törékeny test gyengéd szorítását éreztem.

 

 [1] Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől.
Elég minden napnak a maga baja. Máté 6:34 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007